A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-29 / 26. szám
A |6kainapok és a versmondás távlatai Lehet, kissé furcsán fog hatni, hogy a Jókainapokról s annak szerves részéről, az országos szavalóversenyről írok, holott azon sajnálatos módon nem vehettem részt az idén. De a rádió jóvoltából betekintést nyerhettek a szavalóverseny lefolyásába azok is, akik csak otthonukban kísérhették figyelemmel e nagyszabású rendezvényt. S ez tulajdonképpen az apropó Írásomhoz. A rádióriporter ugyanis különböző dolgoknak a bemutatása, a szervezők megszólaltatása mellett összehasonlítást tett a táncdal-fesztivál és a szavalóverseny győzteseinek díjazása között, ami kb. száz az egyhez aránylik a táncdalénekesek javára. Míg amazok külföldi utazást nyernek, emezeknek be kell érniök pár ajándékkönyvvel. Ez pedig engem is elgondolkoztatott, és elegendő volt ahhoz, hogy újra felmerüljenek bennem olyan dolgok is, amik mint korábbi résztvevőt már régebben foglalkoztatnak. Nem szeretném persze azt a benyomást kelteni, hogy netán ellene vagyok a táncdalversenynek, illetve a díjazásuknak. Nem! Csak éppen az annyiszor hangoztatott, szinte már közhelynek ható szép szó érdekében szeretnék leírni pár gondolatot. Nem kell ugyanis a Jókai-napok történetében sokat visszaalapozni, hogy megállapítsuk, miből is indult, nőtt ki ez a ma már igazán nagyszabású rendezvény: nem másból, mint az országos szavalóversenyből. Mintegy tíz-tizenkét éven át csak szavalóverseny volt, hol kisebb, hol nagyobb eredménnyel. Aztán, talán 1965-ben merült fel a gondolat, hogy nemcsak a szavalok, de a színjátszók és az akkoriban gombamódra terjedő, szerveződő irodalmi színpadok fesztiválját is-meg kell rendezni. Ha nem csal az emlékezetem, Gál Sándor volt az, aki először vetette fel a Jókai-napok elnevezését, mivel mindez Jókai szülővárosában történik. A gondolatot tett követte, s az addigi 1—2 napos rendezvény hét, majd tíz napra bővült: megszületett a ieleolaei Jókai-napok. A Hét társadalompolitikai melléklete 26 9 Felelős szerkesztő: Mács József A rendezvény kitereueiyesedett viszont egyre jobban a háttérbe szorult a szép szó közvetítésének elsődleges hordozója, a versmondás. A versmondók s nem utolsó sorban betanítóik, akik erre az alkalomra a diákokat felkészítik, nemhogy különösebb elismerésben részesülnének, de valljuk be, hogy maga az egész szavalóverseny nagyon a Jókai-napok perifériájára szorult. Arról nenj is beszélve, hogy mit tettek, tesznek az illetékes szervek annak érdekében, hogy a versmondás színvonalát, a versek megválogatását kellő módon irányítsák. A szavalóverseny színvonala úgyszólván kizárólag a pedagógusok jóízlésén, jóindulatán múlik, s nem különösebb szakmai irányítás eredménye. Jó érzés tudni azt is, hogy a Jókai-napokon, a rendezők szavaival élve, több száz ember vesz részt, ad egymásnak találkozót Pozsonytól Királyhelmecig, de bírálatként elhangzott az is, és korábbi tapasztalatokból magam is tudom, hogy például a versmondpk országos seregszemléje többnyire csak a szervezők, az újságírók és a zsűri tagjai előtt zajlik le, akik korántsem tesznek ki valami nagyszámú közönséget. S talán hangsúlyoznom sem kell, hogy a rendezvények ezzel a részével nem lehetünk túlságosan elégedettek-. A Jókai-napok, mint a versmondók, színjátszók és irodalmi színpadok seregszemléje, véleményem szerint már rég kinőtte a jelenlegi keretet. Három műfaj felvonultatása tíz napon keresztül — ez túl sok, az idő túl hosszú ahhoz, hogy mindegyiknek kellő figyelmet lehessen szentelni. Véleményem szerint különböző helyeken és időpontban kellene megrendezni. Már csak azért is, mivel a Jókai-napok ma már nem mondható egyedülálló rendezvénynek a dél-szlovákiai magyar városokban. Ott vannak például a kassal Kaztnczy-napok, Rimaszombatban a Tompa-napok, ezek szintén nagyszerű keretet nyújthatnának, mondjuk az irodalmi színpadok, illetve az országos szavalóverseny megrendezéséhez. Miért ne lehetne az országos szavalóverseny seregszemléjét például Rimaszombatban megrendezni, ahol a magyar irodalomnak oly neves képviselője született, mint Tompa Mihály! De talán nem is ez az egyetlen érv és nem is az a lényeg, hogy melyiket hol rendezzük meg, hanem az, hogy a szava lóverseny megkapja — tartalmilag és formájában — a megfelelő gondoskodást. A versmondás is csak úgy válhat igazi ünnepévé a szép magyar szónak, ha valóban széles alapokra helyezzük, ha az iskolákban mozgalmat csinálunk belőle és szervezését tartalmasabbá tesszük. Itt például arra gondolok, hogy az előadók az országos verseny előtt csak sűrű szűrön, selejtezésen keresztül juthatnának tovább; ezt elsősorban az iskolának kellene elvégeznie, s ami fontos — ünnepélyes keretek között. Az országos versenyre pedig meg kellene hívni és megfelelő elismerésben részesíteni az előadókon kívül a versek betanítóit is, mint például az irodalmi színpadok rendezőit. Magát az országos seregszemlét Is többrétűvé kellene tenni. A versmondók a versenyen két verssel szerepelnének, ami talán már most is így van, és egy irodalmi vetélkedőén vennének részt. Az előadott versek közül az egyik szabadon választott, a másik kötelező lenne. A kötelező verseket előre ki kellene választani és jegyzéküket idejében közzétenni. A kötelező versek jegyzékébe persze nem kellene túl sok költemény, csak úgy kb. 8—10-et felvenni, természetesen különböző hangulatúakat, hogy a szavalok kiválaszthassák a nekik legmegfelelőbbet. Régen szó van arról is, hogy a versmondók irodalmi érdeklődését, tájékozottságát is figyelembe kellene venni, a díjak odaítélésében. Sajnos ez mindeddig csak nagy általánosságban érvényesült. Erre és ugyancsak a műsor tartalmi színvonalának emelésére nagyon alkalmas lenne az oly sokféleképpen megszervezhető. színessé tehető s különdíjakkal is jutalmazott irodalmi vetélkedő. A díjakat úgy kellene tartalmasabbá tenni, hogy a győztesek bel- és külföldi diáktáborozásokon vehetnének részt. A Jókai-napok tehát egyfelől rendezvény, a versmondók, irodalmi színpadok és színjátszók seregszemléje, másfelől ünnep: a szép szó ünnepe. Rövid írásomban arra szerettem volna rámutatni, hogy a jelenlegi kereteik között inkább rendezvényként, mint ünnepként hat a Jókai-napok, amin véleményem szerint a jövőben változtatni kell. Kopőcs Tibor rajza Nemes Nagy Agnes vihar Egy ing rohan a réten. Nap-éj-egyenlöségi viharban a szárítókötélről elszökött, s most rogy ruhán Medárrt-zöld fű fölött egy sebesült katona testtelen koreográfiája. Ott futnak ök. A vásznak. Villámok torkolattüze alatt már hadseregnyi végső mozdulat, ahogy rohannak, zászlók, lepedők, egy hasunlíthatatlan szisszenéssel lehasadt orrvitorla, rougy, • a szőnhetetlen zöld mezőben bukóban, kelőben egy tömegsír legvégső vásznait mutatják lobbanásaik. Kilépek én, bár mozdulatlan, körvonalamból kifutok s az árnyalatnyit áttetszőbb futó elnyúlt testtel utánuk ás közöttük, s mint féleszű, ki elszállt madarát, mint puszta fa, ki elszállt madarát, úgy hívja vissza nyújtott karral őket — Most arcra buknak. S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal egyszerre csap fel az egész sereg, úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra, úgy csap fel, mint a test feltámadása, egy vízről induló üröklét, pisztolycsattanásra. Utánuk nem marad a réten, csak a hívó mozdulat, s a fű sötétzöld színe. Tő. * TANKÓ LÁSZLÓ
