A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-22 / 25. szám

Gelléri Andor tndre A kulcs Bosnyáknak egy kis lakatosmű­­helye van a Kázrnér utca sarkán. Apró zug az egész: két vasablak világítja nappal, este meg a gáz­láng. A műhely most csendes; Bos­­nyák egy fölfordított ládán ül, s az ablakon át a napba néz. Cson­tos tenyereivel támasztja a fejét; makacs, apró szájában kialudt a cigaretta. Erősen gondolkozik: két szemöldöke között összefutnak az apró ráncok. Azon töpreng napról napra, hogy mit kellene csinál­ni... mire lenne vevő a mai vi­lágban ... rrilt kéne föltalálni. Kályhamelegítőt még korai, hi­szen süt a nyár; még a legjobb lenne valami újfajta zárt a lakás­ajtókra, mert a betörések elszapo­rodtak. Nyolc éve önálló; úgy tud dol­gozni, mint kevesen a szakmájá­ban — kinyújtja a kezét: csak volna mit! ... S roppant keserű­séggel a feleségére csúsznak át a gondolatai. Utálja már, de mégse bír tőle elszakadni. Talán nem is rossz még az asszony, de elég a gyanú .. . talán nem is igaz, hogy míg ő itt ül csüggedten, azalatt az asszonyához egyik részletes a másik után jön be, s csak hozza a sok finom árut, fizetni meg szinte sosem kell érte ... de ahogy a házbeliek súgják... az ügynö­kök soká szoktak tárgyalni a fe­leségével ... Mikor idáig jut: talpra szökken. Ogy pislant maga elé, mint aki megtébolyult. Szeretne kabátot kapni, hazarohanni, megnézni, igaz-e a pletyka? De elröstelli magát. Hazudni nem tud, se kény­szeredetten viselkedni. Ha az asz­­szony azt kérdezné: — Minek jöt­tél? ... — megmondaná... S ha rajtakapná ... tudna-e ütni? ... Tudna! — villan végig rajta hi­degen, mert ő nem érdemli, hogy mert nincs most munkája meg ke­resete, az asszony olyan asszonyok flanca után öltözködjön, akiknek az ura biztos állású ember. Az ön­álló iparos a maga ura, de az élet szegénye. Forróság fojtogatja a mellét. Is­tenem, ha valami munka jönne már... — sóvárogva rápillant a napsütésben heverő szerszámjai­ra... mintha csibéire, libáira, bar­maira nézne ... olyan szomorúan gubbaszt ott a pádon az a kis sa­tu, mint egy beteg, fekete tyúk ... ez az ő jószága... ezek az ipa ros barmai: a szerszámok. Amint ezüstözi őket a nap ... lángolva ver a szíve a vágytól: valami munkát már. Hogy bírjon magával, odamegy az esztergapadhoz, leszedi a fo­gaskerekeket, s úgy cseréli őket, hogy negyedes csavarmenetet le­hessen velük vágni. Már-már gömbölyű vasat fog be az ameri­­káner acélpofája közé, hogy .meg­vágja a maga szórakozására ... amikor egy fiatalember lép be az alacsony pinceajtón ... lakkcipőit óvatosan rakja lefelé lépcsőről lépcsőre — s tétován körülnéz, aztán leemeli puha, fekete kalap­ját. Ápolt, fehér keze van, s mesz­­sziről sugárzik róla a jó illat s a fürdés. Bosnyák elveszi olajos kezét az esztergáról, s előre köszön neki: — Jó napot kívánok. A fiatalember megbiccenti a fe­jét... aztán a kabátzsebébe nyúl; egy pillanatig kotor benne, s egy furcsa kulcsot vesz elő. — Kérem — mondja fojtott, úri hangon —, egy ilyen kulcsot kel­lene nekem sürgősen megcsinál­ni... meg tudná? — s álmosan fénylő szemeit ráveti a tömzsi la­katosmesterre — és meg is vár­hatnám? — Igen, kérem! — örvend meg Bosnyák, s már dobálja szét a nyerskulcsokat, s végül kikap egyet: ebből fogja kireszelni. S már dolgozik is rajta. Ehhez va­ló szerszámon forgatja, pörgeti a kulcsot, aztán mérővel méregeti. Igyekszik vele; homlokán már ap­ró vízcseppek ülnek; oldalt, a re­szelő alól szóródik a finom vas­por. A fiatalember cigarettázik; egyik lábát átteszi a másikra; ásít. Unja már a félórás hallga­tást ... vigyázva a satupadhoz húzódik, s kényeskedve beszélget­ni kezd a lakatosmesterrel. — Hogy megy a bolt — kér­di —, rágyújt, mester úr? Tessék, gyufa is. Bosnyák szippant a cigarettá­ból, s fúj egyet: — Nehéz munka ám. Nyolcrugós ajtózár, még ilyent ajtón nem is láttam soha. A fiatalember elkezd halkan ha­­hotázni: — Kérem — mondja mo­solyogva —, ez csakugyan egy nem mindennapi zár. Ezzel egy asszonyt tartanak ám zár alatt, ah-ha-ha! Elhallgat, s leüti cigarettájáról a hamut. Bosnyák szíve megdobban. Egész a velejéig hasít a hirtelen íájdalom. Amint lángoló arccal nézi ezt a ficsúrt: a szép ingét, nyakkendőjét, ápoltságát, fényes körmeit... érzi, hogy ez a fajta szebb a nőknek, mint ő... s ha egy ilyen ólálkodna az ő felesé­ge körül... elszédítené. Bosnyák arca tiszta vér, a fü­lei is vörösek, úgy járja, szúrja a kínzó fájdalom, hogy üvölteni sze­retne. Hát így csalják meg az asz - szonyok a férjüket. Még a nyolc­­rugós zár alól is kibúvót találnak. És ő most itt egy másik férj meg­csúfolásában segédkezik néhány pengőért! De szeretné tudni, hová készül a kulcs, melyik utcába ... végigjárná akár valamennyi lakás ajtaját, s kinyomozná ő, kit akar­nak megcsalni. .. — Tessék csak csinálni, mester úr — szólal meg a fiatalember —, mert a kulcsnak délig otthon kell okvetlen lenni... az újat én toy" gom még ma este használni — és fölnevet. A lakatosmesterben cikáznak az őrjöngő gondolatok. Elrabolja a kulcsot, kifusson vele a kanálisig s belevágja? Vagy mit tegyen? Ó, te keserves ég, végre munka jött, s az is minő fájdalmat hozott. Amint ismét pörgetni kezdi a kulcsot, s a vékony élreszelővei formálja: a szívverése tompul, mintegy béke szállja meg, s néha lehunyja a szemhéjait. A keze már biztosan, hidegen vezeti a resze­­lőt. — Ha nem sértem meg — s rá­pillant a fiatalemberre —, délben személyesen tetszik kipróbálni a kulcsot? — Ugyan! — kiáltja a ficsúr — ennek okvetlen pontosnak kell lenni! Az istenért, hiszen férfi maga is, mester úri és tudja, hogy az ember nem megy délben kul­csot próbálni a szeretője lakásá­ra! Bosnyák hűvösen bólint rá. Per- ■ sze, tudja, s kezében villámgyor­san fut a kis reszelő. És most ér oda ahhoz a kulcsfogóhoz, amit vagy másfél milliméterrel alacso­nyabbra reszel. Már ez a másfél milliméter is elég lenne, ahhoz, hogy este ne nyissa az új kulcs a zárat, de ő alig észrevehetően gömbölyűn hagy egy ferde bevá­gást alul. S végül, érdes csiszoló­­vászonnal, amennyit csak lehet, levékonyít a kulcsszár vastagsá­gából. Fél tizenkettő van. Még csontolajjal bevonja a kul­csot: aztán két acélrúd között ki­fényesíti a kulcsfejét, s átadja a fiatalúrnak. Az pont szembefordul a tüzelő Nappal, ahogy Bosnyák tanácsol­ja néki, tátogatja a szemét, de a káprázatban semmit se lát, s mi­kor oldalt állt: megint nem lát semmit. Erre a kis csalafintaságra nem lenne szükség, mert a fiatal­embernek tetszett Bosnyák ügyes munkálkodása, bízik abban, hogy a kulcs jó és pontos. — Három pengőt tetszik fizet­ni — mondja az árát Bosnyák, s gondolja: hadd fizessen disznó. De az elköszönésnél olyan rő­­kásan és gúnyosan cseng a hang­ja, hogy a. ficsúr zavarodottan visszafordul.. Bosnyák hirtelen meghajlik. Aztán megint egyedül van. Szinte látja, amint a ficsúr ha­nyagul rakja a lép|seit.. . egy­­kettő ... egy-kettő ... keze a zse-* bében... a kulcsot szorongatja, és nagyokat nyel az este örömé-' re... ha-ha-ha ... de ha este be­dugja a kulcsot és próbálkozik ... s már szívszorongva várja az a csapodár asszony... ha nyomja, forgatja rángatja a zárat... ha a keménygallérja megpuhul az iz­zadságtól ... ha ott állnak egy­máshoz közel, /az ajtótól elvá­lasztva ... vágyakozva ... és ijed­ten suttognak egymásnak ... és megrémülnek ... ezerszer próbál­ják ... és végül szomorúan, őrül­ten belenyugszanak a kudarc­ba... ő, Bosnyák szívét vad, uj­jongó, öröm tölti el. Két hatal­mas öklét megrázza, s beleharap az ajkába. Mintha a saját boldog­ságát mentette volna meg ... Most megcsörrenti a három pengőt. Ez meg tiszta haszon! S ha holnap el mer jönni ez a ficsúr, majd von­ni fogja a vállát; nagyon sajnáljá, miért nem nézte meg jobban, ő átadta neki rendben... de ha so­kat ugrál, hát úgy vágja mellbe, hogy elnémul. Bárcsak ilyen lenne minden fér­fi a világon — gondolja Bosnyák. Közben dél lesz; esküvője óta nem hallott még ilyen szép ha­rangszót. Megmosdva, frissen lép­del hazafelé, szinte fürdik a fényben. Ha már nincs egészen rendben minden nála, legalább rendet csinált másutt. Aj, de ke­serves képet vág majd a ficsúr. Hogy fog bőgni az ajtó mögé zárva az asszony. Jókedvűen fölkacag, s a kezét dörzsöli. S a legelső koldusnak húsz jfillért ad örömé­ben.

Next

/
Thumbnails
Contents