A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-22 / 25. szám
kémikusán kijelentette: Sexbombák! Természetesen nem átallotta azt sem, hogy egy-egy asszonyt titok ismeretében megzsarolja kiszemelt áldozatait. Gyakran keresztezte utaimat az új Casanova, s bosszút forraltam ellene. Összehozott vele a véletlen egy vidéki városkában. Az egyetlen szállodában egy szobában szállásoltak el mindkettőnket, s mielőtt nyugovóra tértünk volna, együtt poharazgattunk a vendéglátó üzem kávéházában. A hősszerelmes minden szemrevaló nővel szemezgetett, de sikertelenül. Záróra előtt magárahagytam és kilestem, amíg bevánszorog a szobába. A szállót előző nap festették, s a szobánkkal szomszédos női mosdó címtáblájaként csak az ajtóra rajzszegezett kartonlap hirdette: „Nők". 'Áthelyeztem a kartonlapot a szobaajtónkra, s meghúzódtam a folyosón egy ablakmélyedésben. A nagy nőcsábász nemsokára idegesen kirohant a folyosóra és számonkérőn hangoskodott: — Gyere már be, kérlek, hisz egyedül tehetetlen vagyokI Egymásután nyitogatnak rám mindazok, akikkel a kávéházban szemezgettem, de rögtön otthagynak faképnél. Kárövendően mutattam rá az ajtónkon díszelgő kartontäbläcßkära, az új Casanova pedig rettentően elszégyellte magát. Azóta messziről elkerüli a társaságomat. KOVÁCS GÁSPÁR Tóth László: mankókon bicegő az asztal lapos bizonytalansága köt egész hosszúságodban csapkodnak a kötelek a térben apró kondulásnk leprások száján lengő idő ennyit jelentesz csak mankókon bicegő torony lebegsz a dió medencecsontjai közt térdre bukik előtted a bot és fürdik: hátadból fölzubog a homok Gilányi Sándor: füst nélkül Ha az emlékek visszaütnek ha bűntársain lesz a magány ha már kinőttük szerelmünket elmehetsz 13 lanatra visszafordult —, magának igaza lesz, bizonyára képzelődöm. Kérem, felejtse el. — Már el is felejtettem, asszonyom. Töprengve nézett utána; az öregasszony fürgén sietett az udvaron, a télikertben egy pillanatra megállt, visszanézett, arca megrándult, és eltűnt a szeme elől. Morvái gyalog ment be a városba, a park fáin figyelte az élénken társalgó csókákat és varjakat, aztán továbbment és a Duna-hídról hosszan nézte a vizet. Hajó úszott el alatta Bécs felé. jugoszláv hajó volt, a hajósok a fedélzeten álltak, felnéztek a hídra és integettek, s a hajó törzsétől szélesedő V alakban vált el a víz és hullámozva futott a partok felé. Beszélték, hogy néhány vállalkozó szellemű, kalandos fiatalember éjszaka a hídszint alatti tartógerendákra kúszott és leugrottak egy a folyással szemben úszó hajó uszályára, nyugatra akartak jutni és állítólag sikerült is nekik. Elképzelte, ahogy lapulnak az acélgerendákon, alattuk halkan és baljósán surrog a víz, s a hajó fényei már a híd előtt világítanak, mindjárt alájuk ér, a hajómotor erőlködve dohog és a karnyi vastag drótkötelek pattanásig feszülnek, s a szökevények ugranak ... ki akarunk törni az életünkből és mindent kockára teszünk, amink van, azért, amit akarunk, hogy legyen ... Aki nem kockáztat, szűzen hal meg! ... állítja a tapasztalt Kevi, de hát mit akarunk az élettől? A csukák is nyugtalanok lesznek, ha hírt ad magáról a tavasz, kitörnek a Csincséből, vagy talán egészen a Garamból törnek ki, egyszerre kibírhatatlan lesz nekik a megszokott valóságuk, új utakat keresnek, és belepusztulnak a keresésbe, a vágyba, halálba küldi őket gyönyörre vágyó ösztönük. A Nagyasszony már nem akar kitörni az életéből, ő inkább nyugalmat szeretne^ de nem talál, ott él benne a félelem, és nem engedi nyugodni, Széplakyné nyugtalan, akárcsak a csukák, és mégsem akar kitörni az életéből, romboló nyugtalanság az övé, igaz, a csukák nyugtalansága is romboló nyugtalanság, elpusztítja az életüket, hát minden nyugtalanság romboló? ... Ő is nyugtalan volt, otthagyta az iskolát. Mit rombolt le vele? Széplakynét nem tudja elfelejteni, a reggeli nyugalom és jóérzés ideje odavan. Az ember önelemző lény, csak az a kérdés, jó ez, vagy rossz a számára? Szerencsétlenség, vagy haszon? Tíztől szerkesztőségi értekezleten ültek. A téma: a kémizálás, gépesítés, aratási előkészületek ... A főszerkesztő hangsúlyozta, hogy élni kell a körültekintő és objektív bírálat eszközével, a XX. kongreszszus óta lehet, megköveteli az ott felszabadult bíráló szellem, nemcsak eredmények vannak, hanem sajnos még hibák is, fel kell fedni, lerántani a leplet, megvilágítani... példaképpen Morvái riportját említette, melyben megbírálta a szabadtartósos istállókat, csak így tovább, jól van Morvái... Megbeszélte a felettes szervekkel, súgta Lipták, az öreg csak engedéllyel kritizál... A főszerkesztő komoly arccal szónokolt, mint aki jelentős dolgokról mond lényeges dolgokat, hivatása magaslatán volt. Hát így, szóval bírálni kell? Pontosan egy órakor ment a rádió zeneosztályára. Egyedül találta Zsuzsát. Mosolygott. Mindig mosolyog. S a jelek szerint mindenkire mosolyog. — Miért olyan komoly? — kérdezte ingerkedve. Meg kell mondanom, hogy ne autózzon többé, ismételgette magában Morvái. — Szerencsét hozott az üvegmalac, ugye? Hozott egy szép piros Felíciát... — Ugyan — csodálkozott Zsuzsa —, ezt nem gondolja komolyan. — Komolyan gondolom. — Van valami kifogása a Felicia ellen? Nagyszerű kocsi. — Tudom. Nem akarom, hogy idegen férfiakkal kocsikázzon. Az asszony mérhetetlenül elcsodálkozott, szólni sem tudott, szeme nagyra tágult, szép volt és Morvainak egészen elfogyott a bátorsága, és a gyomra remegett. — Bele akart szólni, hogy kivel autózzam? — Igen. Az asszony már nem mosolygott, elképedve bámulta és nagy zöld szemébe a kezdődő sértődöttség árnya lopakodott. Lágy vonásai megfeszültek, kirajzolódott rajtuk a hiúságán esett sérelem. — Ne tegye! Nem akarom. Még egy mondatot, gondolta a hadfi kétségbeesetten, még egyetlenegy mondatot, különben felesleges volt az egész, és talán mindent elvesztettem, valami okos és kétszínű mondatot kell még mondanom. Elcsuklott közben a hangja, és ez őszinte volt. Szitási Ferenc: satöbbi Nincsenek törvényeim, csak szemem, fülem, lábam, satübbi. Eladom magam egy csókért, s az árát elmulatom a szádon. Mert visszafelé nincs számolás, csak számháború. Veled alszanak a csillagok, a búzaföldek is veled járják a várost, s minek hazudjak, a melledre feszített krisztus sem várja a feltámadást. Üled igazsága belefér egy percbe, s azon túl nincs semmi, csak a szemünk, fülünk, lábunk, satöbbi. * — Kérem, ne menjen idegen férfiakkal, á férjét még meg tudom bocsátani, de ez fájdalmat okoz... Megkönnyebült, hogy kimondta. Brutálisan őszinte volt és nevetséges, mint már annyiszor, de ennek hatnia kell. — Nem akarom, hogy beleártsa magát az életembe. — Jó ... már nem teszem. Úgysem tehetem. Elment. Egyszerre nyugodt lett, csak azt nem tudta, az előbb színészkedett-e, vagy őszintén adta önmagát. Érezte viselkedése valószínűtlenségét, mintha nem is ő lett volna, mintha egy idegen beszélt volna helyette, és nem tudta, hogyan tudott így viselkedni. S éppen ebben a valószínűtlenségben, ebben az ésszerűtlenségben látta az erejét annak, amit tett, az egyedi mindig hatásos, mert őszintének és ismételhetetlennek, s ezért nagynak tűnik fel. Pedig nem is volt őszinte, közben erősen gondolkodott, és tudatosan irányította a beszélgetést, tehát a cél elérése érdekében szerepet játszott, nem előre kigondolt, de mégis céltudatos szerepet. Bár miért játszott volna szerepet, amikor az asszony valóban érdekli, igazán kívánja ős ott él a lelkében, mint egy lehetőség, mint a világ ezernyi lehetősége közül — melyeket mind szeretnénk magunknak megszerezni — az egyik, s talán épp a legfontosabb. Nem játszhatott hát szerepet, önmagát adta, őszintén kérte az asszonyt, mert szüksége van rá. Ami nem jelenti azt, hogy nem volt kétségbeejtőeo nevetséges. Végtelenül tehetetlen és kiszolgáltatott volt, aki úgy koldulja a létszükségletét. Háromnegyed négyig a Horgonyhoz címzett kiskocsmában ült, és sört meg rumot ivott. Négy előtt öt perccel a rádió épületének bejáratát figyelte egy sarokról. Az asszony negyed ötkör jött ki a magas üvegablakos kapun, lejötKa lépcsőkön és a tegnapihoz hasonlóan viselkedett. Morvái szorongva várt, több rumot kellett volna innia, még érzi önmagát és a törvényeket, melyek megkötik és nem engedik, hogy úgy tegyen, ahogy az ösztönei sugallják ... a piros Felicia mintha parancsszóra kanyarodott volna az asszony elé, s az beszállt, de Morvái határozottan látta, hogy nem mosolyog. Nyugtalan, először körülnéz és csak azután száll be a kocsiba, s még onnan is kinézeget. Ez kissé felvidította, hő ha az aszszony nem mosolyog, az időzített Morvai-féle bomba hatni kezd. Kivételesen autóbuszon ment ki a lakására, mert nagyon sietett, és hozzáfogott, hogy átöltözzön sötétszürke ruhájába. Tornanadrágban és zokniban állt a szoba közepén, amikor Széplakyné benyitott. — Beszélni szeretnék magával... — Sokkal nyugodtabbnak látszott, mint reggel, szinte méltóságos és parancsoló volt. — Tessék, asszonyom. (Folytatjuk)
