A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-22 / 25. szám
a hagyományőrzés Bensőséges esemény zajlott le május 31-én és június elsején Borsiban. Talapzatára helyezték és leleplezték II. Rákóczi Ferenc mellszobrát. A szobrot a CSEMADOK losbnci járási bizottságának közreműködésével a fiileki múzeum bocsátotta a borsiak rendelkezésére. Impozáns, ércszobor, alkotója egyelőre ismeretlen. Rákóczi azonban ismert nemcsak a borsiak, hanem az egész magyarság s a haladó emberiség előtt is. Szobra mégis hosszú-hosszú évtizedeken át pincében állt múzeumban volt elbújtatva, amíg (ürge szemek fel nem fedezték, markos kezek ki nem emelték és lelkes szívek helyére nem tették. Mert a helye ott van, ahol született, a Bodrog-parti falucskában. Borsiban, annak a kastélynak a parkjában, amelyben először látta meg a napvilágot, amelyben ugyan csupán néhány hetet töltött mint csecsemő, a történelem mégis őrzi emlékét. Ezt a célt szolgálja a helyére állított szobor is. A kétnapos ünnepség keretében szimpoziont rendeztek a Rákóczi-féle szabadságharcról, amelyen Dr. Czine Mihály, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora tartott előadást. A kultúrműsor keretében felléptek a Magyar Rádió és Televízió népdalénekesei: Gaál Gabriella és Béres Ferenc, valamint a Sárospataki Rákóczi Gimnázium énekkara. A szobor-leleplezési beszédet — amelyet az alábbiakban közlünk —, a szlovák kormány Nemzetiségi Titkárságának vezetője, a CSEMADOK Központi Bizottságának elnökségi tagja, TOLVAJ BERTALAN tartotta. A csehszlovákiai magyarság társadalmi és kulturális élete évről-évre gazdagodik. Különösein az utóbbi néhány év hozott sok új színt. . Húsz évvel ezelőtt irodalmi estekkel kezdtük, később író-olvasó találkozókkal folytattuk, majd fokozatosan létrejöttek az olyan állandó tájjelegű rendezvények, mint a Csallóközi Hetek, a Szenczi Molnár Albert Napok, Madách Napok, Tompa Mihály Napok, Erdélyi János emlékünnepélyek stb. Mindezek a vállalkozások hozzájárultak irodalmi örökségünk feltárásához s ezzel egy sajátos csehszlovákiai magyar irodalomtudat kialakításához. Ebben az esztendőben újabb folyamat elindulásának lehetünk tanúi: a történelem idézésének. Történelmi nagyságaink szellemét kutatjuk; megtisztítjuk és helyükre rakjuk az emlékműveket; emléktáblákat avatunk, szobrokat állítunk és leplezünk le. A múlt történelmi emlékeit egyeztetjük a jelennel. Mindez azt eredményezi, hogy irodalomtudatunk mellett fokozatosan kialakul a csehszlovákiai magyarság történelemtudata is, ami nélkülözhetetlen tartalmi vonása nemzeti-nemzetiségi öntudatunknak. Az irodalom és a történelem szellemének idézésével hagyományt őrzünk. A hagyományőrzés, a hagyományápolás ma küldetés és kö-A Hét társadalompolitikai melléklete 25 9 Felelős szerkesztő: Mács József telesség. Igény és korparancs. Ahogyan Fábry Zoltán mondja: „Ma hagyomány nélkül élni: gyökértelenséget jelent, elsodródást, megfutást és beolvadást. Ma a múlt erkölcsi öröké tanít, véd és biztat.“ „Pázmány és Madách, Rákóczi és Kazinczy, Petőfi és Jókai — mindez letagadhatatlan hagyomány.“ Jó, helyes és szép, hogy a csehszlovákiai magyarság él is ezzel a hagyománnyal. Dicséretes, hogy a borsi Nemzeti Front szervei, a CSEMADOK járási bizottsága, a JNB és a járási nemzeti front is él ezzel a hagyománynyal, illetve élteti a nemzeti hagyományt azzal, hogy helyére tesz egy emlékművet, egy szobrot, hogy emléket állít a kis Borsi nagy fiának, az itteni születésű II. Rákóczi Ferencnek. Annak a Rákóczinak, aki ma nemcsak a nemzeti felszabadító harc egyik vezéralakjaként él az emberek tudatában, hanem a népek összefogásának, a magyar, szlovák és ruszin nép megható összeöleikezésének a szimbóluma is; s mint ilyen, máig ható példa; vonzó, követésre méltó és követésre kötelező történelmi példa, sőt: történelmi lecke, ami feladandó, megtanulandó és felmondandó volna ma minden nemzet és nemzetiség fiának. A több mint kétszázötven évvel ezelőtt folytatott Rákóczi-szabadságharc során az idegen hódítók igájából való szabadulás vágya, a szabadság reménye — mint ismeretes — nemcsak a magyarokat, hanem az ország más nyelvű népeit is Rákóczi zászlaja! alá vonzotta. A kárpátaljai ruszin jobbágyok már a határon felesküdtek a kuruc zászlókra, Bercsényi felvidéki hadjárata során pedig a szlovák parasztság csapott fel kurucnak. Ez az a máig érő kötelező példa és egyben mennentó, figyelmeztető a mai politika és politikus és minden közéleti tényező számára: csak a nemzetek és nemzetiségek együttes akarata, igyekezete és szorgalma vezethet nagy eredményekhez. Egy másik, máig érő okulás, hogy a nép erejébe vetett hit és bizalom nélkülözhetetlen kelléke minden vezetésnek. Rákóczi tehát ma is időszerű. Zászlajának a felirata, szabadságmozgalmának a jelszava: Pro patria et libertate — a hazáért és a szabadságért — ma Is aktuális jelszó nemcsak nálunk, hanem az egész világon, s mindaddig az marad, amíg egyetlen elnyomott nép is lesz a föld kerekén. Rákóczi szellemének ez ma az internacionális értelme és értéke. Ezért van értelme és értéke ennek a Rákóczi-szobornak és szoboravatási ünnepségnek, az egész hagyományőrzésnek. Ebből az alkalomból azonban figyelmeztetnem kell arra is, hogy csak hagyományokból élni nem lehet. A hagyományőrzésnek csak úgy van értelme, ha a hagyomány munkálkodik is bennünk, s ha mindennapi szorgos munkánkkal új hagyományokat is építünk, ha működik bennünk a nemzeti lét szívdobogása, az az erő, mely — Illés Gyula szavaival élve — hirdeti: „veszve a nép, aki lustán, mástól, — akár a mennybeli istentől várja a boldogulást.“ Mert gyáva a nép, amelyet csak hősök és vértanúk óvnak. Napjaink ugyanis nem várnak olyan hőstetteket tőlünk, mint amilyeneket Rákóczi vitt véghez, hanem mindennapi merszre, köznapi, percenkénti bátorságra és munkára van szükség, mert csak ez menthet embert s honokat. Erre int bennünket napjaink politikája, ezt várja tőlünk a CSKP májusi központi bizottsági ülése, erre okít és okosít a józan ész, s ez szükségeltetik* a nemzetiségi kérdés igazságos rendezéséhez is. A CSEMADOK KB elnöksége, az SZSZK Kor mányának Nemzetiségi Titkársága nevében ezekkel a gondolatokkal ajánlom a szobrot Borsi lakossága, a széles környék, a csehszlo vákiai magyarság és az egész ország szeretőiébe, azzal a hő óhajjal, hogy II. Rákóczi Ferenc szelleme éljen és hasson további évszázadokon át. Simon István KERESZTÚTON Az erdőből még kivezettél biztosan, mint aki mindent tud. Most merre tovább, ősi testvér? Minden út végül is keresztút. Állok rajtatok, rajtad, szegként, ahol egymást átföditek. Árnyékom visszahajlik ferdén, amit egy kő elgörbített. Keresztút minden út a földön, mert a csordák, vánszorgó hordák a szárakat meglelve, rögtön fordították, összeácsolták. Veszett kengyelből, kerék hulló sínvasából lett vasalása. Égtájakat szétmetsző olló! És óriás kereszt egy hátra. Mert egy út sehová se ér el. El s vissza — ennyi az iránya. Kellett a szomj, emberi kétely, új terek megváltó királya. S útkeresztjét a halovány Föld egyszer fölvette s viszi vállán azóta- Vénusz és a Mars közt át évezredek vízmosásán. Nagy szárain meg föl-le futkos ácsolója, mint riadt hangya; lapályokon, hegyen, kakukkos erdők között, hogy — merre? Arra? Keresztútuál a vándor ember mondhatja még: vigyázz, letévedsz; de súlyos keresztút-teherrel maga a Föld vajon mit érez? Kis út, utam te voltál eddig, s megyek innen, hová elértem, s két kérdés az ember szívében. Két út mindig keresztbe fekszik Látomásom így ég s lefoglal, hogy nem is érzem: megyek lassan, mint kísérve fákkal, sasokkal planétánk is az alkonyatban, és nézik pipacsszemü földek s bodzák is, míg a langy melegnek dőzsölve szinte nem is dőlnek, már inkább nekitenyerelnek ...
