A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-19 / 3. szám
kérdés és állomjogi megoldása hiuadds a csehszlovákiai kultúra és tudomány képviselőinek 1988. november 23—24-én megtartott országos értekezletén Ami a területet illeti: a terület nagysága, vagy a terület formája (alakja) nem döntő. Csehszlovákia magyarlakta területénél kisebb területtel rendelkező nemzetek — sőt államok is léteznek. A formát (alakot) tekintve is találhatunk hasonló szalagalakulatokon élő nemzetet, sőt államot is. A megszakítottság vagy a homogenitás hiánya is fennáll, nemcsak az afrikai vagy dél-amerikai államok és India esetében, hanem a Szovjetunióban és Európa egyes nemzetei esetében is. Ami a gazdaságot illeti: komplex nemzeti ökonómia egyetlen több nemzet alkotta államban sem létezik, sőt a gazdasági integráció az önálló államalkotó nemzetek saját nemzeti ökonómiáját is fokozatosan megszünteti. De felmerülhet a kérdés, úgy is, hogy azonos-e a nemzetiség tagjainak gazdasági rendszere, élete. Szerintem igen, mivel nem az a kérdés, hogy az adott államon belül két vagy több társadalmi alakulat gazdasági rendszer úgy önálló-e, hogy egymástól eltér, hanem az, hogy az adott társadalmi alakulat tagjai részesei-e az adott gazdasági rendszernek. Márpedig a mi helyzetünk az, hogy Csehszlovákia magyarsága, mely Bratislavától Ágcsernyőig él, azonos gazdasági közösség részese. S adott helyzetünknél fogva ugyanennek a gazdasági rendszernek a részese a szlovák nemzet is, s mit sem változtat nemzeti létén, hogy a cseh nemzet is részese ennek a gazdasági rendszernek. Az eddig elmondottakhoz hozzá kell venni a tudati — akarati tényezőt, hogy Csehszlovákia magyarságában mint kollektiv tudat él az öszszetarlozás és a jellemjegyek megtartásának akarata. E tudat — hangsúlyozzuk — már nemcsak egyedi, hanem kollektív — ezért objektív jegyként fogadható el. Ez a kollektív nemzetiségi tudat feltétlenül haladó szellemű tudat. Tükrözője a valóságnak, annak a ténynek, hogy a csehszlovákiai magyarok mint egyedek objektív külső jegyekkel és szubjektív belső akarattal összekovácsolt érdekazonosságot kifejező természetes társadalmi alakulatot képeznek. Tehát nemcsak elszigetelt egyedek halmaza az itt élő magyarság, hanem társadalmi folyamat következtében kialakult tartós közösség — nemzetiség, mely rendelkezik a nemzeti szubejtkum karakterisztikus vonásaival. Ez tükröződik az 1968. október 27-én elfogadott 144-es számú alkotmánytörvény azon megállapításaiban is, melyek a magyar nemzetiségről mint társadalmi csoportról szólnak, nem pedig mint egyedekről, mint a nemzetiséghez tartozó állampolgárokról. A 144-es számú alkotmánytörvény a praeambulában, majd az első és második cikkelyben, a harmadik cikkely d. pontjában és az ötödik cikkelyben a nemzetiséget, mint természetes társadalmi alakulatot fogalmazza meg. E megállapítással lényegében rátértünk az előadás második fő kérdésére, mely így hangzott: milyen a csehszlovákiai magyar nemzetiség jelenlegi államjogi helyzete? Az eddigiekből következik, hogy a kérdés mélyén az a probléma rejlik, hogy egyedi jogokkal, vagy kollektív nemzetiségi jogokkal bír-e Csehszlovákia magyarsága? A választ e legdöntőbb és leglényegesebb kérdésre az alkotmánytörvény alapján úgy fogalmazhatjuk meg, hogy az állam a csehszlovákiai magyaroknak nemcsak mint egyedeknek biztosítja a jogokat, hanem mint társadalmi alakulatnak, mint nemzetiségeknek is. Ez, mint az előadás során többször érintettük azért döntő fontosságú, mert az állam az egyedi jogok és a polgári egyenjogúság biztosítását intézményesen a társadalmi alakulatokon keresztül valósítja meg. A deklarált egyenjogúság — mint láthattuk — jogegyenlőtlenséghez vezethet mindaddig, amíg egy adott állam nemzeti szervekkel rendelkező nemzetekre és nemzetiségi szervekkel nem rendelkező egyedekre oszlik. A napi életből vett példák felsorolása helyett támasszuk alá a tételt elméleti bizonyítással. Ahogy a nemzetiség definíciójának megszerkesztésekor segítségünkre volt az, hogy a statikus helyzetelemzés helyett a kisebbség és a nemzetiség keletkezését tekintve át, a mozgásból, a fejlődésből, egy folyamat felméréséből indultunk ki, folytassuk tovább ezt a módszert s vázlatosan vetítsük fel a nemzetiség megmaradásának, átalakulásának, illetve megszűnésének elképzelhető teoretikai formáit. A tévedések és félreértések elkerülése végett, szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy amikor a nemzetiség megszűnéséről beszéltek, a nemzetiség általam definiált formájának az átváltozását s a változást, mint társadalmi mozgásformát értem. Tudjuk, hogy a nemzet is megszűnik, hisz mint emberközösségi forma történelmi kategória. De tudjuk azt is, hogy történelmileg hosszú idő múlva veszti el jelentőségét. Minden (el szerint később mint az állam. Már pedig a nemzetiség a nemzetállamok alakulásával jött létre. Ezért véleményem szerint a nemzetiség a nemzethez viszonyítva gyorsultabb folyamatban, történelmileg viszonylag rövidebb időn belül szűnik meg, mint a nemzet. Nemcsak a folyamat, a mód, az idő és az eredmény is számtalan objektív s talán még több szubjektív faktortól függ. Ugyancsak sok szubjektív és objektív faktor közös hatására elképzelhető, hogy a nemzetiség mint olyan, mint jelen állapotában kialakult emberközösségi forma és társadalmi alakult hosszú időn keresztül — fejlettebb formájában ugyan, — de minőségi változás nélkül fennmaradjon, a nemzetek közeledésének történelmi szerepét töltse be. Ezt a lehetőséget sem zárva ki nézzük csak meg mégis a kitűzött cél érdekében a nemzetiség megszűnésének — hangsúlyozom — elképzelhető teoretikai főbb formáit: 1. A kitelepítés. A történelem bizonyítja, hogy ez az út járhatatlan, sem önkéntes alapon, sem erőszakkal nem valósítható meg. Vagyis csak olyan teoretikai feltételezés, mely a gyakorlatban véghez nem vihető. Teoretikailag a nemzetiség megszűnését azáltal jelentené, hogy a nemzetiség tagjai visszakerülve eredeti nemzetükhöz, nem képeznének tovább nemzetiséget. 2. A lakosságcsere. Véleményem szerint ez az üt is járhatatlan már csak azért is, mivel a nemzetiség tagjait túlnyomó többségükben minden államban elszakíthatatlan szálak kötik az adott országhoz, és az egyes országokban élő nemzetiségek létszáma sem azonos. Ez a forma is csak teoretikailag merülhet fel, s csak teoretikai jelentőséggel bír az a megállapítás, hogy megszűnne a nemzetiség, ha a két állam a más nemzetiségű lakosait kölcsönös megegyezés és az egyének beleegyezése alapján kicserélné. 3. A határkiigazítással. (Ez természetesen csak a határmentén élő nemzetiségre vonatkozhatna.) Meggyőződésem, hogy Európában a megoldás e formája is elképzelhetetlen a gyakorlatban, mivel a határokat mégegyszer tologatni nem lehet. Különben is a határok tologatása sem oldaná meg ezt a kérdést, mivel nem létezik Közép-Európában olyan etnikai határ, amelyet úgy lehetne meghúzni, hogy nemzetiség ne maradna, illetve ne keletkezne. Az etnikai határ Európa minden országában a falukon, sőt a családokon megy ma már keresztül. A teljesség igénye miatt azonban ezt a teoretikai formát is fel kell vetni, hisz ezáltal is megszűnne a nemzetiség, mivel újra eredeti nemzetének tagjává válna. 4. Európa egy állammá alakításával. A nemzetiség lakta ország és az eredeti nemzete lakta ország közötti határ fokozatos megszüntetésével, közös állam alakulna ki. Véleményem szerint a fejlődés történelmi távlatában a megoldásnak ezt a formáját teremti meg. Ha a fejlődés, Illetve a megoldás e formája történelmileg hosszabb idő után következne csak be, minden valószínűség szerint két további lehetőséggel kell számolnunk. Ezek a következők: 1. A nemzetiség nemzetté válása. A nemzetiség olyan minőségi változáson megy át, hogy önálló nemzetnek kell tekinteni. A nemzetté válás esetében szintén megszűnik mint nemzetiség. Ha a történelmileg hosszabb idő után a nemzetté válás külső gátlő körülmények hatására vagy a belső akarati tényezők hiányában nem következik be és a nemzetiség nem rendelkezik a nemzettel azonos jogokkal, szükségszerűen be kell, hogy következzék a másik forma: 2. Az asszlmilálódás, melynek lehetősége hosszú távon fennáll. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy ennek fő akadályozója a nyelv és a kultúra, a közős lelkialkat s az akarati tényező, fő elősegftője pedig a mai körülmények között a migráció. A nemzetiségek esetében kikristályosodottabb formában és élesebben mutatkozik meg az akarati tényező jelentősége a nemzetté válás vagy az asszimiláció útján.) Szűrjük le az e folyamat áttekintéséből eredő tanulságot. Az eddig elmondottakból látjuk, hogy egy adott állam keretében társadalmi alakulatként elfogadott nemzetek és egyedekre atomizált kisebbségi-nemzetiségi polgárok élhetnek. A kisebbség fejlődési folyamat eredményeként nemzetiséggé alakul. Ahhoz, hogy a nemzetiség egyedeinek egyenjogúsága a politikai, gazdasági és kulturális élet területén is biztosítva legyen, s hogy az asszimilálódást elkerülhessék, vagy legalább is reményük lehessen ennek elkerülésére, a legdöntőbb lépés annak a kivívása, hogy államjogi helyzetük biztosítsa azt, hogy ne csak egyedi jogokkal rendelkezzenek, hanem a társadalmi alakulatok jogával és intézményeivel is. (A nemzettel adekvát centralizált, vagy hatáskörileg decentralizált formában.) Persze e jogok megszerzése is csak feltételt teremt számukra, mivel minden olyan államban, ahol nemzet és nemzeti kisebbség, majd nemzetiség él együtt, ellentétes szándékok is megütköznek. Olyan folyamatról van ugyanis szó, amelyben a nemzet Is és a nemzetiség is igyekszik érvényre juttatni érdekeit. A két ellentétes szándékon belül újabb két ellentétes irányzat dialektikus harca is szerepet Játszik. Ezért a nemzetiségi kérdés megoldása és a nemzetiségi lét egyes fokozatai, stádiumai dialektikus ellentétek eredményeiként jönnek létre. _ Az egyik szándék a nemzet szándéka: nemzet-állammá válni. Ez a kisebbség asszimilálását Igényli. Az ehhez vezető út a nemzeti kisebbség elnyomása, hátrányos jogi helyzetben tartása. Viszont az államhatalmat a pillanatnyi államérdekek engedményekre kényszerítik. A nemzetközi szerződések kisebbségi jogokat deklarálnak, a modern termelés fejlesztése érdekében iskolákat kell nyitni. A hazaflságra, államiságra való nevelés engedményekre kényszerít, politikai stb. jogokat kell adni. Vagyis az államhatalom fő szándékával ellentétes engedményekre kényszerül. Ezeknek az engedményeknek a célja: csökkenteni, korlátozni azokat az okokat, melyek a nemzetiségi kérdést elmérgesedett politikai vagy gazdasági problémává tehetik. Eredménye pedig, a nemzetiség létrejötte. A másik szándék, a kisebbségek, majd nemzetiségek szándéka: megőrizni nemzeti hovatartozásukat és öntudatukat. Ez belsőleg szintén ellentmondásos, mivel egyrészt az eredeti nemzethez való tartozás tudatának megtartását s tényének felújítását, másrészt az önállósulás, a nemzeti szervekkel való rendelkezés, ezért végső fokon a nemzetté válás tendenciáját rejti magában. Nem elégszik meg ugyanis az első szándék eredményeivel, hanem a kisebbségi lét hátrányainak csökkentése, korlátozása helyett e hátrányok teljes kiküszöbölését, felszámolását igényli, vagyis a megoldás tárgyából a megoldás aktív tényezőjévé, társadalmipolitikai alkotóerővé akar válni, amihez nemzeti — államhatalmi szervekre van szüksége. A két szándékból a meghatározó jellegű mindenkor az államalkotó nemzet szándéka, míg a nemzetiség szándéka alárendelt, vagy ha úgy tetszik: védekező jellegű. Ugyanakkor azonban fejlődésének feltételeit önmagának kell kivívnia és biztosítania. A kapitalista társadalmi rendszer ezt lehetetlenné teszi, ezért a felsorolt ellentétek antagonisztikussá válnak A szocialista társadalmi rendszer feltételeket teremt a megoldáshoz. A lehetőség és a valóság azonban nem azonos fogalom. (Folytatjuk!
