A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-18 / 20. szám
Daniéi Beiaíonte őrmester hazaérkezett. — Eutalial — kiáltotta. — Micsoda kutya élet, az istenfáját! A konyhából kilépett Eulalia, a felesége. — No, csakhogy itt vagy — mondta. — Most érkeztél? — Most. És megint el kell mennem. A tejfölösszájú diákok miatt. — Ne menjl Mondd, hogy megbetegedtél. — Katona vagyok, és teljesítem a parancsot — felelte Daniel. — Adj gyorsan valami harapnivalót. Daniel evett, és közben idegesen nézett órájára. — Átkozott szolgálat! — szitkozódott. — jó volna egy kicsit pihenni, de menni kell. Ráadásul ebben a pokoli hőségben! Daniel kiment a házból, és beült a dzsipbe. Beindította a motort, de hirtelen leállította: a ház sarka mögül felbukkant a lánya. Lídia, az őrmester tizennyolc éves leánya, a helyi líceum növendéke volt. Belafonténak volt még egy idősebb fia, Luis; öt New Yorkba küldte tanulni. — Hogy vagy, Lídia? — kérdezte az apa. — Jól. Hát te megint elmész? — Igen. Csak reggel jövök haza. — Valami sürgős dolog? — Ej, hát a szokásos ügy. A Countryba megyünk, a rendőröket kísérjük. Kiszaglászták a tejfölösszájű diákokat. — Bosszúsan megrázta a fejét. — Itt az ideje, hogy móresre tanítsuk a „szakállasokat“. — A Countryban? — csodálkozott Lídia. — A Countryban... — ismételte. — Papa, nem vinnél el a gyógyszertárig? Valamit még vennem kell... A gépkocsi sebesen suhant az úton, és megállt a kis vidéki város egyetlen gyógyszertára előtt. — Isten veled, Lídia! — Szervusz, papa! A gépkocsi elrobogott. Belafonte őrmester sietett, hogy teljesítse feljebbvalói parancsát, Lídia lánya pedig nyomban telefonált a Countryba, hogy értesítse barátait a veszélyről. A gyógyszertárból Lídia a kertész leányához, Marinához szaladt. Ott laktak a városka szélén. — A rendőrség elindult a Countryba a katonákkal. Kiszagolták a mieinket. Telefonáltam, de nem tudtam velük beszélni. — Most már késő figyelmeztetni őket — felelte Marina. — Elmegyek, megkeresem Jüant. Egy óra múlva találkozunk. ... Amikor Lídia ismét elment Marinához, már ott volt Marina bátyja, Jüan és a barátja, a mulatt Almus. Ültek és hallgattak. A rádióban rendkívüli közleményt olvastak föl. „Egy rendőrosztag megtámadta a felkelőket. A lövöldözés során két diák életét vesztette: Carlos Riomar és Eliser Dióm.“ — Lehetetlen! Hiszen az előbb telefonálni akartam nekik, de senki sem vette fel a kagylót. Tehát senki sem volt ott — mondta Lídia. — Ezt a rendőrök agyalták ki. Nem először adnak ki hamis közleményt. Megint megszólalt a rádió. Közölte az elesettek személyleírását. — Carlitos vakmerő fiú volt! — mondta Marina. — Nem félt a tüztől sem! — Egyik sem ijedt meg a maga árnyékától! — jegyezte meg juan. — Hányszor figyelmeztették őket, hogy legyenek óvatosabbak! Almus fölállt. — Azonnal el kell vinnünk a röpcédulákat és a töltényeket, amelyeket a countrybeliek számára őriztünk. — Azt hiszed, figyelnek minket? — Lídia lassan beszélt. Sehogy se tudott szabadulni a gondolattól, hogy apja is Carlos és Eliser gyilkosai között van. Almus félbeszakította: — Figyelj ide, Juan. Most elmegyek az első telefonfülkéig, és felhívlak benneteket. Pálmát rendelek a líceumnak. Diego eljön a kocsival. Ti fölrakjátok a pálmákkal együtt a töltényeket is. Mi pedig, Lídia és én, hazavlsszük a röpcédulákat. Az ajtóban Almus összeütközött az öreg Lagóval, Juan és Marina apjával. Virágokat hoztak. — No, hogy megy a tanulás? — kérdezte Lago. S választ se várva, szokása szerint mesélni kezdett ifjúságáról. Az öreg szerette emlegetni, hogy különböző országokban kóborolt, harcolt az elnyomottakért, részt vett sztrájkokban, gyűléseken. Hirtelen felcsengett a telefon. Juan odalépett a készülékhez. — Öreg — fordult Juan az apjához. — Tíz darab pálmát kérnek a líceum díszítésére. Mindjárt itt lesz a teherautó. — No, ez nagyszerű! A líceum elöljárói értenek a pálmákhoz. — Lago fölkelt, hogy kimenjen a színbe. — Maradj csak, apa — tartotta vissza Marina. — Majd mi elintézzük. 'Lídia is segít nekünk. Az öreg rágyújtott, és a szobában maradt. A fiatalok kisiettek. Néhány perc múlva a Ház elé érkezett egy kis -tehergépkocsi. A vezetőfülkéből kiugrott Diego. Az öreg Lago figyelmesen nézte az ablakból, hogy rakják föl a pálmákat. Bizonyára volt valami szokatlan ebben a rakodásban, mert Lago kisietett az utcára. Diego azonban már beindította a motort. — Várjatok, én is veletek megyek. Hajts, ahogy a motor bírja. Hallod, Diego? — Apa, te maradj itt — mondta Marina. —Nagy hőség van, és a naptól megfájdul a fejed. — Hát azt hiszed, kevésbé fájdul meg a fejem, hu letartóztat benneteket a rendőrség? A ti utatok messzebbre vezet, mint a líceum. Ott pedig, ahová ti mentek, engem ismernek a katonák. — Ügy látszik, mindent tud rólunk — mondta barátainak Juan. Lám, a kisöreg! — gondolta Lídia. — Milyen más, mint az én apám. ■ Belafonte őrmester megállt a ház előtt. A küszöbön állt Eulalia. Amióta a rádió bemondta a közleményt, egyre várta férjét. — Végre megjöttem! Kétnapi szabadsagot kaptam. — Jó, hogy itthon vagy. Minden rendben van? — Hogy is mondjam?... Két diák meghalt.. — Szűzanyám! Két halott! És az ott történt, ahol te voltál? — Nem egészen. — Belafonte lehalkította a hangját. — A Countryban senkit sem fogtunk el. Ezeket a diákokat másutt ölték meg, és elhozták a Cuontryba. Aztán tüzet nyitottak... — És te... Te is lőttél? — Én? Nem, senki nem lőtt közülünk. Eulalia fölsőhajtott: — Hála istennek! El se képzeled, hogy érzem magam, ha szolgálatba mész. — Én csak a parancsot teljesítem. —. Daniel cigarettára gyújtott. — Huszonöt évi szolgálatom alatt nem tettem egyetlen megjegyzést se. — Huszonöt év — ismételte a felesége. — Már kérhetnéd a nyugdíjazásodat. — Ugyan, mit fecsegsz. Ha most kérném, azt hinnék, hogy félek. Eulalia a férjére nézett. Hátha szólnék neki a levélről? — gondolta. — Daniel... — kezdte. — Majd ha lekaszabolnak minden felkelőt — folytatta Daniel —, akkor nyugdíjba megyek. Mit akartál mondani? — Azt, hogy mit kérsz vacsorára? — Mindegy. Hol van Lídia? — A szobájában. Tanul. Eulalia kiment a konyhába. A televízión egy csomóban feküdtek Lídia tankönyvei. Belafonte kezébe vett egy könyvet, és belelapozott. Hirtelen az egyik könyvből kihullott néhány papírdarab. Fölvette. Forradalmi röpiratok voltak. Ö, nagyon jól ismerte ezeket! Gyakran látta a házfalakon. Belafonte néhány percig dermedten állt. Ki gondolta volna: az ő lánya, az őrmesternek, Hatista tábornok hű katonájának a lánya meg a felkelőknek ezek a röplapjai! ... — Eulalia, Eulalia, gyere gyorsan! — üvöltötte. — Ki hozta a házamba ezt a törteimet? — Biztosan Lídia. Ki más? Most mindenki ezeket a cédulákat olvassa. — Mindenki? De nem én! Belafonte házában sosem lesznek ilyen átkozott papírrongyokt Tudod te, hogy ezért Lídiát börtönbe vetik, engem pedig elbocsátanak a hadseregből? — Ne kiabálj. Meghallják az utcán. De az őrmestert már nem lehetett lecsendesíteni. — Milyen alávalóság! Lídia! Az ördög vigye el, Lídia, hol vagy? — Mi történt, pápa? Miért kiabálsz? Belafonte felmutatta a röpcédulákat: — A tied? — Igen. A leány határozottan ment apja felé, hogy elvegye tőle a papírokat. — Szóval így? Még csak nem is tagadod? No hát, nézd csak! — És darabokra tépdeste a röpiratokat. — Nesze, nesze, nesze! így végzünk majd a forradalmáraitokkal. — Tudom, hogy megölhettek. De ez nem rémít meg bennünket. Csupán röpcédulákkal nem lehet megdönteni a rendszert. De nekünk van más erőnk is. Dühtől fuldokolva, az őrmester a lányának rohant. Lídia nem mozdult a helyéről. Az apa és a lánya közé, karját széttárva, odaugrott az anya. Belafonte megállt, zsebébe süllyesztette öklét, és határozottan azt mondta: — Jó. Tudom, mit csinálok veled. Holnap reggel hozom az útleveled, és elutazol New Yorkba a bátyádhoz. Holnap! Érted? Eulalia némán kiment a szobából, és egy levéllel a kezében tért vissza. — Olvasd, Daniel — szőtt, átnyújtva férjének a borítékot. — Ideje, hogy tudomást szerezz róla. Belafonte átfutotta a levelet. Azt olvasta benne, hogy Louis Kubában van, a hegyekben, a felkelők seregében. — És te ezt eltitkoltad előlem? — Belafonte összegyűrte a levelet. — Egész életemet gyermekeimnek áldoztam, és most ellenem fordulnak! — Nem, Daniel! — Eulalia hangja határozottan csengett. —- Gyermekeid a néppel tartanak, . . te fordultál ellenük... Belafonte őrmester gyermekei MARCELO SAUNAS /
