A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-11 / 19. szám

manszi, csukcs, evenki, nyenyec, kórját stb.) pedig nemzeti körletei vannak. A szovjet autonómia hozzásegítette Szovjet-Oroszország nemzeteit a szövetség és a bizalom megszilárdításához, ami nélkül nem állhat fenn szocialista állam.

A pártnak Lenin által irányított nemzeti politikája a szovjet népek szoros együttműködéséhez vezetett. Hat független szovjet köztársaság jött létre: az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság, az Ukrán, a Belorusz, az Azerbajdzsán, az Örmény és a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság. Kezdetben valamennyi szovjet köztársaság mint önálló független állam állt fenn. Volt haderejük, pénzegységük stb. A polgárháború folyamán egyesítették erőiket az intervenció és a fehérgárdisták elleni közös harcra. 1920 decemberében az ukrán és az orosz köztársaságok szerződést írtak alá a gazdasági és katonai szövetségről, hasonló szerződéses viszony létesült a többi szocialista köztársaság között is.

Az élet azonban megmutatta, hogy az ilyenfajta kapcsolat nem elég. A gazdasági építőmunka érdekei megkövetelték a nemzetek szövetségének további megerősödését: a szerény gazdasági erőforrásokat egyesíteni kellett, hogy jobban ki lehessen használni őket. A különböző vidékek közötti gazdasági munkamegosztás lehetetlenné tette az egyes köztársaságok elszigetelt különálló létezését. Az élet kényszerítő hatására a szovjet köztársaságok közötti együttműködés számára szorosabb és célszerűbb formákat kellett keresni. 1922 márciusában a három kaukázusontúli szovjet köztársaság katonai, politikai és gazdasági szövetséget kötött egymással. így alakult meg a Kaukázusontúli Szovjet Föderáció. 1922. december 26-án a szovjetek X. összoroszországi kongresszusa egyhangúlag támogatta a nemzeti köztársaságok kezdeményezését. Ezen a kongresszuson a szovjet köztársaságok képviselőinek valamennyi felszólalása hatalmas tüntetés volt a nemzetek önkéntes egyesülése mellett a szocializmus építése céljából.

Lenin betegsége ellenére nagy figyelemmel kísérte a Szovjetunió megalakítását. Helyeselte a Kaukázusontúli Szovjet Föderáció megalakulását és azt követelte, hogy a kaukázusontúli kommunisták mindenütt magyarázzák meg a népnek: a sok nemzetiségű Transzkaukázia népeinek szükségük van a föderációra a nemzeti béke helyreállítása céljából, hiszen a múltban a nemzetek közötti gyűlölet marcangolta őket. Amikor összeült az ukrán szovjet kongresszus, hogy megvitassa a föderáció új kérdéseit, Lenin a kongresszushoz intézett üdvözletében hangsúlyozta a népek egyesülésének világtörténelmi jelentőségét. A nemzeti kérdés, mondotta Lenin 1922-ben, olyan kérdés, amely ......évszázadokon

át foglalkoztatta az európai államokat s amelyet elenyészően csekély mértékben oldottak meg a demokratikus köztársaságokban. Mi megoldjuk ezt és kell, hogy legyen nálunk egy ember, akihez a nemzetek bármelyik képviselője oda mehet és részletesen elmondja, hogy miről van szó“... (A Szovjetunió története III. 376).

Miként Marx és Engels pálcát törtek a német nemzeti elnyomó politika felett, Lenin éppúgy elítélte a nagyorosz sovinizmust. Az elmúlt évtizedek igazolták az első világháború idején kifejtett marxista felfogást: az emberiség útja a szocializmushoz nagy változatosságot mutat majd, a nemzeti fejlődés sajátosságai rányomják bélyegüket erre a )&■ lentős átalakulásra. Ezért vizsgálat tárgyává kell tenni minden egyes országban a nemzeti jellegzetességeket és az általánosan is érvényes törvényszerűségek felismerése alapján ehhez kell alkalmazni a munkásosztály politikáját. Ez a hosszú út azonban a nemzeti sajátosságok leghelyesebb figyelembevételén keresztül vezet. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik — és ez a soknemzetiségű országban a munkáspártok belső szervezetének kialakítására is kiható kérdés volt — a kulturális autonómia követelésének kritikája. A „kulturális autonómia“ hívei igen korlátozott követeléseket támasztottak. Az általuk követelt autonómia nem terjedt ki a gazdasági és politikai életre, nem tartalmazta a területi autonómia követelését sem, hanem a nem orosz lakosságú vidékeken szétszórtan élő nemzetek számára akart különálló kulturális és szervezeti keretet teremteni, s ezzel a soknemzetiségű munkásösszefogás előmozdítása helyett a nem orosz munkásokat a polgári nemzeti mozgalom irányításának engedték át. Ezzel szemben a lenini koncepció internacionalista volt: egy soknemzetiségű terület számára kívánta a nemcsak kulturális, de az élet minden ágára kiterjedő sokoldalú és következetes autónómiát. Ez a megoldás nem burzsoá föderatlzmusra, hanem szocialista összefogásra nevelte a közös területen élő különböző nemzetiségű munkásokat, népeket.

Lenin állásfoglalásai a nemzetiségi politika konkrét kérdéseiben, bár á sajátos oroszországi körülményekre vonatkoztak, mégis példamutatók; részint abból a szempontból, hogy alkalmazhatók más országok viszonyai között is, részint abból a szempontból, hogy sajátos konkrét viszonyok elemzésén alapulnak. Ezek sorából hadd említsük meg a politikai s állampolgári szabadság követelését, annak alkotmányjogi leszögezését, hogy el kell törölni minden néven nevezendő nemzeti kiváltságot és megkülönböztetést. Ehhez a nemzeti nyelv korlátozatlan használata éppúgy hozzátartozott, mint a demokratikus helyi önkormányzat. A nemzeti kérdés megoldása tehát a bolsevikok szemében elválaszthatatlan volt a polgári demokratikus és a szocialista átalakulás ügyétől. Lenin szembefordult azokkal — és ezt már az októberi forradalom után tette —, akik attól tartottak, hogy Oroszország köztársaságokra esik szét. Az ilyen nagyorosz nacionalistáknak Lenin azt válaszolta, hogy a bolsevikok ettől nem ijednek meg, nekik nem az a fontos, hogy hol húzódik az államhatár, hanem az, hogy a burzsoázia elleni közös harcban fennmaradjon az együttműködés a különböző nemzetiségű tömegek között. A finn és a lengyel önrendelkezés éppen ezt a célt szolgálta. Ez éppen azt mutatta, hogy az új Oroszország következetesen szakított a cárizmus hódító múltjával, a más népek hóhérának szerepével. Éppen ez az alapja az orosz föderációnak, amely köré a nemzetek önkéntes szövetsége jött létre, hisz a szocializmusért harcoló népek csatlakozni fognak a forradalom központjához. S valóban így is történt. A föderáció megteremtésének súlyos gyakorlati problémái már az októberi forradalmat követően felmerültek. Tudjuk, hogy Lenin csak 1917 májusában vetette fel a föderáció gondolatát. Az első alkotmány nem tisztázta, hogy az oroszországi föderáció területi autonómiára vagy szuverén szovjet köztársaságokra épül-e fel. A bizonytalan fogalmazás elvi tisztázatlanságot és nézeteltéréseket takart. Ezt még tovább növelte az az elvi harc, amely a pánton belül folyt. Egy ellenzéki csoport, Pjatakovval és Buha-Emil Parduhsky felvétele

rinnal az élén, tagadta az önrendelkezést. Az első szocialista föderáció internacionalista elveken felépülő laza államszövetség volt. Lenin később annak a véleményének adott kifejezést, hogy ennek a föderációnak a helyét egy állandó szovjet államszövetségnek kell átvennie, amelyben a köztársaságok viszonyát a legteljesebb egyenlőség szabja meg.

Ezzel a felfogással szembenállt Trockij és Buharin, akik részben korábbi nézetükkel ellentétben — lazább föderáció létrehozása mellett foglaltak állást. A harmadik felfogást Sztálin és néhány ekkor hozzá közelálió bolsevik államférfi képviselte, akik egyébként Lenül követői voltak. Ok a laza, a helyi nemzeti érdekektől szétszabdalt szerződéses föderáció bonyodalmait úgy akarták kiküszöbölni, hogy ellenkező hibába estek: egy erősen centralizált államszövetséget akartak létrehozni. Ez a koncepció tág teret engedett a nagyorosz sovinizmus szellemének. Sztálin 1922-ben elkészítette ún. autonomizálási tervezetét, amelynek az volt a lényege, hogy Ukrajna, Belorusszia és a Kaukázusontúli Szovjet Föderáció autonóm köztársaságokként lépjenek be' az orosz föderációba, ne alkossanak önálló föderatív köztársaságokat. Sztálin, aki ekkor a nemzetiségi ügyek népbiztosa volt, valamint munkatársai a gyakorlatban is elkövettek több hasonló hibát, mindenekelőtt a Kaukázusban és Grúziában.

Lenin már halálos betegen utolsó erejével küzdött az elvi és gyakorlati hibák ellen. 1922 szeptemberében a Politikai Iroda tagjaihoz írt levelében szembefordul a nagyorosz típusú nemzeti türelmetlenséggel, elvetette Sztálin autonomizálási javaslatát, azt hangoztatta, hogy a köztársaságoknak nem „belépniük“ kell az orosz föderációba, hanem egyenrangú felekként alakítsák meg a Szovjetuniót. Felhívta a figyelmet arra, hogy „Kelet fellépésének küszöbén“ megbocsáthatatlan lenne és a szovjet állam tekintélyének megrendítését eredményezné, ha akár a legkisebb durvaságot és igazságtalanságot is elkövetnék az új szovjet állam nem orosz nemzeteivel szemben.

A nemzetiségi kérdés megoldása közben a kommunisták is követhetnek el hibát, ami magával hozza a nemzetek és nemzeti kisebbségek jogainak korlátozását a szocializmus építésének időszakában. A személyi kultusz idején Sztálin számtalan formában megsértette a Szovjetunió nemzeteinek jogait, egyenlőségüket. Durva visszaélésekre került sor a szövetségi köztársaságok területén 1943 végén és 1944 elején, amikor is kisebb, de egységes nemzeteket jogtalanul szétszórtak és kitelepítettek a Kaukázus vidékéről Kazahsztánba (pl. a cserkeszeket, kalmüköket és a krimi tatárokat), Közép-Azsiába. Nemzeti autonómiájukat megszüntették, és az új területeken különböző politikai megszorítás alá estek ezek a népek. A személyi kultusz felszámolása után 1957-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Szovjetje felújította az üldözött nemzetek autonómiáját és lehetővé tette visszatérésüket hazájukba. A személyi kultusz idején hozzájárult a nemzetek jogainak korlátozásához, a túlzott állami központosított irányítás is, akkor, amikor még nem alakultak ki a gazdasági és a nemzeti feltételei a centralizmusnak az egyes köztársaságokban.

A bolsevikok nemzeti politikája, melynek kidolgozása elsősorban Lenin érdeme, e politika elvi szilárdsága és gyakorlati rugalmassága a világon először tudta valóban megteremteni a nemzetek egy nagy szövetségi államban való egyesülését.

hamar kálman