A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-04 / 18. szám

Táncsics Mihály forradalmi demokrata politikus, szabadsághős, újságíró és író a tettek embere volt. A magyar nép harcos fia sorsdöntő időben — ahogy Ady írta — új rendet akart: mindenkit szeretni. Egész életében ez adott neki erőt, hogy kemé­nyen állja a harcot: a többszörös bebör­tönzést, a sok szenvedést és fájdalmat, ami osztályrészéül jutott kálváriás áletútján. Három gyermekének elvesztésé és a sza­badságharc bukása volt a legnagyobb fáj­dalma. Százhetven éve a Veszprém megyei Ács­­teszéren született. Szegény jobbágycsalád­ból származott. Tizenkét testvére volt. Mint jobbágyfiú vagy két évtizeden át megadás­sal viselte az örökölt jobbágysorsöt, míg­nem egy megalázó élmény arra késztette, hogy kitörjön a jobbágysorból, hogy fellá­zadjon a sorsa ellen. Ez akkor történt, amikor a földesúr hajdúja igazságtalanul és kegyetlenül megsuhogtatta hátán a mo­­gyorófapálcát, mert szántás közben meg­pihent, hogy letörölje verejtékét. Ekkor fogadta meg, hogy egész életében harcolni fog a jobbágyrendszer ellen. Többé nem ment robotba. Kitanulta a takácsmesterséget, majd segédtanító lett. Mint a betű szerelmese fáradhatatlanul művelte magát. Hosszú, éveken át magára hagyatva, önerejére támaszkodva, házita­nítóskodással és kétkezi munkával tar­totta fenn magát. Kemény munka és sok nélkülözés árán tanítói oklevelet szerzett, azután elvégezte a gimnáziumot, s a pesti egyetemen néhány féléven át jogot és böl­cseletet tanult. Egyetemi tanulmányai so­rán szenvedélyes mohósággal szívta ma­gába a francia felvilágosodás eszméit, fő­ként Rousseau tanítását az igazságról, az egyenlőségről, az emberibb életet biztosító új társadalmi rendről. Szeretett elmélked­ni az erkölcsről és a boldogságról — min­den ember boldog!tásáről. Tanulmányaiba elmélyülve úgy érezte, megtalálta élete célját. Minden erejét összpontosította, hogy célját elérje, hogy diadalra juttassa a ha­ladás eszméit Magyarországon. Bebaran­golta az országot, bejárta fél Európát, hogy bővítse ismereteit, hogy külföldön sokat tanuljon és tapasztaljon. Táncsics ezen a vándorútján a dolgozók életének tanulmányozása közben már megsejtette a munkásság történelmi szerepét. Hazatérve élethivatásának az írói mun­kásságot választotta. Újságcikkeiben és röpirataiban bátran harcolt a magyar nyelv uralomra juttatásáért az iskolákban és a hivatalokban. Hallatlan kitartás ős nagy akaraterő volt benne. Munkakedve, munkabírása határtalan volt. Szívén visel­te az ifjúság nevelését. Tankönyveket írt: magyar, francia, latin nyelvtant, általános földrajzot, magyar történelmet, természet­rajzot. Tankönyvei nagyon kapósak voltak. Előtte a nevelés, a tanítás szent dolog volt, különösen a magyar nyelv tanítása. Szenvedélye 'volt az írás. Politikai cik­keiben megalkuvás nélkül, lelkesen hir­dette elveit. A Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című könyvét a pozsonyi or­szággyűlésen és a „Zöld fához“ címzett fogadóban, a jurátusok találkozóhelyén, ingyen osztogatta. Az 1840-es években megjelentetett röpirataiban és a Nép­könyvben követelte, hogy a jobbágyságot minden váltságdíj nélkül fel kell szaba­dítani, s hogy meg kell szüntetni a ne­mesi előjogokat. Követelte a sajtótermé­kek előzetes politikai szempontú felülvizs­gálásának eltörlését. Ezek a gondolatok legmaradandóbb értékei munkásságának. Táncsics nemcsak műveivel nevelt és hatott, hanem egész egyéniségével, hajt­hatatlan jellemével is. Elismerte a Szé­chenyi reformjai nyomán járó nagyszerű újítások jelentőségét, de félreérthetetlenül hangsúlyozta az ország szociális rendje mielőbbi megváltoztatásának szükségessé-Táncsics Mihály gét. A Hunnia függetlenségében és a Nép­könyvben jogegyenlőséget, általános teher­viselést, vallásszabadságot, a vármegyék helyett modern közigazgatás} kerületeket és a népparlament jelöltjeiből kinevezett felelős kormányt kívánt. Tehát teljes nép­­szabadságot. Nézeteit a bécsi kormány túlságosan szélsőségeseknek és felforgatóknak tartot­ta, eljárást indított ellene és „sajtóvétsé­gért“ börtönbe vetette. A budai börtönből 1848. március 15-én nagy diadallal szaba­dította ki a forradalmi mámorban úszó ifjúság és a pesti nép. Életének ez a moz­zanata maradandóan él a köztudatban. Táncsics -így emlékezik vissza kiszabadí­tására: „A népsokaság már börtönöm elé érke­zett, s megállapodott. Börtönöm ajtaja feltárult, és beléptek Nyáry Pál, Klauzál Gábor és mások is töb­ben, de ezek élén kedves feleségem is, ki e szavakat hangoztatva borult keblemre: „Nincs többé cenzúra!“ Én a nagy megle­petésem miatt, hogy a feleségem is jelen van, nem bírtam szólalni. ... Én összeszedve irományaimat s azo­kat zsebkendőmbe kötve, magamhoz vet­tem; azután feleségemmel és Nyáry Pál­lal kocsiba ültünk, s alig foglaltunk helyét, a lovakat kifogták s a kocsit férfiak, ifjak húzták. Eközben mindinkább beseteledett s Budavár házainak ablakait, amerre el­vonultunk, kivilágították; a szabadító so­kaság tömegéhez percről-percre mindig több-több nép csatlakozott; kik a kocsit húzták, azokat időnként mások váltották föl, hogy minél többen elmondhassák, hogy e munkában ők is részt vettek. így haladt a mgnet Budáról a hídon át Pestre a nemzeti színház elé, hol a töméntelen sokaság közül hangok zajlottak fel, hogy a színházban a fejedelmi család páholyá­ban foglaljak helyet.“ A börtönből kilépő Táncsics ekkor lé­pett be a magyar történelembe. Táncsics mint eszménykép, mint a nép felszabadí­tásának törhetetlen harcosa ekkor, volt a legnépszerűbb. A jobbágyfelszabadítás apostola kiszaba­dulása után minden erejével bekapcsoló­dott a forradalmi mozgalomba: saját költ­ségén megindította a Munkások Újságja című néplapot, amit „imakönyv gyanánt“ olvastak a dolgozók. Táncsics cikkeiben a dolgozók szempontjából mérlegelt min­dent. Fő célja volt, hogy politikai öntudat­ra ébressze a jobbágyokat. Követelte, hogy a 2000 holdnál nagyobb birtokokat osszák fel a zsellérek között. Ez a forradalmi esz­me természetesen nem tetszett a nemesek­nek, de annál jobban tetszett a parasztok­nak, akik Táncsicsot képviselőjükké vá­lasztották. Táncsics — mint Kossuth hűséges küz­dőtársa — ingadozás nélkül mindvégig ki­tartott Kossuth mellett. Nem alkudott: kö­1799 1884 vetkezetes népi forradalmár volt, akárcsak Petőfi. Amikor az elnyomó osztrák és a segítségül hívott cári seregek egyre szo­rosabbra fogták a gyűrűt a magyar sza­badságharcosok körül, Táncsics a kor­mánnyal Debrecenbe, majd Aradra ment... A szabadság szerelmese Világosnál meg­rendültén szemlélte a fegyverletételt. A szabadságharc bukása után Táncsi­csot az osztrák elnyomók távolétében ha­lálra ítélték és képletesen felakasztották. A kivégzés elől csak úgy menekült meg, hogy hét évig rejtőzködött a saját háza alatt ásott búvóhelyen. Hű felesége varrás­sal tartotta el. Táncsics a föld alatti rej­tekhelyén sem tette le a tollat; új forrada­lom terveit szövögette, röpiratokat írt, és ezekben terjesztette eszméit. Az 1857-es közkegyelem után előjött rejtekéből, és ismét munkához látott. Megírta és kézira­tos másolatokban terjesztette a Forradal­mi káté című röpiratát, melyben szenvedé­lyes hangon sürgette a Habsburg-uralom megdöntését, s ezzel újból összeütközésbe került a hatalommal. Lázításért letartóztat­ták, és 15 évi börtönbüntetésre ítélték. A börtönből nyolc évi raboskodás után, betegen, félig megvakulva került ki. Ki­­szabadulása után vakon is dolgozni kez­dett: Arany Trombita címen „a munkás­nagyközönség“ számára ismét lapot indí­tott, hogy terjeszthesse demokratikus esz­méit. Elve volt és bátran hirdette: a föld azé, aki megműveli. A nép szava Isten szava. A címek, rangok és kiváltságok ko­rában azt tanította, hogy minden ember egyenlő. — A hatóság nyilván nem volt megelégedve a lap szellemével, mert még ugyanabban az évben betiltotta. A lelkes forradalmárt 1868-ban Oros­házán képviselővé választották. Táncsics a parlamentben is megalkuvás nélkül kép­viselte a parasztság érdekeit, de nem so­káig, mert a reakció a következő válasz­táson, kibuktatta. Művei 12 kötetben jelentek meg. Közü­lük legismertebb az Életpályám című kor­­dokumentum. Élete utolsó éveiben mindenkitől magá­ra hagyatva sokat nélkülözött. Az írói se­gélyegylet havi húsz pengős támogatásá­ból élt. Budapest külvárosában batyuval a hátán könyveit árusította, és szegényes szobájában az árva gyermekeket tanítot­ta. A szegények — csak a szegények — nagyon szerették és tisztelték. Apostolnak tartották. Kuthy Lajos a Hazai rejtelmek című könyvében többek között így ír Táncsics­ról: .......van a külvárosnak egy rejtett apostola, gyémánt a gaz között, melynek erkölcsi fénye a korszak sugarai között fog maradni.“ Az utókor gyermekének jólesik sütkérez­ni ebben az erkölcsi fényben, s jólesik megállapítani, hogy Táncsics tanítása nem volt hiábavaló. OZORAI FERENC

Next

/
Thumbnails
Contents