A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-27 / 17. szám
D"""”""'Az elveszett betű Egy nap szörnyű dolog történt. Nyerges bácstéknál. Elveszett az E betű. Egy hétfői nap történt. Ügy kezdődött, hogy reggel Nyerges bácsi el akart menni a tanácsházára, hogy befizesse az adó/át. Kerek ezer forintot. Ennyi sok pénz! . .. Képzelhető, hogy Nyerges bácsi milyen rosszkedvű volt! Ráadásul nem találta a pipáját Pedig ahhoz, hogy az ember adót fizessen, előbb okvetlen pipára kell gyújtani. De a pipa nem került elő. Ekkor kezdődött a baj. Nyerges bácsi káromkodni akart. Azt óhajtotta mondani, hogy: a fene egye meg. Ezt egyébként is szívesen mondogatta, reggel is, délben is, este is egyszer-egyszer, s közben minden órában tízszer vagy százszor. De most elveszett az E betű, s nem tudta kimondani. A bajszát tépdeste, rémülten nézett feleségére, s csak annyit dohogott, hogy fö-fö-fö, gyö-gyö-gyö! — Mi bajod? — kérdezte luliska néni. Nyerges bácsi azt akarta felelni, hogy szőr-, nyű baj van, mert elveszett az E betű. De minthogy elveszett, tehát ezt sem tudta kimondani. Csak nagyokat nyögött, aztán dühösen kiment a szobából, s bevágta az ajtót. De Juliska néni is csakhamar észrevette, hogy valami szerencsétlenség történt. Kisfiát, Lacit el akarta küldeni a Népboltba kenyérért. — Lacii — kiáltotta. — S-s-s-s-s — felelte Laci, minthogy nem tudta kimondani, hogy: tessék! Juliska néni azt válaszolta, hogy: kö-kö-kö, de tovább, ó sem jutott. így hát egész nap kenyér nélkül maradtak. Levest E betű nélkül szintén nem lehet főzni, krumpli nem volt a kamrában, húsra nem futotta a pénzükből. Csak a nyálukat nyelték, mint valamikor a régi időben, amikor még királyok és kormányzók uralkodtak. Egyébként is nagy felfordulás volt a házban. Rózsi, a nagylány kiment az istállóba, hogy megfeji a tehenet. De a tehén E betű nélkül nem adott tejet, a kecske nem tudott mekegni, a juh nem tudott bégeni. Keservesen tátogatták a szájukat. — Kö-mö-mö — dadogta a kecske. Bö-bö-bö — dadogta a birka. A tehén ugyan egészen rendesen bőgött, mert az nem olyan együgyű állat, ahogy sokan gondolják, de mihez kezd az ember egy bőgő tehénnel, amely nem ad tejet? Eső sem esett aznap Nyerges bácsi udvarára, a kútból tehát kiapadt a víz. Este sem lett Nyergeseknél•aznap: körös-körül a faluban már mindenütt besötétedett, lámpát gyújtottak, s Juliska néni még mindig tövölgette arcáról az izzadságot, olyan forrón sütött rá a nap. A legvastagabb baj azonban abból származott, hogy beállított Sándor, Rózsi vőlegénye. Ilyenkor ók ketten a kerítéshez állnak, a szép holdfényben, s beszélgetnek. Sándor azt mondja Rózsinak: szeretlek. Rózsi azt mondja Sándornak: szeretlek. De most mind a ketten csak sziszegtek egymásra, sz sz-sz, mint két dühös gúnár, s amikor megunták, akkor ijedten szétszaladtak. Az E betűvel együtt a szerelem is kiveszett Nyerges bácsi házából Mi történt közben a tanácsházán? Nyerges bácsi bekopogott az adóhivatalba. A Hivatalnok, akinél az ezer forintot le kellett volna fizetnie, nemrég Jceriilt a faluba, nem ismerte Nyerges bácsit. — Hogy hívják? — kérdezte. 1 De minthogy elveszett az E betű, Nyerges bácsi nem tudta kimondani a nevét. Káromkodni sem tudott, tehát egy nagyot nyögött. — Mit akar? — kérdezte a hivatalnok. —- Adó! — mondta Nyerges bácsi. Aki adót akar fizetni, azt mindig szívesen látják. A hivatalnok jókedvűen megpödörte a bajszát. — Mennyi? — kérdezte. — Zzzz — zizegte Nyerges bácsi, mivel nem tudta kimondani azt, hogy: ezer. Nem boldogultak egymással. Nyerges bácsi kiment a falu szélére, s ott szomorúan leült egy fa árnyékába. A pénzét nézegette és bú-A szarvas A szarvas az erdői tisztás szélén állt. Hogy került oda, nem tudni. Amikor az erdei tisztás innenső szélén fektémből felemeltem a fejemet, már a túlsó szélén állt, két magas juharfa között, testének hátsó felével, úgy tetszett, egy cserjés ágyékszőrös öléből bontakozva, míg két magzatvizesen csillogó mellső lába, izmos mellkasa és hatalmas agancsa már tagoltan tűnt fel a leáldozó nap fényében. Azt hiszem, juharfák voltak a fák, amelyek között feltűnt. Hirtelen, a leáldozó nap fényében. Mint egy jelenés a mondakörből, noha fekete patái, erős csüdje és szőre csillogása a való rendje mellett tettek tanúságot. Juharfák voltak? Hogy került oda? Egy angol könyvet olvastam a molekuláris genetikáról, zöld szvettaremet nyakam alá gyűrve, hogy a vér a fejembe ne szálljon. Éjjel, az ágyban is magasra vetik meg a fejem alját. A cserjés ágyékszőrei közül kibontakozva, mozdulatlanul állt. Magasra emelt fejjel állt, vagy csak tekintetemmel találkozva emelte magasra? Befogadtam. A könyvet is inkább letettem a fűbe, nyitva, lapjával lefelé, óvatos, lassú mozdulattal, hogy meg ne riasszam. Önmagamat sem. Mintha már egyek lettünk volna, egy tűnő pillanatra. A tisztás túlsó széle jó száz méterre lehetett fekhelyemtől, meredeken emelkedve az ég felé. De egyébként nem tegezhetném, ha alacsonyabban állna is. Ha villámfényben jelent volna meg! Vagy elaludtam volna a fűben és szememet félálombah kinyitva . .. A szürkület bolyhos ködében. Magázni fogom természetesen, mivel nem álomi jelenés, hanem éber szemmel és kézzel is 'kör-üMapogatható valóságos szarvas. Már rég nem tegeződöm a természettel sem, már magas korom miatt sem, de mert — úgy látom — jogom is kevés hozzá. A tisztás fölött egy rózsaszín felhő úszik az égen, említettem, hogy a nap leáldozóban. Ennek ellenére a szarvas mozdulatlanul áll az erdei tisztás túlsó szélén, a két juharfa között, óriási, álmodozó szeméi ajándéka merőn rám szögezve, s heréit s feltehetően fehér fenékszőreit mégis a cserjésbe rejtve. S a felhő úszik az égen, s a tisztás mintha elúsznék alólam, körös-körül a fák is el- majd újra eltűnnek a hirtelen elindult alkonyat áramában. Kapaszkodjunk meg a kitapasztalható világ rendjében! Megengedhetetlen, hogy piros kockás plédem is elússzon alólam. A molekuláris genetikával együtt, hasonló iramban. Kapaszkodjunk meg mind a két kezünkkel abba a két szál fűszeres szagú lila zsályába, mely piros kockás plédemtől jobbra és balra áll a fűben. Áll? Vagy feltűnik? Most tűnt fel? Másodvirágzásban. Az emlékezet ribeo-nukleinsavainak forgalmában. — Szabad? — Hogyne. — Mikor érkezett ide? — Miért magáz? — öreg vagyok már. Nem szeretném, ha visszategezne. — Úgysem merném. — Helyes. Hány ágú az agancsa? — Miért kérdi, uram? — Mert már erősen alkonyodiik, a tisztás túlsó széle, mely jó száz méternyire van tőlem, a szürkületbe vész, s már nem tudom megszámolni agancsa ágait. Ám válasz helyett, a tisztás túlsó Szélén, mely jó száz méternyire volt tőlem, hirtelen erős fehér fény gyűlt ki a valóságos szarvas körül, a két juharfa között. Azt hiszem, juharfák voltak. Szememben a nemrég lezajlott szaruhártya gyulladás után visszamaradt nubeculák már nemigen zavarták a látást. De ez nem érdemem. A tények mit sem bizonyítanak, ha hiányzik a hit. Felőlem agancsának akár száz ága is lehetett volna, akkor is tisztelem. S újra felemeltem lesütött szememet, s megtekintettem fekete patáit, erős csüdjét és domború, magzatvizesen csillogó mellkasát Mitől is csillogott? Már rég sejtettem, de csak most bizonyosodsúlt, mert nem tudott adót fizetni. Alkonyaikor felkerekedett, leverte a port ruhájáról s hazaindult. Nagyon bánatos volt. Amikor befordult udvarába, megpillantotta kis fekete cicájukat, szájában az elveszett E betűvel. A cica azért lopta el, mert meg akart tanulni káromkodni, úgy mint Nyerges bácsi. De amint keresztben átszaladt az udvaron, épp gazdája lába előtt, egy egeret pillantott meg. Nyomban kiejtette szájából az E betűt, s az egér után eredt. Benne duplája van annak, amit most a szájamban tartok, gondolta. Ez volt mindnyájuk szerencséje. Ha nincs egér, másnap nem lett volna kedd Nyerges bácsiéknál. Varga Lajos rajza tam meg róla, tekintetemet még magasabbra emelve, hogy a valóságos szarvas agancsán egy rózsaszínű, meztelen csecsemőt tart a magasba, ügyesen egyensúlyozva, hogy le ne essék a földre, majd onnét tovább a kénköves pokolba, de az agancs hegyes ágai és kemény bogai között se sérüljön meg a lehetőséghez képest. A csecsemő — ha jól láttam — mind a két apró kezét ökölbe szorítva az ég felé emelte. Különösképpen csönd volt, még az őszikék sem szóltak. A könyv lapjai nem zizegtek az alattuk sürgő hangyák forgalmától. A tisztás túlsó szélén — én az innensőn feküdtem — egyenletesen sütött a fehér fényfelhő, mely a valóságos szarvast emelgette — hátulról sütött-e vagy oldalról? ... mert az égen a felhők rózsaszínben tündököltek. Az egyik leereszkedett volna a szarvas agancsára? Megfejthetetlen kérdések mardossák tudatunkat, éjjel és nappal, az ébrenlét minden percében s az álom combjainak ölelésében, de kit érdekelnek a megfejthetetlen kérdések? Érjük be a mindennapi kenyér és miatyánk gondjával! Nem, nem kel fel a szél, a levelek nem rezegnek, egy állóképben fekszem, nem hallik be a világegyetem kongása. A részletek ugyan kiegészítik egymást, a rózsaszínű felhő az égen s a meztelenül kalimpáló csecsemő a szarvas agancsán, de többé nem bízom magam az összefüggések szolgalelkű magyarázatára. Rajta, ússzunk ki az elképzelt szélviharral, amely valóságosabb az adott szélcsöndnél. Már a piros kockás plédem is lobog. Tán fel is ülhetnék rá? Tán fel is állhatnék az egyik piros kockára, széttárt karokkal, mint a repülő hatytyúk. Tán el is érhetném a valóságos szarvast, mely az erdei tisztás túlsó szélén tűnt fel, hátsó részével az erdő homályába merülten, s véreres, nagy szeméből rám veti álmodozó, éjfekete tekintetét. Az állatok története szól tekintetéből.. b ; jí b '• ' Ha jól látom, a csecsemő leeresztette égnek emelt apró ökleit. Beszélni kívánna velem? »6
