A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-12 / 2. szám
/'V-'V-A n n OZORAI KATALIN Igaz, nehezen aludtam el. Egyre a mennyezetet bámultam és hallgattam a külső neszt. Minden este ezzel szórakozom. A ház előtt elsUhan egy autó, én meg próbálom eltalálni, milyen márkájú és milyen sebességgel ment. Aztán a felettem levő lakásban megengedik a vizet. Kisvártatva valaki köhög. Alattam, felettem, jobbról, balról? Hiába, papírfalak. Esténként a rádiót a szomszédból hallgatom — ha tetszik, ha nem. Szóval — aznap este nehezen aludtam el. Hasra feküdtem, tenyerembe hajtottam a fejem és behúnytam a szemem. Lassanként úgy éreztem, hogy a fejem óriásivá nőtt, borzalmasan nehéz, a kezem meg összezsugorodott, egészen picikére. Azon tűnődtem, hogy bír egy ilyen picike kéz megtartani egy olyan hatalmas fejet. Kételkedni kezdtem. Kinyitottam a szemem és megbizonyosodtam, hogy minden normális. Nevetnem kellett. Szinte játszottam a testemmel. Mi nehezebb? A kéz? A láb? A fej? Vagy mi? Néha nagyon nehéznek érzem magam. Két — mit? — tíz mázsásnak. Máskor meg szinte repülök. Látom, amint utánam fordulnak az emberek, és akkor tudom, hogy „ma jól nézek ki.“ Aztán a fejem olyan nehéz lett, hogy már nem Is emlékszem... ... az ajtó egyet reccsent. Kivágódott. Hirtelen ébredtem. KI az? Ki lehet az? Hány óra van? Mindenütt csend. Szél kerekedett. Micsoda széli Orkán! A neonlámpa imbolyog. Istenem, ki az? Fel kellene kelni. Meg kellene nézni. Nem, nem, inkább meghalok! Mit akarhat? Hány óra is lehet? Legalább a szél ne sivítena ilyen hátborzongatóan. A, pszt, nyikorog az ajtó... Felültem az ágyon, összekuporodtam, egészen a sarokba. Felhúztam a térdemet, rátámasztottam az államat. Görcsösen markoltam a takarót. Tízig számolok, aztán lámpát gyújtok. Nem gyújtottam. Most inár igazán csak ötvenig számolok, és kimegyek. - < t ... egy, kettő, három, négy... Istenem, miért nem zártam kulcsra az ajtót? Miért csuktam volna, be éppen ma? Két éve, hogy nem zárom be. Amióta elmentél, sohasem zárom kulcsra az ajtót. Nem mintha várnálak, de mégis. Látod, ha most itt volnál, akkor nem Izzadna a tenyerem, nem volna ilyen borzasztó a sötétség. Azelőtt is hányszor, de hányszor felébredtem, hallgattam szuszogásodat. Mélyen tudtál aludni, nagyon mélyen. Amikor Zsuzsi kicsi volt, végigbömbölte az éjszakát, te mégsem ébredtél fel. ... öt, hat, hét... megint nyikorog az ajtó. Biztos a falhoz lapul, és várja, hogy kilépek, és akkor döfi belém... nem, nemül Nem megyek! Ha akar, hát jöjjön be. Istenem, csak azt ne! Ha most itt volnál, akkor addig ráználak, addig cibálnám a hajad, míg felébrednőL Még ordítanék is! Miért nem vagy itt? Igazán, miért? Látod, ezt elfelejtettük tisztázni. Egyszer nem jöttél haza, és kész. Csak egyszer. Aztán hazajöttél, mindig otthon voltál, de már nem hallgattam a szuszogásodat. Már nem lehetett semmit sem megbeszélni. Hiszen az az egyszer egy örökkévalóság volt! ...nyolc, kilenc, tíz... Megőrülök! Az az alak áll és vár. Mintha cigarettára gyújtott volna. Hol van a cigarettám? Minden este ide készítem az ágyamhoz, ma kint hagytam a konyhában. Éppen ma! K Kimegyek... ... tizenegy, tizenkettő ... még ötvenig számolok, és aztán kimegyek. Milyen borzasztóan száraz a torkom. Vizet! Csak egy csepp vizet. Meg cigarettát! Legalább a szél csendesedne. Felkorbácsolja az ember idegeit, feszíti, akár a húrt, pattanásig. Az órámat is kint hagytam. Hány óra lehet? Mióta vár rám az az alak? Ha Elmennék, talán nem is látnám. Biztosan úgy bújt el, hogy ne lássam. A fejem! Milyen istentelenül nehéz a fejem. Mi nehezebb? A fejem vagy a lábam? A lábam elzsibbadt. ... tizenhárom, tizennégy, tizenöt... Amikor kicsi voltam, ráültem a sámlira, lábamat beleakasztottam a keresztfába. Mintha millió hangya mászkált volna rajta. Élveztem, nevettem, tapsoltam. Aztán anyám szólt, hogy kapok egy bögre tejet. Felugrottam és — elvágódtam. Sehogyan sem tudtam megérteni, hogy ha nekem két lábam van, a hangyáknak meg ki tudja mennyi, miért van hogy mégsem tudok járni. Ha most felkelnék, megint elvágódnék. Az ajtó mögött valami árnyékot látok. Szóval már beljebb merészkedett. Az előszoba öt lépés, az egyik szoba hat, a másik is, összesen tizenhét lépés. Most megmozdult. Mennyi idő alatt lehet megtenni tizenhét lépést? Fél perc, egy perc vagy két perc alatt? Nem. Hiszen már legalább egy órája ülök itt a sarokban. Milyen hideg ez a fal. Kalapja van. Látom az árnyékán. Kiabálni fogok. Igen, ez lesz a legjobb. De kinek? Hiszen a házban senkit sem ismerek. Te meg, ki tudja, hol vagy. Egyszer még meg kell beszélnünk, hogy miért is mentél el. Tavasz lesz. Kimegyünk a rétre, lefekszünk a fűbe, a margaréták összecsapnak a fejünk felett, ős akkor majd elmondod. Vagy tudod mit? Én már nem haragszom. Már ne mondd el! Csak hallgas. És nézzük majd az eget, és én elmesélem a mai éjszakát. ... tizenhat, tizenhét... Mikor lesz már ötven? Addig nem mozdulhatok. Csak akkor. Az ember nem változtathatja csak úgy az elhatározását. Pedig már a hálóingem is csurom víz. Sohasem tudtam, hogy ennyire izzadok és hogy ilyen hideg a verejték. Egy autó állt meg. Érte jöttek. Szóval most már egy-kettő végez velem. Kár, hogy egyszer nem tudom neked elmesélni ezt az éjszakát. Mást is mondanék. Zsuzsikáról. Róla sokat lehet mesélni. Mulatságos gyerek. Meg rossz is. De talán ez nem is rosszaság. Csak visszaél az engedékenységemmel a kis huncut. Tudja, hogy tőlem nem kap ki, te meg egyre nem jössz... Sikítanom kell! Különben meghalok. Közeledik az árnyék. Közeledik, közeledik, közeledik... jobb lesz, ha becsukom a szemem. Már nem tudok kiabálni. Minden hang belém szorult. Tudod, akkor, egyszer, amikor nem jöttél. Segíts, kérlek, segíts, csak most! Aztán már igazán nem zavarom az életedet. Még így gondolatban sem. Ha nem akarod, akkor Zsuzsiról sem mesélek. Hol is hagytam abba a számolást? Istenem, hol hagytam abba a számolást? Fontos ez? Mit tegyek? A fal már nem enged tovább. Már a takarót sem bírom markolni. Miért nem jön a szerencsétlen? Miért nem döfi belém a kést? Talán nem bírja látni a vért. Én sem bírom. Te sem bírtad. Akkor megfojt! De mire vár? A szél meg csak süvít, bömböl, rázza a lámpát és az ablakpárkányt. Kinyissam a szemem? Érdekes, most a szemhéjam is nehéz. Világosodik. Miért várja a hajnalt? Éjszaka jobb ölni. Virradatkor megláthatják a szomszédok. Könyörgöm, gyere már! Ne kínozz! Meg akarok halni! Már nem félek. Félek? Mi az hogy félek? Ez a félelem? Még sohasem éreztem. Még sohasem féltem. Tehát ez a félelem. Megszűnt a zsibbadás. Egészen világos lett. Sehol senki. Csak az előszoba ajtaját csapta ki a szél. Szóval, ez a félelem? Most már ezt is ismerem. Általad és nélküled.,, Interjú önmagommal — Mtért Írsz? Azt gondolod, megváltod a vtlágot? — Nem gondolom. A megváltók előbb-utóbb feltalálják az atombombát, azután le ts dobják. Nem szeretem a megváltókat, azt hiszem, azért írok, hogy ezt elmondjam. — Ki kíváncsi erre? — Rosszul érzem magam ebben a megváltókkal megvert világban s talán nem tévedek, ha ágy vélem, e közérzetben nem vagyok egyedül. Az emberiség sorsa néhányezer eszelős „megváltó* akaratától függ. Sorsomba csak annyi a beleszólásom, hogy tetszés szerinti képet vághatok hozzá. — Fintort. — Fintort, ha úgy tetszik. Az is valami. Mint aki hanyatt esik a jégen. Az ilyen fintor is kapcsolatot teremt a társakkal. — Milyen kapcsolat ez? — Az együttérzést szüli, vagy még ennél is többet: az összetartozás tudatát. Közös sors, közös átok. Gyanús kimenetelű vállalkozásba kezdtünk, amikor megszülettünk, de közös vállalkozásba s ez bizonyos fokig megnyugtató, ha nem is felemelő. — Nem éppen hízelgő, ha azt állítom, hogy a Tériszony versei is ilyen fintorok. — Fintor, vigyor, esetleg gúnyos-ironikus mosoly. Görcsoldónak. „Ember küzdj és bízva bízzáll“ — mondatta Madách az Orral. Helyes, küzdjünk, amíg lehet, és bízzunk Is, de miben. Ha hasba rúgnak, egy ideig bizony „küzdeni“ is nehéz, nem még írni. Vágjunk hát egy férfias fintort, amelyet a hozzánk hasonló hasbarúgottak csak egyféleképpen érthetnek, hogyhát: nem is olyan nagy dolog az egész, bagatell, mi bízunk — önmagunkban, abban, hogy hamarosan felegyenesedünk. „Magamban bíztam elejétől fogva" — mondotta József Attila. Istenek, megváltók, megváltó eszmék híján számunkra is csak ez az egyfajta bizakodás adatott meg. — Nagyon borúlátóan hangzik. — Lehet. De ne ringatózzunk abban a reményben, hogy elég valakit, vagy valakiket (akár önmagunkat is/ keresztre feszíteni és bejutunk a paradicsomba. — No jó, de azért mondhatnál konkrétan a verseidről is valamit. — Mit? Ha valaki megtisztel azzal, hogy elolvassa őket, akkor, meggyőződésem, megérti szándékomat. Aki nem olvassa el, ahhoz kár beszélni. Persze azt is tudom, hogy a szándék még nem költészet. Dehát azt, hogy ezek a versek költemények-e s hogy milyenek, szintén csak az olvasó döntheti el: tud-é azonosulni velük, vagy hidegen hagyják őt. Koncsol László nemrég a kisember költészetének nevezte ezeket a verseket. Azt hiszem, igaza van, ha kisembereken a „megalázottakat és megszomorítottakat“ vagy ahogy az imént neveztem, a „hasbarúgottákat" érti. Valóban velük tartok, őket írom, ők vagyok én. De talán már illetlenül sokat is beszéltem önmagámról.
