A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-20 / 16. szám
Kicslndi Károly pedagúgua bevezetőt mond az irő-olvazú találkozón Találkozások Szőgyénben A tanzániai Tanga —< Kelet-Afrika egyik legrégibb kikötője — nem viseli magán a tipikus kikötőváros Jegyeit. Főleg a központ, ahol a különböző hivatalok állnak, trópusi növényeivel, kókuszpálmáival inkább pariara hasonlít. V. Jolliett svájci fónyképészt érdekes feladattal bízták meg: fényképeken jelenítse meg a négy évszakot, amelyeket négy főváros szép leányai szimbolizáljanak. A tavaszt a párizsi lányok szimbolizálják. A vasútvonal még csak nem is súrolja a falut. Ha párkányból Érsekújvár felé utazik az ember s Köbölkút és Kisújfalu között kitekint a vonat ablakából, jobbra egy dombhátból kiemelkedve, mint leszúrt kard markolata látszik a szögyéni templom keresztje. Majd az is eltűnik a vonat futáséval vagy inkább a dombok lomha elmozdulásával, és az utazók már nem is emlékeznek a torony keresztjére, a jelre, hogy ott egy falu lehet. Szőgyén, a maga háromezernyolcszázhúáz lakosával szinte városnak tűnne Gömörben, hl-, szén csak vándorló munkása több, mint egy palócföldi falu lakossága. Például Ipolyvarbóé, ahol mindössze hatszáz lélek él. Nyolcszáz ember utazik Szögyénröl a szélrózsa minden irányába. Ide, e torony által jelzett faluba igyekeztünk egy márciusi napon, Zs. Nagy Lajos, Mács József és jómagam, hogy eleget tegyünk Kicsinál Károly barátunk meghívásénak, aki ugyan már a kéméndl Iskola igazgatója, de szőgyénl lakos maradt. A meghívást azzal toldotta meg, hogy mindhármunk legújabb könyvéből 50—50 példányt előre megrendelt és kiárusítottak. Tehát a falulátogatás egyben Író-olvasó találkozó is volt, A torony keresztjét nem sikerült fölfedeznünk az autó ablakából, csak Köbölkúton, ahogy átsuhantunk a falun, beszéltem el barátaimnak, hogy a deportálás idején, innen, Köbölkútról vonultak fel a dombra a teherautók, de több alkalommal is üresen tértek vissza Szőgyénből, nem tudván megtölteni az állomáson álldogáló marhavagonokat. A sikertelenségnek az a bizonyos torony volt a tudója. Ahogy elindult a teherautókaraván Köbölkútról, neki a szögyéni szerpentiűtnak, a toronyőrség megkondltotta a harangot, és a falu térfinépe vállravetett tarisznyával indult a határba, hogy akár napokat is ott töltsön a kukorlcaszérből rakott kúpok alatt. Akkoriban szinte jól jött nekik, hogy nem igyekeztek behordani a levágott és összerakott szárat. És a lakkcslzmás tisztek dühöngtek, ahogy benyitva egy-egy lakásba, keresték a családfenntartót és nem találták, aztán a katonák is hiába vártak estig vagy estétől reggelig. Akit mégis sikerült elkapni és feldobálni a teherkocsikra, az is alig vitt magával valamit, és igyekezett leugrani a vonatról, hogy pár nap múlva már otthon legyen. A szerpentlnút végén, a falu elején minket már nem a régi kép fogadott. Jobbra, a valamikori kertek helyén száz méteres csirkeíarmok néznek szembe az érkezővel. A temető viszont a régi, és hirtelen eszembe is jut, hogy itt van az a nevezetes sírkő, amelyen az áll, hogy itt nyugszik Pató Pál Or. E nevezetesnek ítélt és hitt családról évekkel ezelőtt Vércse Miklós párkányi pedagógus közölt egy rövid tanulmányt, abban azt keresve, hogy mennyiben lehet köze e valamikori családnak Petőfi verséhez. Ugyanis, a Szőgyénben lakó, de Esztergomban mulatozó Pató Pál úr, a szájhagyomány szerint, ugyanúgy viselkedett, mint Petőfi patópálura. Bent a faluban, az új Iskola és az új tanítói lakások előtti betonjárdán már nem gondolunk a távoli múltra, mert egészen közeli múltat, szln-IFolytatása, a 6—7, oldalon) A nevezetes torony
