A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-06 / 14. szám

A fákon kipattannak a rügyek,

holnap a gólyák hátán megérkezik a fény,

s a pásztorok csontkürtje felébreszti az alvó halakat.

De a fehér út nem duruzsoló tűzhelyhez vezet,

s az óramutatók: mellemnek szegezett késpengék.

Kint minden fekete

Mint fázós madarat,

mint dércsípte tulipánt

két kezem közé rejtem a kezed.

Az éj falán komor betűk:

„Hét lakat őrzi a tavasz kapuját.“

Idétlenül kapkodnék egy biztos pont jelé, mint illanó reflektorfény után a gallyak

Rámnéztél, s nyomban

szikrázó, csillagszórós karácsonyfává változtál... „Boldogok leszünk“ kérkedett mosolyod, és nem sejtetted,

hogy ugyanaz a gondolat az én fejemben olyan, mint a nyúl az autó lökhárítója előtt

Számolom ujjaldat; az első

Tahiti pálmás partja Gaugin vásznán, a második

két fonott karosszék árnyas verandán, a harmadik

vacsoracsillag az akácfa lombjában, a negyedik

csőrében karikagyűrűt hozó kevély páva, az ötödik

búcsúba készülő lányok víg éneke ...

S újra elölről; az első

ágon tekergőző zöld kígyó, a második

sárba taposott születésnapi ajándék, a harmadik

könnyáztatta fehér menyasszonyt fátyol, a negyedik

pallossal hadonászó fekete angyal, az ötödik

temető, melyben balladák szomorú hősei nyugosznak — olykor felszólnak a mélyből, s a hanqok közül az én szavam is kihallatsztk...

„Esteledik már az idő, szállást kérnék, de nincs kitől..

Ha erős vagy

s nem félsz a kettős árvaságtól, telj meg te ts tiszta alázattal, magunkban hordozzuk

megalázott és megszomorított testvéreink kínját, külön terhüket is viseljük hát békén, s láthatatlan tüzes vaskoronánkat képzeljük büszke dísznek.

Volt egyszer egy fiú,

aki komolyan vette a tanítást:

csak tiszta forrásból Igyál,

figyeld a szarvasok futását s a szántóvetők nehéz lépteit, légy jó mindhalálig ..

Minek folytassam?

Ezért ragaszkodom hozzád.

Valaki rámszól:

ülj le a küszöbre, kijátszott kincskereső, hazugság volt az ígéret földje, feledd el a vizel és a vitorlákat.

Mit akarok tőled?

Apró üvegszilánkokból néznek rám a szép és rút emlékek, barátságunk térképén sok a fehér folt, s a jelzőtáblákat kidöntötte valaki.

Kérlek, hidd el,

mindenütt velem jártál

akkor is, amikor még nem Ismertelek,

kérlek, ne lásd, hogy csuromvér a tavasz kék zászlaja,

végy erőszakot képzeleteden,

s reggel, mikor felébredsz

s kitárod az ablakot,

lásd meg az égen Ifjúságom papírsárkányát.

Ha szoknyád vasalod, jusson eszedbe mindig az a nap, amikor visszafelé folytak a boldog vizek, s megindultak a kövek és a fák.

§ I Rapszódia

I

^ laz ujjak > ■ hatalmáról

S mert iszonyúan kusza az élet, s keselyük árnyéka hull reánk — hogy elveszítse uralmát a rontás ördöge, álli ki az osztályban a tábla elé, szorítsd puha ujjaid közé a krétát s — mintha én fognám a kezed — írd fel a fekete táblára nagy betűkkel:

„Csak tiszta forrásból igyatok!"

Arcod páraképén át nézem a házakat és járókelőket, s egy falut,

mely nagyon messze van, talán egy másik bolygón

Nagy az összefonódó ujjak hatalma, kezek egymáson — szent kapocsI lehetsz búcsú jele s szövetség görcsös reménye . . .

0, évek!

Megérzem karomon nagyapám óvó, csontos ujjait,

bőrömön felszikrázik érintésed emléke;

ami a kettő között volt,

széles, kopár felperzselt vidék,

pedig éleinek hívták.

Lefekszem egyedül, mint rozzant viskójában Hemingway sebzett ujjú vén halásza.

S álmomban megbocsátod minden vétkemet.

Kirepült a kezemből a regék aranytollú madara . ..

P. Havran felvétele