A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-23 / 12. szám

Nagy József rajza

15

a folyót, kétségbeesve, hogy még csak tizenkilenc éves vagyok és még milyen hosszú élet áll előttem.

— Tudod te, hogy mit csináltál — mondta Mario olyan hangon, mely úgy ért, mint az ostorcsapás. — Kihasználod, hogy emberek járnak erre, de tévedsz: nem Ismersz te még engem.

Hallottam, hogy egy kisfiú sír mögöttünk, akit kézen fogva vezettek a szülei. Hiába csitítgatta a mamája, aztán azt mondta neki: — Abbahagyod, vagy itt hagylak egyedül, — s a gyerek rögtön elhallgatott. Tehát mindenki jobban fél a magánytól, mint valamitől vagy valakitől. Engem igazán megijesztett Mario hangja és az, ami történhetett volna, de nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül maradhatnék itt. Felemeltem és hátra tartottam a fejem, remélve, hogy eláll az orrvérzésem, és láttam a borús égboltot: hidak, melyeken villamosok jártak, és igen távoliak voltak a fényeik. Ha Mario elmegy, utánafutok, belecsimpaszkodom, hagytam volna, hogy vonszoljon mint egy rongyot a poros járdán.

— Tehát nem akaródzott kiszállnod? — förmedt rám dühösen Mario. — Én meg, a bolond, otthon ültem és vártam, hogy felhívjl Hisz beveszi az a marha... Múlt pénteken is tíz órakor mentél haza az irodából.

— Akkor este autóbusszal mentem haza — emlékeztettem őt, mintha sajnálnám, hogy előző este megengedtem magamnak a kényelmes autózást.

Mario megjegyezte: — Szépen haladsz. Jövő héten majd maga a mérnök visz haza. De én betöröm a fejed. Mondd meg neki: a tiédet is meg az övét is.

Megesküdtem, hogy nem engedem magam hazakísérni, hogy mindenképpen visszautasítom, sőt azt is megígértem, megmondom a mérnöknek, hogy hivatalos idő után nem -maradhatok többé az irodában.

— Csak akkor — tettem hozzá —, ha nem űzöl el magadtól.

— És ha Igen? — kérdezte dühösen, és közben kényszerített, hogy a szemébe nézzek. — Mit tennél, mondd ... i Nem válaszolsz?

Megragadta a vállam és olyan erősen megrázott, hogy azt hittem, eltört a nyakcsigolyám. A vérrel itatott zsebkendő kiesett a kezemből. Néztem a vért és Mario összeráncolt, oly fiatal arcát. Mind a ketten gyerekek voltunk még, de én már kész voltam arra, hogy belevessem magam a Lungoteverébe, mint valami utcalány. Láttam magam a kórházban, őt meg a börtönben.

— Felelj! — követelta

— Nem tudtam, mit mondjak: féltem az anyámtól, aki rá volt utalva a keresetemre, és féltem Mariótól. Valami különleges félelem fűzött hozzá, valami gyengeség, ami közös volt, mint a kor, és ami fegyvertelenül állított szembe mindannyiunkat minden jó és rossz erővel, amellyel először találkoztunk. Egy este volt rá a bizonyíték, amikor sötét mezőn feküdtünk, és nekem sikerült megszöknöm, mert megértettem, hogy még a boldogság is csapdát tartogat a számunkra.

Hagytam, hogy rázzon, anélkül, hogy ellenszegültem volna, miközben ő könyörtelenül folytatta:

— Mondd meg hát. Mit tennél, ha megfenyegetnélek, hogy elzavarlak magamtól? Beszélj.

Rémülten néztem rá, szótlanul, meredten. Mikor láttam, hogy emeli a kezét, felkiáltottam: — Félek! — és sírva fakadtam. Nem tudom, hogy kerültem a keblére. Mario a hajam simogatta, a vállam, de olyan szenvedéllyel, hogy alig szűnt meg ütlegelni. Közben nem tudom mit, suttogott, forró, szeretetreméltó hangon. Gondoltam, megtörtént, megbocsát, mintha csalással sikerült volna rávennem, hogy szemet hunyjon a vétkem fölött. Szelíd volt, mint a kezesbárány; úgy látszott, mintha az előbb kényszerítették volna a durvaságra.

— Bántottalak? — kérdezte alázatosan, vértől piros zsebkendőmre nézve.

— Már elmúlt — válaszoltam mosolyogva és táskámba rejtettem a zsebkendőt, elégedetten a saját nyagylelkűségemtől. Fájt a fejem, minden porcikám, de végülis büszke voltam arra, hogy egy férfi idáig ragadtatta magát miattam.

— Semmirekellő vagyok, igazi senkiházi... — ismételgette Mario. — Jól vagy? Akarod, hogy elkísérjelek a gyógyszertárba?

Megráztam a fejem, amely még mindig ott nyugodott a vállán.

— Féltékeny vagyok — ismerte be —, ha terád várok, csak járnak és járnak a gondolataim, attól félek, hogy mennyit fogsz nekem összehazudni ...

— összehazudni? — szakítottam félbe sértődötten.

— Nem, nem, drága szívem — sietett válaszolni, s közben a homlokom simogatta. — De olyan szép vagy, mindenki látja. Félek, hogy elveszítelek ... Nem akarom, hogy beszállj abba az autóba, hogy egyedül maradj azzal a férfival...

— Dehát ha rám se nézi — kiáltottam fel.

— Az lehetetlen. Nem akarod megmondani, vagy talán nem veszed észre. Minden férfi megfordul utánad. Vaknak kéne hogy legyen.

— Ügy látszik vak — hagytam rá. — Meg aztán hányszor mondjam neked, hogy majdnem húsz évvel öregebb nálam?

Nevettem, és rövid habozás után Mario is elnevette magát. Boldogok voltunk.

— Nemsokára összeházasodunk — mondtam —, aztán majd nem kell féltékenykednek.

— Nemsokára? — ismételte és elkomorodott. — Azt akarod mondani,

hogy legkorábban három év múlva. '

— Mi az a három év? — okoskodtam. — Tizenkilenc meg három az huszonkettő. Nem gondolod, hogy huszonkétéves korunkban még elég fiatalok leszünk?

Összeölelkeztünk, örülve az életkorunknak. De éppen a korunk volt az, ami miatt kényelmetlen helyzetben éreztem magam azokkal szemben, akik mindig azt mondták: „Fiatal vagy, mit kell mindent értened? Eljutsz még te odáig“ — s ezt olyan hangon mondták, amiből fenyegetés csendült ki. Érthetetlen félelmet álltam ki, amit mindenki elől titkolni igyekeztem, mint valami bűnt; ezért éreztem úgy mindig, hogy becsapom Mariét, pedig sohasem hazudtam neki.

— Három év — folytattam —, amint állandó helyed lesz, minden megváitozik: kereshetünk valamilyen szobát magunknak. Ha így nézzük a dolgot, nem is telik ez három évbe.

— Igaz — hagyta rám. Megcsókolt és akkor sem engedett el, ba arra ment valami járókelő. — Sötét van, nem látnak minket — suttogta. És nyáron mindenki megértő a szerelmesekhez. Még a rendőrök is. Amikor az órájára pillantottam, összerezzent.

— Legalább tíz percet siet — mondta. Mindig ezt mondta, de én tudtam, hogy nem igaz.

Fürgén elindultunk, kart karba öltve. Mario jókedvűen lépkedett, terveket szőtt a jövőre, mindig ugyanazokat, s ugyanazokkal a szavakkal Ismételgette estéről estére, mintha csak félne, hogy elfelejtem őket én, vagy hogy elfelejti őket ő maga. Kihalt volt az utca, s a csendben koppantak a lépteink. Talán a csönd vagy a magas síma falak miatt, amelyek közt haladtunk, vagy az emberek miatt, akik ott voltak képzeletem szerint az út mentén álló hatalmas bérkaszárnyák ablakrengetege mögött, mindemiatt, ami fojtogatóvá tette a fülledt nyári éjszakát, úgy tetszett, hogy már évek éta egymáshoz tartozunk, hogy már öregek vagyunk; és mint minden öreg, belenyugodva abba, ami erősebb mint mi, ami szerencsétlenségünkre jön, hogy elválasszon egymástól. Odanéztem a szép, erős Marióra azzal a csökönyös vonással a két szemöldöke között, és hozzábújtam, ahogy átkarolva tartotta a derekam. Éreztem, hogy akkor este jobban szeretem őt, mint rendesen, csaknem csökönyösen; amikor megérkeztünk a ház eié, nem siettem elbúcsúzni tőle. Sohasem maradtam ilyen későig künn vele, de nem tudtam elszakadni tőle.

Kivette kezemből a kulcso-t és kitárta a kaput: szívesen tette ezt a mozdulatot, mintha már házasok lennénk.

— Menj be — mondta készségesen. — Én itt maradok és várok egy kicsit, mielőtt bezárnám a kaput. Ha valami lenne, csak kiálts.

— Mitől félsz? — kérdeztem mosolyogva.

— Mindentől. Még attól is, hogy valaki leshet rád a folyosón, hogy megszöktessen, elraboljon.

De most már olyan biztos volt a dolgában, hogy tréfálkozva hozzátette:

— Például a mérnök.

— Ez aztán a fixa idea! — tiltakoztam. — De hát mondtam neked, hogy rám se néz.

— Furcsa — mondta elgondolkozva.

Aztán könnyedén megcsókolt, nógatva:

— No menj már, tudod, hogy félt az anyád.

Büszkének és boldognak éreztem magam, ahogy mentem fölfelé a lépcsőn. Bementem a szobába, ahol együtt laktam az anyámmal: ő már aludt. Hogy megbizonyosodjam róla, félhangosan odaszóltam: — Mama... Amikor hallottam, hogy hangosan fúj, odaléptem a tükörhöz és sokáig néztem magam benne a gyertya fényében, ami mindig ott égett a házioltár előtt. Kihúztam a mellem, lassan végígsímítottam az arcom, a hajam. „Furcsa — mondtam ingerülten magamban. — Ha azt vesszük, Mariénak igaza van: mégiscsak furcsa, hogy rám se néz a mérnök.“

Az, ami történt, egyedül az ő hibája. Én azelőtt sose gondoltam erre: megesküdhetem rá. Fordította: Tarjáni Andor