A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-16 / 11. szám

otorzúgas, Kattanás, csena. — Mi történt, John? Csak nem mondta tel a motor a szolgálatot? — Alighanem, kapitány. Azonnal megné­zem. Félek, hogy a hűtővel is baj van. — A nemjóját! Szép kis csávába kerülhetünk. Egyedül a sivatagban, a német táborok köze­lében! ... Mi az? Miért csóválja a fejét? — Átlőtték a hűtőt. Nem maradt benne egy csepp víz sem. De ha maradt volna, akkor sem tudnánk tovább menni. Mit csináljunk? — A kulacsában sincs víz? — Egy csepp sem, kapitány. Mielőtt a né­metek ránktörtek, egy fél órával ezelőtt, ittam ki az utolsó cseppig. — Szép kis história. Kocsink fölmondta a szolgálatot. Itt vagyunk a németek közelében. A legközelebbi angol helyőrség körülbelül száz mérföldre van. Egy csepp ivóvíz nélkül gyalog sem vághatunk neki az útnak. A két angol katona tanácstalanul állt a sé­rült gépkocsi mellett. Felderítő őrjáratra indul­tak a kis terepjáró kocsival, és talán fél órája sincs, hogy a homokbuckák mögül hirtelen rá­juk törtek a németek. Alig tudtak menekülni. A kapitány arcát golyó horzsolta, kocsijuk több találatot kapott. Minden jel arra vallott azon­ban, hogy megmenekültek. Már éppen ki akar­ták pihenni a rajtaütés izgalmát és fáradal­mait, amikor a kocsi fölmondta a szolgálatot. A sivatagi nap égetően tűzött. A tudat, hogy nincs víz, egyszeribe szomjassá tette mind a kettőjüket. — Mit csináljunk, kapitány? — Kitartó és bátor ember maga, john? — Ha-át.. . Miről van szó? — Elindulunk gyalog. Száz mérföld ... Ha bírjuk, az ötödik nap ott vagyunk ... Meg az is lehet, hogy időközben ránktalálnak. — Őrület, kapitányi Száz mérföldet gyalo­golni a tűző naponl . . . Minden ívóvíz nél­kül . .. Lehetetlen. — Hm ... Nappal alszunk és éjszaka mene­telünk. Nincs más választás. John, szedje ösz­­sze magát! Különben a németek kezébe kerü­lünk . .. — Én nem megyek. Inkább itt döglök meg. Vagy jöjjenek a németek ... Úgysem tart már sokáig a háború. — Hát akkor — Isten vele, John. Én megyek, a viszontlátásra. Lehet, hogy magának lesz igaza, de én akkor is megyek. Sok szeren­csét! ... — Kapitány! . . . Valóban el akar indulni er­re az istenkísértő útra? — A viszontlátásra, John. És adja át üdvö­zletem a náciknakl — Kapitány! . .. Várjon!... Az ég szerelmé­re, várjonl Én is megyeki Elindultak. Egész délután és egész éjszaka gyalogoltak. A holdfény élesen megvilágította a két katona imbolygó alakját. Elöl ment a kapitány, néhány lépéssel mögötte támolygott John, az őrmester. A szárazság a torkukat ka­parta. A sivatagi éjszakában néha vonyított egy-egy sakál. A félelem új erőt adott inaikba. Mentek, egyhangú, monoton, bukdácsoló lép­tekkel. Mire gondoltak? Mind a kettőjük fe­jében összekuszálódtak a gondolatok. Az őr­mester egyre csak azt hajtogatta: — Vizet! ... Vizet, mert megdöglök ... — Lesz víz, fiam, csak még egy kis kitartás — próbálta nyugtatni visszafordulva az őrmes­tert a kapitány. így köszöntött rájuk a reggel. Száraz torok­kal, kimerültén rogytak a homokra. Két bucka közé ásták be magukat. A nap egyre izzóbban sütött, átforrósította a homokot, ruhájukat, testüket, láztól égő ajkukat. Nem tudtak alud­ni. Csak feküdtek a tűző napon, mozdulatla­nul. Mennyi idő telhetett el? — Hé, John! Alkonyodikl Indulnunk kell. — Vi-i-zet! Vi-i-zet, mert mee-egdöglök ... — Ne gyerekeskedjék, John. Mennünk kell, különben itt veszünk... Tudja, hogy nincs víz ... — Kapitány ... én nem bírom tovább. Maga menjen, ha akar... de engem hagyjon nyu­godtan ittdögleni... — Szedje össze magát!... Jöjjön, majd se­gítek. Ismét elindultak. Ez a második éjszaka volt. Néhány óra múlva John, az őrmester össze­esett. A kapitány nagy kínnal felemelte, a hóna alá nyúlt és úgy vonszolta magával. Ez az éj­szaka is eseménytelenül múlt el. A levegő le­hűlt, de arcukról csurgott a verejték, ajkuk kicserepesedett. A sakálok egyre közelebbről üvöltöttek. Ettől john is megemberelte magát. uuKdaesolva haiadtaK. a kapitauy fütyülni kez­dett. Maga sem tudta miért, a Lilly Marlent fütyölte... — Hogy is van ez John? ... De csak az első sor jutott az eszébe. Reggeleden, feltűnt a nap vörös korongja. A két katona mintegy vezényszóra rogyott a homokra. Be se ásták magukat a buckák közé. Minek, úgysem véd a nap tüzétől. Csak az erejüket pazarolják, amelyre még szükség van. Fejük felett megjelentek a keselyűk, egyelőre csak a magasban keringtek, mint akik bizto­sak abban, hogy hamarosan úgyis övék a zsák­mány. Most sem tudtak aludni, csak elnyúltak, le­hunyt szemmel, mozdulatlanul, várva az es­­'tét. A harmadik éjszakát. Alkonyát tájban kortyolgatás hangja törte meg a lenyugvó csendét. — Gazemberl... Becsaptál!... Honnan... honnan vetted a vizet? — Természetesen a kulacsomból, John, Hm . .. egy kissé meleg, de azért megjárja. — Víz! ... Te Jóisten, vízi ... Ide vele, kapi­tány! ... Egy kortyot! ... Csak egy kortyot, ka­pitány! De gyorsan! ... — Azt már nem, Johnl — Mit?... Hogy mondod?... Nem akarsz vizet adni? — Úgy, ahogy mondod, John! Nemi — Ne vicceljünk, kapitány. .. Ide azzal a kulaccsal! — Azt már nem, John ... Vegye el a kezét innen a derekamról... Ügyi ... Most pedig in­dulhatunk. — Nem akarsz vizet adni? Ű-úgy, te gazem­beri ... Te csirkefogó!... Hát ezért titkoltad eddig előttem!... Hogy szomjan dögöljek ... te pedig mentsd a bőrödet... — Nyugalom, John, nyugalom. Ne izgassa magát... — Ne izgassam magam? ... É-én? ... A tor­kom kiszáradt... Az ajkam cserepes a láz­tól... És még azt pofázza, hogy ne izgassam magam! ... Te szemét!... Nem hittem volna, hogy ilyen szemét vagyl ... Te aljas gazem­ber! — Lehet, hogy gazembernek tekintsz, John, de vizet mégsem adok... Nem emberi meg­gondolás alapján, mégcsak gyűlölet sem ve­a kulacs zet... Egyszerűen arról van szó John, hogy a víz csak egy ember számára elegendő. Ha megfelezzük, mind a ketten a sivatagban ve­szünk. Kinek lesz ebből haszna? Egyikünknek sem, John. így pedig egyikünk legalább meg­marad. No és azt csak igazán nem -vetheted a szememre, hogy kettőnk közül én akarok meg­maradni? Nem, fiam, itt nincs alku. Ha egy életben marad, és egy megdöglik, akkor már nem én leszek az, aki megdöglik. Látod, John, ezért nem adok vizet. Most pedig iszok még egy kortyot.. . Húzott egyet a kulacsból. — És most indulok. Isten áldjon, John, jó szórakozást. .. Remélem, nem haragszol rám ... Odahaza majd elmesélem, hogy hősi halált haltál. Hm ... Szomjhalált.. No, ég áldjon, mennem kell. — Ű-úgy ... hősi halált... Te-e sze-emétl Az őrmester a kapitányra vetette magát, a torkát iparkodott megszorítani. Lihegve bir­kóztak. A kapitány erősebb volt. Ellódította magától az őrmestert. John lihegve terült el a földön. A kapitány megigazította a kulacsát, és fütyörészve indult előre. A Lilly Marlent fütyülte. John lihegve felemelkedett. — Azért se menekülsz, te ga-azemberl ... Megöllek!... Hadbíróság elé állíttatlak!... Mindent el fogok mondani! ... Feljelentelek! ... Kettőnk közül te döglesz majd meg!... Én majd megmutatom neked! ... És a két férfi támolyogva bukdácsolt előre. Elöl a kapitány, mögötte vagy ötven lépésre Jonn, az őrmester. iNeua megouuott es előre zuhant a homokba, de újból felemelkedett. Ment a kapitány után, vitte a gyűlölet, hogy leszámoljon felettesével. Hogy hadbíróság elé állíttassa. A kapitány időnként megállt, előhúzta ku­lacsát, és egy óvatos kortyot ivott belőle. Ilyenkor az őrmester előtt elsösétült a világ. Lázas ajkait lihegve mozgatta, de csak a fül­ledt levegőt harapta a szája. Egy korty vizetl Csak ennyit kaphatna! De nem volt könyörü­­let. Megint reggel lett és elterültek a homokban. Most azonban már jó távol egymástól. John arra várt, hogy a kapitány elszenderedjen és elvegye a kulacsot tőle. Ezt a kapitány is tudta és éberen őrködött. Amint az őrmester feléje kúszott felemelkedett. így esteledett rájuk. Ez már a negyedik este • volt. — Hm ... John, nem is olyan sok ez a víz ... néhány korty, és vége ... úgy ... mitt mondjak, jólesett. A magam részéről indulok. — Ogy ... te indulsz ... te gazember ... Hát én is indulok!... Elindultak. Az őrmester rogyadozó léptekkel, már alig vonszolta magát. De azért ment. A hold élesen világította meg gyötört alakju­kat. A kapitány változatlanul a Lilly Marlent fütyölte. Pontosabban: csak az első két sorát. A többit tényleg elfelejtette. Azután abbahagy­ta és beszélni kezdett. Kuszáit gondolatai a múltban jártak. A távoli, nagyon távolinak tű­nő múltban ... — Mikor is történt? ... öt esztendeje... Szent Isten, öt esztendeje!... London ... A szo­bában csillárok ragyogtak, az asztalon gyertya égett... Ellen szerette a gyertyákat... Az én szép kis Ellenem ... Csak ketten voltunk ... Egyéves házassági évfordulónkat ünnepeltük., egyedül akartunk maradni ezen a napon... ezen az estén... Akkor volt egy esztendeje^ hogy először magamhoz öleltem formás kis alakját... behunyta a szemét... „Kívánsz?“ — kérdezte... Emlékszem, körbe csókoltam az ajkát... A fülét harapdáltam, formás, ará­nyos fülcimpáját... hogy bugyborékolt torká­ból az édes kacagás... Te Jóisten, bugyboré­kolt ... mint a pezsgő aranyos nedűjében a felszálló karikák . .. Mert azt ittunk ... pezs­gőt ittunk, francia pezsgőt... Óvatosan töltött a pohárba ... puha kis kezével megfogta és felém nyújtotta ... Elvettem és megcsókoltam a kezét, amelyet annyira szerettem ... Azután ittunk és egymásra mosolyogtunk, mint akiknek olyan titkaik vannak, amelyeket senki sem ismer ... Ittunk, fenékig ... Szomjasak vol­tunk ... Szomjas voltam ... Szomjas vagyok!... A kapitány egyre hangosabban beszélt, már­­már ordítozott... — Szomja-aas vagyok! Szo-om-jas va-aagyo­­o-o-kl ... Az ötödik napon egy angol őrjárat bukkant a két eszméletlenül fekvő katonára. Fél mér­földre feküdtek a helyőrségtől. Elnyúlva, álom nékiüli eszméletlenségben. Egymás mellett fe­küdtek. Arcra bukva, tehetetlenül. John, az őrmester három nap múlva tért ma­gához a kórházi ágyon. A mellette levő ágy­ban a kapitány cigarettázott. — Hallo, John! Végre felébredt! Már azt hit­tem, sohasem alussza ki magát. .. — Hol vagyok, kapitány?... És maga hogy kerül ide? — Minden rendben... Kórházban van, és most már semmi baj... Szanatóriumban van, barátom. Egy őrjárat bukkant ránk, amikor már mind a ketten eszméletlenek voltunk... Hálát adhat az Istennek! . .. Most már annyi vizet ihat, amennyi csak magába fér... Pa­rancsoljon. — Vizet?... Mit beszél?... Ahál Te csirke­fogói Most végre a kezemben vagy! Ogy, most ihatok vizet! ... Na, várj csakl Még ma megyek a hadbírósághozl — Ugyan, John, ne beszéljen marhaságo­kat ... Minek akar a hadbírósághoz menni? — Hogy feljelentsem! Hogy elmondjam, mi­lyen csirkefogó voltál! Hogy főbe lövesselek, te utolsó gazember! — Főbe lövetni?... Emberi John, térjen észhez! Inkább örüljön ... adjon hálát az Isten­nek ... adjon hálát az Istennek, hogy meg­mentettem az életét... Érti, John? Megmentet­tem az életét a — kulaccsal. — A kulaccsal? A tulajdon életét mentette meg, de nem az enyémet! Maga itta meg a ku­lacs egész tartalmátl Nekem egy kortyot sem adott! — Téved, John. A kulacsban nem volt egy korty víz sem. Vámos Imre

Next

/
Thumbnails
Contents