A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-16 / 11. szám
otorzúgas, Kattanás, csena. — Mi történt, John? Csak nem mondta tel a motor a szolgálatot? — Alighanem, kapitány. Azonnal megnézem. Félek, hogy a hűtővel is baj van. — A nemjóját! Szép kis csávába kerülhetünk. Egyedül a sivatagban, a német táborok közelében! ... Mi az? Miért csóválja a fejét? — Átlőtték a hűtőt. Nem maradt benne egy csepp víz sem. De ha maradt volna, akkor sem tudnánk tovább menni. Mit csináljunk? — A kulacsában sincs víz? — Egy csepp sem, kapitány. Mielőtt a németek ránktörtek, egy fél órával ezelőtt, ittam ki az utolsó cseppig. — Szép kis história. Kocsink fölmondta a szolgálatot. Itt vagyunk a németek közelében. A legközelebbi angol helyőrség körülbelül száz mérföldre van. Egy csepp ivóvíz nélkül gyalog sem vághatunk neki az útnak. A két angol katona tanácstalanul állt a sérült gépkocsi mellett. Felderítő őrjáratra indultak a kis terepjáró kocsival, és talán fél órája sincs, hogy a homokbuckák mögül hirtelen rájuk törtek a németek. Alig tudtak menekülni. A kapitány arcát golyó horzsolta, kocsijuk több találatot kapott. Minden jel arra vallott azonban, hogy megmenekültek. Már éppen ki akarták pihenni a rajtaütés izgalmát és fáradalmait, amikor a kocsi fölmondta a szolgálatot. A sivatagi nap égetően tűzött. A tudat, hogy nincs víz, egyszeribe szomjassá tette mind a kettőjüket. — Mit csináljunk, kapitány? — Kitartó és bátor ember maga, john? — Ha-át.. . Miről van szó? — Elindulunk gyalog. Száz mérföld ... Ha bírjuk, az ötödik nap ott vagyunk ... Meg az is lehet, hogy időközben ránktalálnak. — Őrület, kapitányi Száz mérföldet gyalogolni a tűző naponl . . . Minden ívóvíz nélkül . .. Lehetetlen. — Hm ... Nappal alszunk és éjszaka menetelünk. Nincs más választás. John, szedje öszsze magát! Különben a németek kezébe kerülünk . .. — Én nem megyek. Inkább itt döglök meg. Vagy jöjjenek a németek ... Úgysem tart már sokáig a háború. — Hát akkor — Isten vele, John. Én megyek, a viszontlátásra. Lehet, hogy magának lesz igaza, de én akkor is megyek. Sok szerencsét! ... — Kapitány! . . . Valóban el akar indulni erre az istenkísértő útra? — A viszontlátásra, John. És adja át üdvözletem a náciknakl — Kapitány! . .. Várjon!... Az ég szerelmére, várjonl Én is megyeki Elindultak. Egész délután és egész éjszaka gyalogoltak. A holdfény élesen megvilágította a két katona imbolygó alakját. Elöl ment a kapitány, néhány lépéssel mögötte támolygott John, az őrmester. A szárazság a torkukat kaparta. A sivatagi éjszakában néha vonyított egy-egy sakál. A félelem új erőt adott inaikba. Mentek, egyhangú, monoton, bukdácsoló léptekkel. Mire gondoltak? Mind a kettőjük fejében összekuszálódtak a gondolatok. Az őrmester egyre csak azt hajtogatta: — Vizet! ... Vizet, mert megdöglök ... — Lesz víz, fiam, csak még egy kis kitartás — próbálta nyugtatni visszafordulva az őrmestert a kapitány. így köszöntött rájuk a reggel. Száraz torokkal, kimerültén rogytak a homokra. Két bucka közé ásták be magukat. A nap egyre izzóbban sütött, átforrósította a homokot, ruhájukat, testüket, láztól égő ajkukat. Nem tudtak aludni. Csak feküdtek a tűző napon, mozdulatlanul. Mennyi idő telhetett el? — Hé, John! Alkonyodikl Indulnunk kell. — Vi-i-zet! Vi-i-zet, mert mee-egdöglök ... — Ne gyerekeskedjék, John. Mennünk kell, különben itt veszünk... Tudja, hogy nincs víz ... — Kapitány ... én nem bírom tovább. Maga menjen, ha akar... de engem hagyjon nyugodtan ittdögleni... — Szedje össze magát!... Jöjjön, majd segítek. Ismét elindultak. Ez a második éjszaka volt. Néhány óra múlva John, az őrmester összeesett. A kapitány nagy kínnal felemelte, a hóna alá nyúlt és úgy vonszolta magával. Ez az éjszaka is eseménytelenül múlt el. A levegő lehűlt, de arcukról csurgott a verejték, ajkuk kicserepesedett. A sakálok egyre közelebbről üvöltöttek. Ettől john is megemberelte magát. uuKdaesolva haiadtaK. a kapitauy fütyülni kezdett. Maga sem tudta miért, a Lilly Marlent fütyölte... — Hogy is van ez John? ... De csak az első sor jutott az eszébe. Reggeleden, feltűnt a nap vörös korongja. A két katona mintegy vezényszóra rogyott a homokra. Be se ásták magukat a buckák közé. Minek, úgysem véd a nap tüzétől. Csak az erejüket pazarolják, amelyre még szükség van. Fejük felett megjelentek a keselyűk, egyelőre csak a magasban keringtek, mint akik biztosak abban, hogy hamarosan úgyis övék a zsákmány. Most sem tudtak aludni, csak elnyúltak, lehunyt szemmel, mozdulatlanul, várva az es'tét. A harmadik éjszakát. Alkonyát tájban kortyolgatás hangja törte meg a lenyugvó csendét. — Gazemberl... Becsaptál!... Honnan... honnan vetted a vizet? — Természetesen a kulacsomból, John, Hm . .. egy kissé meleg, de azért megjárja. — Víz! ... Te Jóisten, vízi ... Ide vele, kapitány! ... Egy kortyot! ... Csak egy kortyot, kapitány! De gyorsan! ... — Azt már nem, Johnl — Mit?... Hogy mondod?... Nem akarsz vizet adni? — Úgy, ahogy mondod, John! Nemi — Ne vicceljünk, kapitány. .. Ide azzal a kulaccsal! — Azt már nem, John ... Vegye el a kezét innen a derekamról... Ügyi ... Most pedig indulhatunk. — Nem akarsz vizet adni? Ű-úgy, te gazemberi ... Te csirkefogó!... Hát ezért titkoltad eddig előttem!... Hogy szomjan dögöljek ... te pedig mentsd a bőrödet... — Nyugalom, John, nyugalom. Ne izgassa magát... — Ne izgassam magam? ... É-én? ... A torkom kiszáradt... Az ajkam cserepes a láztól... És még azt pofázza, hogy ne izgassam magam! ... Te szemét!... Nem hittem volna, hogy ilyen szemét vagyl ... Te aljas gazember! — Lehet, hogy gazembernek tekintsz, John, de vizet mégsem adok... Nem emberi meggondolás alapján, mégcsak gyűlölet sem vea kulacs zet... Egyszerűen arról van szó John, hogy a víz csak egy ember számára elegendő. Ha megfelezzük, mind a ketten a sivatagban veszünk. Kinek lesz ebből haszna? Egyikünknek sem, John. így pedig egyikünk legalább megmarad. No és azt csak igazán nem -vetheted a szememre, hogy kettőnk közül én akarok megmaradni? Nem, fiam, itt nincs alku. Ha egy életben marad, és egy megdöglik, akkor már nem én leszek az, aki megdöglik. Látod, John, ezért nem adok vizet. Most pedig iszok még egy kortyot.. . Húzott egyet a kulacsból. — És most indulok. Isten áldjon, John, jó szórakozást. .. Remélem, nem haragszol rám ... Odahaza majd elmesélem, hogy hősi halált haltál. Hm ... Szomjhalált.. No, ég áldjon, mennem kell. — Ű-úgy ... hősi halált... Te-e sze-emétl Az őrmester a kapitányra vetette magát, a torkát iparkodott megszorítani. Lihegve birkóztak. A kapitány erősebb volt. Ellódította magától az őrmestert. John lihegve terült el a földön. A kapitány megigazította a kulacsát, és fütyörészve indult előre. A Lilly Marlent fütyülte. John lihegve felemelkedett. — Azért se menekülsz, te ga-azemberl ... Megöllek!... Hadbíróság elé állíttatlak!... Mindent el fogok mondani! ... Feljelentelek! ... Kettőnk közül te döglesz majd meg!... Én majd megmutatom neked! ... És a két férfi támolyogva bukdácsolt előre. Elöl a kapitány, mögötte vagy ötven lépésre Jonn, az őrmester. iNeua megouuott es előre zuhant a homokba, de újból felemelkedett. Ment a kapitány után, vitte a gyűlölet, hogy leszámoljon felettesével. Hogy hadbíróság elé állíttassa. A kapitány időnként megállt, előhúzta kulacsát, és egy óvatos kortyot ivott belőle. Ilyenkor az őrmester előtt elsösétült a világ. Lázas ajkait lihegve mozgatta, de csak a fülledt levegőt harapta a szája. Egy korty vizetl Csak ennyit kaphatna! De nem volt könyörület. Megint reggel lett és elterültek a homokban. Most azonban már jó távol egymástól. John arra várt, hogy a kapitány elszenderedjen és elvegye a kulacsot tőle. Ezt a kapitány is tudta és éberen őrködött. Amint az őrmester feléje kúszott felemelkedett. így esteledett rájuk. Ez már a negyedik este • volt. — Hm ... John, nem is olyan sok ez a víz ... néhány korty, és vége ... úgy ... mitt mondjak, jólesett. A magam részéről indulok. — Ogy ... te indulsz ... te gazember ... Hát én is indulok!... Elindultak. Az őrmester rogyadozó léptekkel, már alig vonszolta magát. De azért ment. A hold élesen világította meg gyötört alakjukat. A kapitány változatlanul a Lilly Marlent fütyölte. Pontosabban: csak az első két sorát. A többit tényleg elfelejtette. Azután abbahagyta és beszélni kezdett. Kuszáit gondolatai a múltban jártak. A távoli, nagyon távolinak tűnő múltban ... — Mikor is történt? ... öt esztendeje... Szent Isten, öt esztendeje!... London ... A szobában csillárok ragyogtak, az asztalon gyertya égett... Ellen szerette a gyertyákat... Az én szép kis Ellenem ... Csak ketten voltunk ... Egyéves házassági évfordulónkat ünnepeltük., egyedül akartunk maradni ezen a napon... ezen az estén... Akkor volt egy esztendeje^ hogy először magamhoz öleltem formás kis alakját... behunyta a szemét... „Kívánsz?“ — kérdezte... Emlékszem, körbe csókoltam az ajkát... A fülét harapdáltam, formás, arányos fülcimpáját... hogy bugyborékolt torkából az édes kacagás... Te Jóisten, bugyborékolt ... mint a pezsgő aranyos nedűjében a felszálló karikák . .. Mert azt ittunk ... pezsgőt ittunk, francia pezsgőt... Óvatosan töltött a pohárba ... puha kis kezével megfogta és felém nyújtotta ... Elvettem és megcsókoltam a kezét, amelyet annyira szerettem ... Azután ittunk és egymásra mosolyogtunk, mint akiknek olyan titkaik vannak, amelyeket senki sem ismer ... Ittunk, fenékig ... Szomjasak voltunk ... Szomjas voltam ... Szomjas vagyok!... A kapitány egyre hangosabban beszélt, mármár ordítozott... — Szomja-aas vagyok! Szo-om-jas va-aagyoo-o-kl ... Az ötödik napon egy angol őrjárat bukkant a két eszméletlenül fekvő katonára. Fél mérföldre feküdtek a helyőrségtől. Elnyúlva, álom nékiüli eszméletlenségben. Egymás mellett feküdtek. Arcra bukva, tehetetlenül. John, az őrmester három nap múlva tért magához a kórházi ágyon. A mellette levő ágyban a kapitány cigarettázott. — Hallo, John! Végre felébredt! Már azt hittem, sohasem alussza ki magát. .. — Hol vagyok, kapitány?... És maga hogy kerül ide? — Minden rendben... Kórházban van, és most már semmi baj... Szanatóriumban van, barátom. Egy őrjárat bukkant ránk, amikor már mind a ketten eszméletlenek voltunk... Hálát adhat az Istennek! . .. Most már annyi vizet ihat, amennyi csak magába fér... Parancsoljon. — Vizet?... Mit beszél?... Ahál Te csirkefogói Most végre a kezemben vagy! Ogy, most ihatok vizet! ... Na, várj csakl Még ma megyek a hadbírósághozl — Ugyan, John, ne beszéljen marhaságokat ... Minek akar a hadbírósághoz menni? — Hogy feljelentsem! Hogy elmondjam, milyen csirkefogó voltál! Hogy főbe lövesselek, te utolsó gazember! — Főbe lövetni?... Emberi John, térjen észhez! Inkább örüljön ... adjon hálát az Istennek ... adjon hálát az Istennek, hogy megmentettem az életét... Érti, John? Megmentettem az életét a — kulaccsal. — A kulaccsal? A tulajdon életét mentette meg, de nem az enyémet! Maga itta meg a kulacs egész tartalmátl Nekem egy kortyot sem adott! — Téved, John. A kulacsban nem volt egy korty víz sem. Vámos Imre
