A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-09 / 10. szám
Később még visszajött, kivasalta az ingét, búcsúzóul íél percig csókolta egyfolytában, megharapta a nyelvét, és tovacsörömpölt pléhvödörrel, porszívójával és seprőivel. Morvái dühös volt: ez a bestia csak játszik veleml Elhatározta, hogy majd kidolgozza Bozsena végleges lerohanásának taktikáját, fölöltözött és villamoson bement a városba. Beült a Grandba, fejbólintással üdvözölte a Nagyasszonyt, aki izgatottan magyarázott egy nyugdíjas külsejű kimerült bácsinak, bécsi szeletet rendelt és előtte vodkát Ivott. Várta a barátait, de nem jöttek. Unalmában moziba indult, de aznap már nem ért el a moziba, mert akkor történt vele az a kellemetlen eset, mely egész napjára kihatással volt. Magában morfondírozva, szórakozottan és figyelmetlenül ment át a Manderla előtt a villamossíneken. A két kanyarodó sínpár közé érve ' figyelmeztető, éles csengetés állította meg, az egyes villamos oly közel jött szembe vele, hogy mér nem mehetett át előtte a másik oldalra. Megzavarodva elindult, a sínek mentén, hogy átmenjen a mellette elhaladó egyes mögött, s akkor mögéje kanyarodott az állomásról jövő hármas. Döbbenetes helyzet volt, teljesen valószínűtlen. Morvái félálomszerűen érzékelte az eseményeket. A két villamos alig fél méterre előtte és mögötte, s ő mozdulatlanul állt közöttük egy keskeny szigetkén, a kanyarodó sínek hajlatában. Nem félt, a veszély lehetősége nem ért a tudatáig, csak tanácstalan volt. Mit tegyen? S akkor a hármas megállt és ő látta, hogy a vezető kiugrik, dühtől eltorzult arccal rohan feléje, és mi közben az egyes csengetve eldöcög mellette — jobb öklével teljes erőből arcul üti. Az ütés erejétől a földre esett, érezte, hogy felrepedt a szája széle, sós vér folyt a nyelvére, de mindez távolinak és mellékesnek tűnt fel, mert közben nem tudta levenni tekintetét a lábáról, mely mellett alig néhány centiméterre fordultak el az egyes csikorgó kerekei. Feküdt a földön és a lábát nézte, a jobb cipője orra majdnem érintette a villamos lassan forgó kerekét. S amikor végre az utolsó kerék is élforgott a lába mellett, felnézett és látta, hogy a járdáról, a távolból emberi arcok víziószerű tömege mered feléje, ide-oda hajlonganak, hogy jobban lássák, ahogy a síneken fekszik. Léggömbszerűen lebegnek, és hullámzanak azok a fejek, megremegnek, mintha összerázkódnának és eltűnnek. A villamosvezető feje is ilyen nyugtalan gömb, két lángoló fekete szem mered elő belőle, keskeny ajka felett apró sötét ba•júsz ül, bizonytalanul imbolyog a felhős ég szürke szövetén ez a fej és a két dühös szembe már döbbenet költözött. Bizonyára a vérnek szól, a döbbenet, mely a szája szélén kicsordult. Hogy került ide? — kérdezte a villamosvezető, de ő nem törődött vele, nehézkesen támolyogva felállt, rá sem nézett az emberre, kezét vérző ajkára tapasztva, botladozva sietett át a síneken, menekült a történtek elől, mint aki rossz álmot él át ébren. Mindenki őt nézte a járdáról, hallotta, hogy valaki azt mondja, szörnyen néz ki. .. De ő csak sietett, nem állt meg, rendőrt sem hívott, hogy vizsgálják ki a rajta esett sérelmet, mert kerülte a feltűnést, a csoportosuló emberek mohó és megszégyenítő érdeklődését, mely nem neki szól, hanem a szenzációnak: valaki olyan pofont kapott, hogy a sínek közé esett, és majdnem levágta a lábát a villamos... Egy átjáró alatt bújt meg a tömeg elől, magával hordozva sérelmét, és kiköpte a szájában összegyülemlett vért. Az ütés nyomán felrepedt ajkából a vér az ingére is ráfröccsent. Az a barom, hát hogy tehette ezt? . .. Lassan tért magához kábult döbbenetéből, dé már káromkodott, és egyre köpte a vért, mely nem akart elállni, szivárgott tovább. S akkor egy nő állt meg mellette. — Láttam az esetet. Segíthetek? Morvái görbén rávigyorgott, köpött egyet és azt mondta, köszöni szépen. A nő megnézte a sebet; nem mély, de be kell kötni, mert különben nem áll el a vérzés ... — Adjon pénzt vattára és sebtapaszra! Tíz koronát adott. A nő rövid idő múlva visszatért a közeli gyógyszertárból, a visszajáró pénzt visszaadta. Letörölte Morvái arcáról a vért, és ügyesen leragasztotta a sebet. Morvái kábultan tűrte, hogy törődjön vele. — Ez nem igaz ... álmodom ... — Sajnos igaz... erős ütést kapott. Jöjjön velem, össze kell varrni a sebet, mert csúnya forradás marad a helyén. Ápolónő vagyok, elviszem a nagykórházba... Zavart engedelmességgel ment vele, szája előtt tartotta a zsebkendőjét, időnként megnézte, és látta, hogy a seb a vattán át is vérzik. A szembejövők az arcába bámultak; véres az inge, és zsebkendőt tart a szája előtt, megverték a fickót, biztosan berúgott és botrányt csapott valahol, úgy kell neki... A kórházban azonnal jött az ügyeletes orvos és egy karosszékbe ültette. — Mi történt magával? — Elestem — felelte mogorván —, megbotlottam a lépcsőn és elestem. — Elesett? — Az orvos hangja gúnyosan hangzott, nem hitte, amit a páciens mond. — Ejnye, ejnye, józan felnőtt ember és elesik. Hogy nem vigyázott magára ... Gúnyolódj csak, gondolta keservesén, gúnyolódj a más baján, amennvit akarsz, csak varrd össze azt az átkozott szakadást! Felszisszent, amikor az orvos a szája szélébe szúrta a tűt, de csak egy pillanatig fájt, aztán áthúzták felrepedt szájaszélén a szilonszálat és még kétszer ajkába szúrták a tűt. összeszorította a száját és tűrte; a fene egyen meg, ha ilyen hülye alak vagy, dühöngött önmagán . .. Az orvos azonnal otthagyta őket, ahogy elkészült vele. Köszönöm, szólt utána, s az orvos gúnyosan mondta: Máskor jobban vigyázzon magára, ne essen el! .. Morvái kezet mosott a mosdóban és a nő nedves zsebkendővel tisztogatta az ingét, majdnem egészen sikerült eltűntetnie a vérfoltokat. Kerek arcú, enyhén szeplős nő, apró rozsdafoltok ülnek bolhákként az orra tövén, de karcsú termetű és hosszú lábú; s mialatt az ingét tisztogatta egészen hozzádőlt, Morvái maga sem tudta, hogyan, egyszerre átfogta a derekát, és szájon csókolta a felrepedezett és összefoltozott szájával. S a nő nem tiltakozott. A dereka hajlékony és keskeny, a két melle kemény, érzi melegüket az ingén át. A romantikus ápolónő a maga számára menti meg a sebesülteket. Kellemes megmentő, szerencse a szerencsétlenségben . . Ne már . .. tiltakozott a nő, hogy ne csókolja meg többször, mert felszakad a sebe, és vérezni kezd, fertőzést kaphat, Valóban, kissé fel is szakadt, vérzett, és a nő szája véres lett tőle. Letörölte, és összenevettek, megbeszélték, hogy este hétkor találkoznak a Metropolban. — Haza kell mennem átöltözni ... — mondta a nő. — Ligetfaluban lakom, és nincs pénzem autóbuszra . .. Tíz koronát kölcsönzött neki, hogy hazamehessen átöltözni. Pénztelen kislánynak látszott, szó nélkül elfogadta a pénzt. Hányadik fiúd leszek, mentőangyalom? Sajgó szájszéllel lépett ki a napfénybe, és egész délután a városban csatangolt, nézte a kirakatokat. Nem akart ismerőssel találkozni, ezért félreeső utcákat választott, ahol kevés ember járt. Ösztönösen bolyongott, gondolatok nélkül, nem érdekelte semminek az értelme, nem kereste az összefüggéseket. Akarattal kerülte a gondolkodást, csak nézett és látott és tudomásul vett és mindjárt mindent el is felejtett, átfolytak rajta a képek, mint szitán a víz. S ennek az önszuggesztiós kikapcsolódásnak furcsa 'eredménye lett: tudata egészen kiürült, talán már nincs is agya, bevarrta az orvos, nincs tudata, és nincsenek emlékei... A mentőangyalként fellépő ápolónő képe szertefoszlott, hiába mentette meg a maga számára, Morvái már nem emlékezett rá, milyen volt, csak azt tudta még, hogy szétfolyó, halvány vérfolt párásodon a szája Szélén, de milyen volt az arca, a szeme, a haja? ... Igen, hosszú lába volt, ingerlőén hosszú, szép alakú lába, és rozsdafoltok ültek az orra tövén. Hétkor elment a Metropolba, tanácstalanul járt fel-alá és nézegette a nőket, de egyik sem volt az. Hol vagy ápolónő, hogyan ismerjelek meg, ha átöltöztél, jő voltál te nekem úgy is! Megfeszített erővel próbálta visszaidézni az arcát, a vonásait, de nem sikerült, már a vérfoltot sem látta az ajkán .. . Hogy lehet ez? — töprengett, és még egyszer végigment a kávéházon, feltűnően belenézett a nők arcába s a nők visszanéztek rá, ez sem az, az sem az ... S akkor úgy rémlett neki, hogy egy asztalnál két nő közül az egyik ismerős, talán ő az, bár lehet, hogy az utcán látta valahol. Habozva odament az asztalhoz és végtelenül zavartan megkérdezte: — Bocsánat, nem magával beszéltem meg, hogy itt találkozunk? — Nem tudom magyarul beszélni ... — mondta a nő, és a másik elfordult, úgy kuncogott az esetlen jeleneten. Erre megkérdezte szlovákul, s a nő most már ingerülten intett, hogy nem. Ügy néztek rá, mint valami őrültre, mint egy megveszekedett vadállatra, aki azonnal elüvölti magát és fel akarja falni a világot. Igazuk van ... forróság öntötte el és nyomorultul érezte magát, így csak egy ökör viselkedik, de hát hol lehet az a szeplős nőszemély, miért nem int, ha látja, hogy itt kódorog, mint egy bánatos kutya, amelyiknek a farkára léptek . .. Még egyszer körülnézett és már többen figyelték, a szeplős ápolónő sehonnan nem integetett feléje, s erre rohanva kimenekült az utcára. Éles szél várta odakinn, estére beborult és lehűlt az idő, közben az eső is esett, a szél ingerkedve cibálta a haját, könnyes lett a szeme. A villamossínek vályúcskáiban víz állt, s a gyorsan gördülő villamosok nekifutottak a víztócsáknak, és kinyomták á sínekből, de utána újra visszafolyt a víz, és hullámozva locsogott. A széllökések az úttest felett függő lámpákat is meglóbálták. Mogorva este kerekedett, ilyen idő májusban kedvetlenné teszi az embert. Morvái a Grandba sietett, az ismerős és biztonságos fényije és melegbe, talán lesz ott valaki, akivel beszélgethet, vagy talán nem is beszélgetnének sokat, csak ülnének a sör mellett, néznék az utcát, a mozgó lámpákat, és • hallgatnának. Nyolc óra öt perc volt, végigment a kávéházon, de senki ismerőst nem látott, még a Nagyasszony sem ült ott, talán már lefekvéshez készülődik, és félve néz ki az ablakon. Annál tartózkodóbb volt, semhogy idegenekhez üljön le beszélgetési szándékkal. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy hazamehetne az internátusba, de azonnal elvetette az ötletet. Adamka biztosan megkérdezné, hol verték be a száját, és röhögne, Igor pedig fontoskodva és irónikusan megjegyezné, hogy jól kezdődik az írói működése, máris komoly eszmei nézeteltérése akadt, de miért ököllel intézték el és nem az írott szó békésebb és nemesebb eszközeivel? Leült a sarokba az ablak mellé, előtte kanyarodtak el a villamosok, autók siklottak és az emberek siettek, futottak, mintha a szél görgetné őket a járdán, mint a szamártövist a legelőn. Gurulnak és esetlenkednek. mindig űzi őket valami... /Folytatjuk) 12
