A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-02 / 9. szám
Az ember ovaios és félénk mozdulattal kinyitotta a nyiKuiyí. ,*tui lóajtót. Fejét lehajtotta, hogy bele ne üsse az alacsony szemöldökfába, és barátságos, de inkább alázatos hangon beköszönt: — Szervusz, Zoró . . . Az Istállóval szemközti ház tornácán állt az asszony, merev, fagyos tekintettel. Nézte szánalom nélkül az embert. Restelite és sértette, ám mégis kielégítette az ember alázkodó főhajtása. Személyes és együttérző bosszút érzett Zoróval, a csődörlóval. Se jó ember, se rossz ember nem volt az ura; mégis inkább rossz, mint jó... Rosszaságát egy életen keresztül tapasztalta, jóságát csak együttlétük első felében. Igaz, a jóságot könnyebb elfelejteni, csak- - úgy, ahogy az ember elfelejti a mézeshetek sorjázó és vaduló csókjait, s a szüntelen és lankadatlan szerelmeskedést... A fekete betűs napokat nem lehet elfelejteni, még ha nem is annyira gyakoriak; a fekete betűs napokat, amikor civakodástól fellobbanó dühből, italos féltékenységből módszeresen elverte... Azt is el lehet felejteni, amikor hetekig virrasztóit mellette, cserélte alóla az ágytálat... De azt nem, hogy egyszer rajtakapta egy cigánylánnyal a kert végében Az ember lehajtott fejjel állt az istálló ajtajában, s nem mert belépni. Halk szégyenkezéssel, hogy az asszony ne hallja, rákezdte becéző, sietős hangon, mint aki attól tart, hogy félbeszakítják: SZABÓ ZOLTÁN* Az ember, az asszony és a ló — Szervusz, Zoró, hogy vagy, lásd, hazajöttem a kórházból meggyógyultak sebeim, alig vártam, hogy viszontlássalak. édes lovacskám, akinél szebbet még a cowboy-filmeken sem láttam, finom zabocskát hoztam neked, Itt van a tarisznyában, akarsz-e belőle, Zoró? Meglóbálta a tarisznyát, zizegtette a száraz zabot, s torzon mosolygott. Az istálló alomszagú félhomályában felszegett fejjel horkantott a ló, szeme a tenyérnyi ablakon besikló fényben gyilkos-zölden villogott. Pofáján ideges, apró rándulások szaladtak végig. Ijesztő, elutasító volt hatalmas testének, földbe cövekezett lábainak mozdulatlansága, sunyi várakozása. Az ember rálépett a küszöbre. Szíve erősen vert, nem volt mersze beljebb lépni. Újfent rákezdte, szánalmas igyekezettel, nyomasztó alázatossággal: — Bocsássunk meg egymásnak, Zoró, egyikünk sem tudta, mit cselekszik... Akkor többet ittam a kelleténél. Nem is tagadom. Mikolával ittam, a púpossal, miután elmentek a kupecek, akik meg akartak téged venni, miattad ittam, mert szerettelek, s temérdek pénzért sem adtalak el... Te sem voltál olyan, mint máskor, ideges voltál, sokan bámultak, s a tavasz is, tudom, hogy az is közrejátszott . .. Tisztában vagyok én azzal, hogy ilyenkor mi kell egy olyan csődörnek, mint te vagy ... ZoróI Maga előtt tarolta a nyitott tarisznyát, s belépett az istállóba. Nyújtotta a ló felé se nem gyors, se nem lassú mozdulattal. A ló a jászolig hátrált, fejét lekapta, s gonoszul kirúgott. Az ember visszahőkölt, s az állat előtti haszontalan alázat szégyene legyintette meg. De különösképp már nem érzett félelmet, csak a torka szorult el, mint amikor kedves halottat temet az ember. Fennhangon, csaknem ellágyultan emlékezett: — Gondolj csak vissza, mennyire szerettél. Csak egyedül én tudtam bánni veled, csak engem tűrtél meg magad mellett. Es azt hiszed, nem restelltem magam, amikor pénzért adtalak kölcsön, hogy meghágd a kancákat— ? De amikor csikó voltál, nem hagytam, hogy kiheréljenek ... mert az fáj, jaj, nagyon-nagyon fáj. Amikor az ember eltűnt az istállóban, az asszony elmozdult a tornác karfájától, sietve lelépdelt a lépcsőkön. Féltette az embert. Nem valami különös szerétéből és félésből, inkább féltékenységből, hagy a ló megbocsát az embernek, aki jobban szereti a lovat, mint őt, hites asszonyát. Az ő örökkön békületlen haragot dédelgető természete nem tudta volna elviselni, hogy az ember és állat ismét barátok legyenek az ő rovására. Hallgatta az ember sietős, becéző, nyomasztóan alázatos hangját, azt a hangot, amit ő csak nagy ritkán tapasztalt, ritkán és régesrégen ... Alig emlékezett már rá. Azon kapta magát, hogy meghatódott. S ha az imént a lóval érzett együttérző gyűlöletet az ő rossz embere iránt, most sajnálta az istállóban alázkodót, s az ez idáig Izzó, alig titkolt gyűlölet megcsöndesedett lelkében ... S ezért a megcsitult, halvány engesztelődésért haragudott önmagára. — És nem pénzért, nem a pénz miatt nem hagytalak kiherélni. .. Es hányszor, i 'yszor eladhattalak volna? De én nem és nem! Azt mondták: botond vagy, te ember, hát neked kutya az a huszonötezer lej? A feleségem azt mondta: jobban szereted azt a vadállatot, mint engem. Hát akkor eridj, hálj vele, hogy az isten verjen meg! Mondtam neki: látod, eltaláltad, jobban szeretem, mint téged, s ha téged kérnének, odaadnálak ötezerért is ... Erőltetetten kacagott és resteilte magát. Ilyesmit soha nem mondott az asszonynak, de azért mint komolytalan gondolat (vagy komoly?] megjárta az agyát. — Hát amikor tavaly berúgtunk ketten ...? A névnapomról maradt egy fél hordó sör, s megitattalak. Úgy bekávéztál, hogy belefektettelek a jászolba, s csak pislogtál és röhögtél ... Utána megpuffadtál, rohantam doktor után, s jól megpucoltattunk ... Kacagott szívből jövő derűvel, s a cinkos emlékezés elfeledtette * Romániai magyar író vele a Nagy Haragot. A Lo mellé lépeti gyerekesen villogva, s kínál ta a tarisznyát. A ló alattomos mozdulatlansága megelevenedett, Sikoltva, gyűlölködve nyerített. Az ember leejtette a zabos trisznyát, a küszöbig hátrált, s kétségbeesetten, csalódottan nyöszörgőt: — Nézd, mit tettél énvelem... Envelem, aki nem adtalak volna el még harmincezerért sem ... Szétbontotta mellén az inget, s mutatta lóharapástól hústalanná vált mellkasát. A ló az ajtó felé farolt, habzó szájjal horkantott, szemei gyilkos tűzben égtek. Akkor az asszony szelíden eltaszította az embert az ajtóból, belépett az istállóba, s fitogtató, bántant akaró szelídítéssel, hogy a lóért bolonduló ember hallja, nyugtatni kezdte a lovat: — En vagyok az, Zoró, a gazdasszonyod van itt, nyughass, Zoró... Az ember pedig felbaktatott a tornácra, leült a legfelső lépcsőfokra, s könnytelen bánattal zokogni kezdett. Az asszony visszatért az istállóból, megállt az ember előtt, s örömét titkolva, színtelen hangon azt mondta: —■ Más választásod nincs, mint hogy el kell adnod a lovat. — Bement a házba, szótlanul tevékenykedett, és szánta a néma embert. Az ember ült a küszöbön és hallgatott. Az udvar gyepes talaját nézte, ahol alkalomadtán, szombat délutánonként vagy vasárnaponként annyit mutogatta a lovát. jöttek a lókupecek csőstül megcsodálni a csődört. Az ember olyankor büszkén kivezette a kezes állatot, szeme és szíve káprázott az örömtől és büszkeségtől. Fel-alá, körbe-körbe sétáltatta az udvaron, közvetlen és irigységet hajhászó hanyagsággal, látszólagos közönnyel csapkodta feszülő farát, izomtól dagadó szügyét. A csődör prüszkölve ágaskodott, a füvet kapálta, sörénye olyan volt, mint a taréj: magasra szökött, s lazán aláomlott. A lókupecek megilletődötten szivaroztak, irigység és mohóság feküdte meg a belsejüket, mégis igyekeztek kicsinyíteni a csődör tökéletes arányait. — Nem elég mély a szügye ... — ... és nem is elég széles. — A lábai is lehetnének erőteljesebbek ... — ... lehet, hogy nekem rossz a szemmértékem, de mintha alacsony lenne a térde. Az ember csak mosolygott, s jóváhagyóan bólogatott, mint akt tisztában van vele, mire megy ki a blama. Sétáltatta a lovat, s eljátszogatott a gondolattal: ezek simán felvernék a ló árát harmincezerre ... Vehetne másik lovat, s pénze is maradna .. A lókupecek, hogy megtörjék az ember konokságát, humánusabb tájakra váltottak át. Fájdalmas és megrovó hangon mondák: — Ez a ló úrnak született... — ... tiszta vétek prolit csinálni belőle. — Még hogy hámba fogni, s vontatni vele ... Az asszony karba font kézzel állt a vásárlók mögött, lenéző, gyűlölködő gúnnyal nézte az embert. A lovat legalább úgy gyűlölte, az átkozott lovat, aki lefoglalja az urának minden gondolatát. Azon a vasárnapon, miután a lókupecek dühösen és szitkozódva elvonultak, az ember átment a kocsmába. Elújságolta a púpos Mikolának, hogy mekkora vásárt csinálhatott volna. De ő nem és nem! Lópikula, cintányérr egy decit ennek a marha jő szívemnek! — Harmincezerért sem adtam oda. — Pedig az nagy pénz — ájuldozott Mikola. — 0, hogy enném meg azt a drága jó szívedet, mert aki a lovát így szereti, rossz ember nem lehet. .. Adj egy ötöst szerdáig, s fizess egy felet . . Délutánig jól eldicsérték a lovat, az ember kóvályogó fejjel, torkig érő büszkeséggel hazabattyogott, s be egyenest az istállóba Odatámolygott a lóhoz, átölelte meleg, bársonyos nyakát, összehordott neki minden zagyvaságot, sírt egy sort a nagy szeretettől, s a ló sörényével törülgette a szemét. A csődör ideges és ingerült volt, az ilyen bemutatkozó délelóttök mindig felizgatták. A földet kapálta, s véletlenül rátaposott az ember lábára. Amannak a nagy-nagy szeretete és ellágyulása dühbe csapott át, maga sem tudta, mit tesz: pofán csapta a lovat. A ló felhorkant ott, forró, nyállal keveredő leheletet fújt az ember arcába. Az ember hálratántoradott, megbotlott a jászolban, s belehuppant. Tarkóját belevágta az istálló falába, s mivel a ló megvetően elfordult tőle (legalábbis neki úgy tűnt], elkapta a részeg emberek meggondolatlan dühe, a „hálátlanság“ megvadította. Kikászálódott a jászolból, két marokra fogta a drótnyelű korbácsot, amit ez idáig egyetlen alkalommal sem használt, s a mindenki által irigyelt ló tulajdonosának ostoba gőgjével nekiesett a csődörnek. Már az első ütés után elöntötte a fájdalom, s mivel ezt a fájdalmat, ami összevágott a „hálátlanság“ gondolatával, a csődör okozta, egészen megvadult... A ló váratlanul kirúgott, s az ember az istálló földjére zuhant. A hihetetlen csalódástól, hogy megtörtént a me gtörténhet eilen, nyüszítve az ajtó felé vonszolta magát... Végigtámolygott az udvaron, ám a megvadult csődör beérte. Iszonyú félelemmel emelte védekezőén maga elé karjait. A ló a mellébe mart, s feldobta a tornácra ... Az ember eltakarta a szemét, s tompán felnyögött. Az asszony kiszólt a konyhából: — Ebédelhetünk? Az ember gunnyasztott a lépcsőn, s nem szólt. Az asszony megállt az ember háta mögött, keményen összeszorított szájjal, de egyre növekvő szánalommal... Se jó ember, se rossz ember nem volt az ura, talán inkább rossz, mint jó ... Igaz, hogy a jóságot könnyebb elfelejteni. A fekete betűs napokat nem lehet elfelejtni, még ha nem annyira gyakoriak is... Szánta a lovát búcsúztató embert. A bibliában keresgélt valami szép és megható idézet után, amiben benne van a megbocsátás gondolata, hogy legalább ő, az elhanyagolt asszony öntsön valamit a magára maradt emberbe, ha már a sors összefonta életüket. Régen forgatta az apostolok könyvét, még lánykorában, s nem jutott eszébe semmi idézet... Nézte a csapzott hajú, homlokát támasztó embert, s anélkül, hogy megerőltette volna magát, egy gondolat született agyában: az állatnál még a legrosszabb ember is jobb ... Hangosan nem mondta ki, tökéletlennek érezte, inkább leült az ember mellé, s ráparancsolt hamis nyerseséggel: — Szedd már össze magad, az isten lovába!
