A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-05 / 1. szám
Naponta ezer a disznót A tűzhelyen a hálják a szalonnát, az asztalon darálják a húst, készítik a kolbászt. A sonkákat, oldalszalonnát stb. besózzák s majd klfüstölik. Szinte hihetetlen, hogy egy disznóban elfért ennyi hús. A disznó a falusi ember bőségszaruja. Persze ezért a bőségszaruért meg kellett dolgozni, a kukorica és egyéb „belevaló“ nem jött Ingyen és magától. Aztán még a rettegés is, hogy el ne pusztuljon idő előtt. A tor Télen korán sötétedik, a disznóölés szinte egésznapos munka, a zsírt sokszor még másnap Is sütik. A dolog azzal a bizonyos, pogányosan vidám vacsorával végződik, amit tornak neveznek. A disznótorra eljön az a néhány marcona férfiú, akik reggel „megfogták“ a hízót. Előbb koccintás egy kis „házival“. Azután remek, zsíros pörkölt, utána sülthurka és Prandl Sándor felvételei Vágóhídi mester kolbász. Közben: „Koccíntsunkcsakl“ Ezúttal borral. Végül nagy és jóízű terefere, amely sokszor éjfélig Is elhúzódik. A háziasszony elmondja, hogy a Göndör az utolsó pillanatig nagyon Jól evett, a házigazda, hogy a másik is hízik már az ólban. Megállaplttatlk, hogy a Göndörből lett: ennyi és ennyi liter zsír, ennyi és. ennvi kolbász és szalonna, rengeteg hurka, töpörtyű, háj stb. Természetesen később egyéb dolgokra is sor kerül, katona- és legénykori élményekre és legvégül (ha a hlzó valóban nagyon jó volt, vagy ha a bor huncutabb a kelleténél) esetleg arra Is, hogy: „Kecskebéka felmászott a fűzfára“ stb. Naponta ezer Mit tud mindebből a városi ember? Nem sokat. Van néhány ködös gyermekkori emléke, feltéve, ha falusi gyermekkora volt. Máskülönben disznót csak a hentesnél látott feldarabolva, esetleg vidéki szolgálati utak alkalmával. Hurkát néhány borozóban kaphat ugyan, de annak Ize a falusitól olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, A minap ellátogattam a pozsonyi vágóhídra. A vágóhíd igazgatóhelyettesétől tudom, hogy a szlovák főváros lakói naponta ezer disznót esznek meg, legalábbis ennyit vágnak le és dolgoznak fel a vágóhídon. Azt is elmondotta, hogy a hízókat a nyugatszlovákiai kerület mezőgazdasági üzemeitől vásárolják. Legtöbbet a dunaszerdahely! járásból. Ahhoz, hogy a várost rendesen elláthassák dlsznóhússal, még napi háromszáz hízóra lenne szükségük. A vágóhídon a disznókat villanyárammal ütik agvon, utána nyomban kiengedik a vérüket és feldarabolják. Az igazgatóhelyettes nagyon invitált: nézzem meg, milyen ügyesen, korszerű módon ölik a disznókat s dolgozzák fel a húst. Korszerűség ide, korszerűség oda, nem voltam rá kiváncsi. Fényképész-kollégám megnézte a dolgot, aztán vizesborogatást rakott a fejére. Ettől függetlenül: kívánom polgártársaimnak (és magamnak is), hogy a hiányzó háromszáz hlzó minél előbb érkezzék meg (naponta) a pozsonyi vágóhídra. Mégis, remélem nem sértem meg ezt az intézményt (a vágóhidat), ha? most imigyen sóhajtok fel: Hol van ez attól! A Jó falusi disznótortól! Mint Makó ... de ezt már mondottam. Zs. Nagy Lajos Sétány Havas f6k állnak a sétány két oldalán, szomorú, lombjavesztett öreg törzsek. Göcsörtös ágaikra ezernyi hópehely ülepedett, takarút borított rájuk az ónos téli ég. Kopár a környék, sehol egy tenyérnyi zöld, mindent betemetett a tél, befűt a hóvihar. Csak a varjak keresik fel a sétányt s az ágakon megölve rekedt bangón énekelnek: kár... kár... A vén fák Ilyenkor Cszszenéznek és búsan sébajtoznek a téli szélben. Kár, kér, hogy elmúlt a tavasz, a nyár, hogy üresen ásftoznak a szép emlékeket őrző padok. Hiszen nem is olyan régen tömött lombok fogóztak egymásba, madarak fészkeltek az ágakon s zümmögő darazsak viháncoltak körös körül. S ha leszállt ez alkonyat, benépesültek a padok, szerelmesek bújtak egymáshoz, hogy elsuttogják a százszor elismételt vallomást. Ilyenkor megremegtek a vén fák lombjai, halk éji szerenádot susogtak az összeboruló pároknak. Milyen csodálatos is volt a nyári ég, amikor kidugták fitos orrocskájukat a csillagok 8 fényük átragyogott a lombok közén. Sejtelmes fény ömlött el ilyenkor a sétányon, gyémántként csillogott a kavics s a fűben felcirpelt egy-egy nyugtalan tücsök. De hát ez a világ rendje: elmúlik a tavasz, a nyár, s az őszi szelek lesodorják a halódó faleveleket. S a fáknak tűrni kell ékességük elvesztését, a szelek hideg csókját, a fagyos hosszú éjszakákat. Tűrnek, remélnek, mert jönni kell még tavasznak s nyárnak, amikor újra rügyek fakadnak a vén ágak hegyén, s a szelek kedvesen incselkednek. Eljön majd a nyár is, s a lombok slatt új szerelmek születnek... Jaj, csak ne volna olyan hosszú ez a tél. —ds— hét 21
