A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-23 / 8. szám
FÁBRY ZOLTÁN stószi A lektűrre kapott olvasót, aki a cím után irodalmi szokványképzetek bűvöletében azzal a reménnyel nyúl a kötet után, hogy benne a Fábry-életmű valamiféle autobiografikus magyarázatát — vagy hasonlóképpen — írói műhelytitkok megfejtését lelheti, alkalmasint bizonyos fajta csalódás éri, mivel itt a curriculum vitae, mint annyi Fábry-műben, szintén csak rejtett vagy áttételes formában, s olyan különleges szellemi rezonanciákat keltő művésziségben bontakozik ki, ami már eleve hatálytalaníthat egy-egy közepes erejű önéletírást (nem is szólva a nálunk mindig elég virulensein jelentkező legenda-teremtésről). Az író is érezheti ennek a lappangó kíváncsiságnak a jelenvalóságát, mert maga vállalkozik a „Stószi előszó“-ban a legendarombolásra, amikor életrajzi adalékokkal hitelesítetten oszlatja szét a stószi írói lét és életstílus körül kelt illuzórikus elképzeléseket. A Thomas Mann-i megállapítással: „Az Igaz művész életeleme a nyilvános magány, a magányos nyilvánosság, és ez szellemi eredetű ...“ egybehangzóan hántja le az idők során közhelyekké szürkült, s nem egyszer inszinuálóan alkalmazott „stószi remete“, „stószi magány“ fogalmi jelzők miszticizmusának burkát: „Esetem tisztán példázza: a kilátástalan helyzet mint lehet egy irigylésre méltó életforma ugródeszkája és alakítója. Nincs ebben a magányban semmi emberfeletti vagy szokatlan, sem heroizmus, sem hedonizmus, sem aszketizmus. Az író ír, ott, ahol van, mást nem tehet. A különbség mindössze annyi, hogy a gondolat logikája — a gondolat igaza — a magányban talán jobban eszmél önnön funkciójára: erkölcsi mivoltára, elkötelezettségéra“ kényszerűség adott lehetőségeit, szinte magát a rekonvaleszcencía állapotát nemesítette tehát sajátságos kritikai irodalmat termő aktív magánnyá, ami nem is olyan egyedül álló példa az irodalomban. Így lett Stósz európai jelentőségű antifasiszta őrhely, s a remeteiét a legkollektívabb magány, a „stószi mérték‘‘-ben megvalósult igazi európéer Írói magaslat, amint többek között egyik legjobb ismerője, Szalatnai Rezső lényeglátó értékelése is tanúsítja: „Ami senkinek sem sikerült e században, nem is sikerülhetett szellemi életünk központosító pesti alakulásában, a stószi remetének sikerült: egy messzi faluból tudott és bírt beleavatkozni és irányítani. Távolból érkező sugárzással is elérte, hogy véleménye nem mellőzhető, holott ez a vélemény legtöbbször érdes volt, szembeszálló, könyörtelen, sebet ütő, leleplező.“ Vagy, mint másutt áll: „Városibb lett a faluban bárkinél, tájékozottabb a fővárosi tájékozódásőaknál... Stószon megszervezte magának a nagyvilágot, soha nem szigetelődön el a kicsinyke szigeten.“ ,T,i sem természetesebb, minthogy ez a fajta européer tájékozottság a fő jellemzője mostani, négy és félszáz oldalas könyvének is, amelynek anyagát jórészt folyóiratokban megjelent cikkei és tanulmányai közül válogatta össze. Ismert formájú Fábry-műfaj ez is, csakhogy meditativ cikkeiben, rövidebb-hoszszabb eszmefuttatásaiban vagy elemzőbb tanulmányaiban ezúttal a magyar szellemi életnek olyan területeiről gyűjtötte témáit — s így a legfontosabbnak vélt mondanivalókat, következtetéseket és tanulságokat is —, hogy azok valamilyen kiindulási pontjai lehessenek a szlovákiai magyar irodalom és szellemi élet kritikai vizsgálatának. Kis megszorítással azt is mondhatnánk, hogy a tárgya: hazai magyar irodalmunk bírálata és védelme, amelynek ürügyén jól tájékoztató képet nyújt a szlovákiai magyar irodalom és az egyetemes magyar szellemi élet érintkezési felületeiről s metszőpontjairól. Szinte belekáprázik az ember: mi mindent tud mondani Fábry Zoltán azokról a helyzetekről és kölcsönhatásokról, amelyek között a szlovákiai magyar irodalom minden fajta integrációt megtagadva, egy tág értelmezésű közép-európaiság igézetében, de nagyon is szűkös magára utaltságban kialakulni, sőt, egészen sajátságos progresszióban, fejlődni is tudott. Ilyenformán kerültek a kötetben együvé olyan nevek, irodalomtörténeti tények és vonatkozások, amelyeket korábban talán másmás konstellációban és megvilágításban ismerhettünk meg, mint amilyenben Fábry dialektikája mutatja meg nekünk, mivel éppen hagyománykutató szándékkal, s az általa erkölcsi imperatívuszként értelmezett vox humana magas fokú igényével vet rájuk egy-egy fénynya lábot. Ebben a besorolási rendszerben, amelyben mellesleg tudatos elrendező elvet is nyomon követhetnénk, Csokonai, Ady, Móra, Bartók, Kodály, József Attila és Földessy Gyula a mélyebb magyar hagyományokat képviselik, Balázs Béla, Gaál Gábor, Balogh Edgár, Szalatnai Rezső, Rőth Imre, Palotai Boris, de még a kanadai szerkesztő, Szőke István és a műépítész-grafikus Sípos Béla neve is Az Ot és a Korunk körött kialakult kisebbségi és emigránsirodalom egy-egy hősi mozzanatát idézi, Ibsen, Gorkij, Jaroslav Hasek, Űndra Lysohorsky s Masaryk pedig Fábry koegzisztenciát, európai távlatokat sürgető gondolataihoz nyújtanak apropókat, — sőt találkozhatunk itt mai prózánk Ígéretes vagy problematikus íróinak, Dobos Lászlónak, Rácz Olivérnek, Szabó Bélának és Petrőci Bálintnak a nevével Is. jóllehet, a legtöbb név az alkalomszerűen írt megemlékezések és szemlecikkek anyagában szerepel mindössze, de így is sokat árulnak el arról a szellemi horizontról, amihez a szlovákiai magyar irodalom viszonylatait méregeti az író. ■’em is ez a Stószi délelőttök alapvető jellegzetessége, hanem az a különös szillogisztikus módszer, amelynek segítségével Fábry úgy szemeli ki írásai tárgyát, hogy bármiről is szóljon, mindig arról beszélhessen, amiről eredeti érdeklődése és belső indíttatása szerint akar és szeret beszélni: a kis vagy nagy dolgokban egyaránt megnyilvánuló emberiesség, szellemi erkölcs és háborúellenesség primátusairól. Nem tudom már, melyik méltatója tette azt a megállapítást, hogy legigazibb műfaja az antifasizmus, aminek a szellemisége ebben a könyvben is, nyílt utalásokban vagy rejtetten, de szinte eluralkodóan érvényre Jut, a legnagyobb nyomatékkai a polémikus megnyilvánulásokra korlátlan lehetőségeket kínáló terjedelmesebb tanulmányaiban szólal meg. Ezért lobogtatja olyan fáradhatatlanul a kötet elején — egy egész cikksorozatban — a háborútól való eliszonyodás első nagyobb intellektuális élményét legmagyarabbul megfogalmazó Ady hevét. Többször is felröppenti, mint kis harci vörös lobogót, a négysoros strófát: „Baljóslatú, bús nép a magyar, / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok.“ — mintha titkon sejtené, hogy még mindig akadhatnak félremagyarázói, meghamisító! vagy kisajátítói az „állathős igék" bőszült ellenfeleként számon tartott poétának. S hogy vele saját nézeteit is Igazoló egyezéseket találjon, főleg azokat a gondolatait idézi és sugalmazza, amelyek mindig is természetes módon kapcsolódtak .össze a szlovákiai magyar értelmiség, mindenekelőtt a Sarló körében kialakult Ady-kultusszal, mint a kisebbségi lét egyik leghagyományosabb szellemi megtartó erejével. „Fábrynak Ady a másik nagy műfaja“ írta le Rákos Péter is egy kritikájában. Nem holmi önkényes meglátás ez, mert Fábry etikájában mások is felfedezték már azokat a vonásokat, amik Ady hatását mutatják nála. Az 1946-ban írott, de csak most, a kötet függelékeként nyilvánosságra hozott. A vádlott megszólal c. manifesztumában is vannak olyan reminiszcenciák, amelyek Ady közírói értékeit és erkölcsét juttatják eszünkbe. A kitelepítés és a jogfosztottság éveiben, amikor úgyszólván senki se tudott vagy mert szólni, Fábry ilyeneket írt a cseh és szlovák értelmiség vezető képviselőihez intézett kiáltványában: „És megtörtént a lehetetlen: a magyarság fasiszta bűneiért ezt a meglátásra, elégtételre váró csoportot, ezt a közép-európai antifasiszta oázist — azonosították a fasizmussal. A magyar fasiszta bűnök bűnbakja, a szlovenszkói magyarság. Bűnbak tiszta erényekkel. Van-e példa erre a történelemben? Bűnhődni valami olyanért* amit éppen ezek a magyarok nem jelenthetnek ... Az erőszakos kitelepítés egy tányíeges irredentát segít a nyeregbe, melyhez képest a volt turul irredenta — mely különben is csak a magyar belpolitika elterelő eszköze volt —* semmivé törpül és elszürkül.“ a ^'z eddig említett írásokon kívül van ennek a kötetnek két olyan tematikájukban ugyan különböző, de eszmei alapszövedéküket tekintve az előbb ismertetettekével azonos megítélés alá vehető tanulmánya, amelyek az egész műre érvényesen a kritikus Fábryt állítják előtérbe. Az egyikben a kiprovokált Mécs-problémát próbálja felkérésre tisztázni. Azáltal ítéli meg a mécsi ambivalencia kérdését, ami előtételeiben rejlik: a Hajnali harangszó és a Hitler ellen írt költői gúnyirat, az Imádság a nagy lunátikusért között tátongó szakadékban, a költői folyamatosság megszakadásában, a magatartás egészének hiányában. A másik tanulmányéban, a Hétben lefolytatott költészeti vita lezárásaként írt Antisematízmusban, a politikai dogmatizmus kóros irodalmi vetületűnek, a sematizmusnak irodalmunkra gyakorolt hatását elemzi és méri fel, miközben helyreállítja a személyében is bevádolt kritika és irodalom felbomlott egyensúlyát is: „Kritikus nem reprezentálhat irodalmat: ez a szépirodalom dolga és küldetése. Amíg ez nem így lesz, addig irodalmunk nem töri át önnön bűv- és átokkörét.“ ^ gy tűnik, Fábry egész irodalompublicista műveltségében ez a fajta kritikusi vonás hat a legkonstruktívabban, amelyben egyébként összegeződik a világ minden jelentősebb dolgára kiterjedő figyelme is meg kis irodalmunkban vállalt mentori felelőssége is, amint arról az Élet és Irodalomnak is nyilatkozott: ......az ellenvetések — különösen Magyarországon — azt hányják a szememre, hogy itteni, kisebb értékű példákon-demonstrálom azt, amit nagyobb fajsúlyú művekkel adekváltabban lehetne felmutatni. Az ember azonban — még ha nem is próféta a saját hazájában — nem maradhat hűtlen szűkebb köréhez, embereihez, magyarjaihoz, irodalmához, mely itt létbizonyságot is jelent egyúttal. Aki negyvenöt éve segített dajkálni, növeszteni, izmosítani, pallérozni egy kisebbségi irodalmat, az rabja is egyúttal, elkötelezettje, felelőse, tartozéka. Az »itt élned, halnod kell« irodami viszonylatban is érvényes!“ MIKUS SÁNDOR
