A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-23 / 8. szám
9 A környezet már az ember megszületésekor determinál. Engem a dimbes-dombos, mindenben eltúlzott Gömör teremtett; talán részegen. Hiperbolikus szörnyek meg csodák ráztak eszméletre ezen az arányok világvégi tálán, többnyire úgy, hogy kezük ütött is, simogatott is egyszerre. Apám cukorkával ébresztett, hogy rám festhesse haragja kék foltjait, anyám csendesen strdogált, de később újból elmondta apámnak legújabb csavargásomat. Gömörben funkció a dráma. Síró szájjal nevetnek az emberek, az őröm máshol piros színe Itt kékbe görbül. A gömöri késen szépen megfér a kenyér és a vér szaga. Ha megszólalok, az 0 nyelvüket beszélem, amelytől torzabb és szebb nyelvjárást nem ismerek. Ragjaiban ott őrzi Ázsiát, ajakkerekítés nélküli hangjában a széttorzult száj sikitásatt. Akit ilyen környezet taszít világgá, költővé jegyeztetett Nagyapám hitében volt az: ránctgálta is a század keresztül-kasul Európán. Ellentétben nagyanyámmal, kit a kilátástalanság igen prózai vége ölt meg. Apám agyát a szesz kezdte ki, de józan perceiben csodálatos házakat épített, persze nem magának és nem nekem. De mindenki közül anyám öröksége a legigazibb, a szegénység is úgy csillogott a kezében, mint a legválödtbb aranytál. Tőle tanultam a lét tisztaságának a szeretetét Amikor Gömör elengedett magától, nekiálltam — hogy anyámat kövessem — lemosni agyam befirkált falait. De az emlékek, mint frissen meszelt falon a régi vér. kitörtek a mélyből. Nem maradt más, új, magamra szabott világot kellett teremtenem — saját használatra. Gimnazista koromban mondta egy tanár: „Fiam, olyan vastag bőr van az arcodon, hogy egy bivaly megelégedhetne vele“ Igaza volt? Azt hiszem, hogy különféle védekezéseimet tévesztette össze az arcátlansággal. Gyerekkorom óta utálom az erőszak bármilyen formáját, a katonaságnál is csak tizedes voltam, mikor abszolvens társaim már alhadnagyt díszekben pózoltak Ha olyan ember ítélkezik fölöttem, ki szereti mások görbe szolgaságát, modorom erősen kifogásolható. Valami zagyva szűzlányos szemérmesség igazgat belül, ez kifelé gyakran karmokat növeszt. Mindiq védekezésül. őseim helyett, magamért, a lányom érdekében. S így tulajdonképpen mindenkiért. Cipelem megmentett batyumat, mert én vagyok a soros. Ha verset írok, ebből a fura batyuból csipegetem a szókat, legtöbbször dühödt állapotban. Versekkel rakom körül magam, mint mások kerítéssel. Figyelem világaim tobzódását. A legbelső gyűrű az enyém, de még ebben is csak úgy tipegek, mintha ma tanulnék Járni. Hogy lehet innen kitörni, elérni a külső köröket: a világot, a mindenséget? Magamnak én vagyok a vízbe pottyanó kő, verem magam körül a szennyes, de néha kékbe villanó gyűrűket. Ha áttöröm a gyűrűk falát? Néha az azonosulás illúziója lebeg körül, ilyenkor nem írok verset. Máskor meg világaim közeledése villanyhuzalok zárlatos robbanásához hasonlít. A robbanást persze csak én érzem, köröttem nem rendül meg semmi Nem áltatom magam: nem is fog. A nagy hal bekapja a kicsit, a nagy kör a kis kört, a világ az én kis belső birodalmamat. Azért, hogy védje? Talán. Akkor pedig a közeledés kínját nekem kell mindig újból végigtürnöm Nem szívesen teszem, de elkerülhetetlen. Prométheusz sem mondott le a tűzről, pedig Zeusz kérte rá, Magáról mondott volna le Ha verset írok, bíró és vádlott vagyok egy személyben. Kérdéseimet magamnak adom fel, hogy kiérezzem belőle az abszolútság felé közeledő igazságot. A halállal való konfrontálásomlg legalább saját arcom fekete pörsenéseit szeretném eltüntetni-. GÁDOR BÉLA aZ QfVOS ŐS 8 SZÍfléSZ (Történik a színész öltözőjében, két fel vonás között. A színész talpig vasban ül az öltözőasztal előtt, karddal oldalán. Feketézik és cigarettázik. Sisakja a díványon hever.) Orvos (bedugja a fejét az ajtón, és félve rebegi): Bejöhetek? Színész (mennydörgő hangon): jöjjön, jöjjön, doktorként! Üljön le! Orvos: Dehogyis merem önt zavarni, mester, az alkotás nemes perceiben, amidőn . . . Színész: Na, üljön le csak nyugodtan! Akar egy Kossuthot? Orvos: Ö, dehogy . . . Még most sem tértem magamhoz az ámulattól, a révülettől. ön csodát mível az emberrel, drága mester ... Ne haragudjék, de nem tndtam ellenállni a kísértésnek, hogy feljöjjek, felrohanjak, és személyesen is elmondjam; el vagyok ragadtatva . . . bámulom az ön nagy-nagy művészetét . .. Színész: Nagyon kedves ... A kedves felesége is itt van? Orvos: Lenn hagytam a büfében, még mindig sír . . 0, drága mester . Hogy is tud ilyen nagy művész lenni! Az a je lenet, amikor kardjával ledöfi a herceget, egyenesen utolérhetetlen ... A feleségem fel is sikoltott . . Nem tetszett hallani? Színész De. Hallottam egy női sikolyt. . Orvos: Az a feleségem volt . . Na, és a halálra ítélés? Amikor meghallja a ha lálos ítéletet, és áll, szemrebbenés nélkül, emelt fővel . . . ? Az ember azt gondolja magában: íme! Ez a férfi, ez a hős! A bá tor, a rettenthetetlen, amilyennek tulajdonképpen lennünk kellene . Felejthe tetlen . . . Színész: Örülök, hogy tetszett ... És nem ülnek nagyon messze, jól hallanak? Orvos: Minden szótagot! Az ön csodálatos, érces hangja betölti az egész színházat. Még a suttogását is úgy hallani, mintha a fülébe suttogna az embernek . . Csodálatos . .. Színész: És a búcsúm a hercegnőtől? Az hogy tetszett? Orvos: Az vwMt a legszebb ... Az a só haj a végén, amikor úgy össze tetszik omlani és sóhajtani tetszik . . . Szívbe markoló! Ilyen erőteljes, férfias sóhajt még nem hallottam magyar színpadon örülök, hogy mindezt elmondhattam, és kifejezhettem hálámat és csodálatomat (Feláll.) Színész: Köszönöm, nagyon kedves . Nekem is mennem kell a színpadra (Felteszi a sisakiát, és eloltja a cigaret tót.) Viszlát, doktorkóm, továbbra la jó mulatástl 11. re,. (Történik egy hatágyas kórteremben. Az egyik ágyban a színész fekszik. Nyílik az ajtó, és megjelenik fehér köpenyben, zsebében sztetoszkóppal, az orvos. Méltóságteljes tartással vonul be, három orvos és egy ápolónő követi. A teremben halálos csend lesz. Az orvos a színész ágyához lép.) Orvos: jó reggelt, múvészkém! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Színész (remegő hangon): Köszönöm szépen, főorvos úr . . . Orvos: Köszönöm, jól, vagy köszönöm, rosszul? Színész (áhítattal): Ha önt látom, főorvos úr, rögtön jobban leszek ... De mindenki . . Ön az emberiség jótevője, főorvos úr. Orvos: Igen... (Nézi a lázlapot.) Fáj még a hasikánk? Színész (nyöszörög): Tegnap rossz éjszakám volt ... Orvos: Nem hallom, fiacskám, beszéljen értelmesen . . Színész: Tegnap rossz éjszakám volt... Alig aludtam valamit . . . Orvos: Majd adunk valami altatót . . . Vegye le a pizsamáját . (Belemarkol a színész hasába.) Ez fáj? Színész (ordít): Fáj! Nagyon fáj! Orvos (diktál a segédorvosnak): Nyomásra kissé érzékeny . . (Hallgatózik a sztetoszkóppal.) Sóhajtson (A színész sóhajt.) Nagyobbat sóhajtson! Nem tud sóhajtani? Na, végre . . . Felveheti a pizsamát . . . Színész: Főorvos űr, kérem, nagyon súlyos a bajom? Orvos: Semmi külöi öset nem találtunk . . . Holnap még veszünk egy próbareggelit.. . Színész (rémülten felordít) Nem! A csövet nem hagyom ledugni! Inkább meghalok .. . Főorvos úr kérem . . (Összeteszi a kezét, úgy könyörög.) Ne tessék a csövet .. Én azt nem bírom Orvos: Ejnye, fiacskám, ne legyünk gyávák... Felnőtt emberek vagyunk Egy perc alatt ledngjuk a csövet, észre sem veszi . . . Na, fel a fejjel . Van valami kívánsága? Színész: Igenis, főorvos úr, kérem .. . Mindennap rizsát kapok garnirungnak. Nem lehetne krumplit? Azt jobban szeretem . . . Orvos (az ápolónőhöz): Írja fel, kérem . A tizenkettes mától kezdve krumplit kap . . . Viszlőt, művészkén! Színész: Alázatos szolgája, főorvos in úr...
