A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-09 / 6. szám
ANDA BÁCSI 1 Anda bácsit többen ismerjük, mi is íróemberek, de ismerik az olvasók, illetve a könyvvásárlók, a könyvrendelők, a könyvtárosok is. Ha Párkányban járunk, nem kerüljük el a könyvesboltot. Beköszönünk, érdeklődünk, és ha akad valami megbújt érték a polcon, vásárolunk is. Régen voltam a párkányi könyvesboltban. Azt tudtam csak, hogy Anda bácsi még mindig a jó kereskedő hírében áll. Tudtam ezt azoktól, akik a környékbeli könyvtárakat vezetik, ők mondták. Dicsérték a szolgálatkész könyvesboltost, aki még a mi könyveinkből is mindig megrendelte az 50 példányt és el is adta vásárlóinak, megrendelőinek. Legutóbb, hogy gyalogosan jártam Párkány feltúrt főutcáját, az első dolgom volt, hogy benyissak a könyvesboltba, meglátogassam Anda bácsit. Kicsit megkésve kívántam boldog újesztendőt a régi asztalka mellett üldögélő ismerős boltosnak, aki morcosán válaszolt: Már akinek leszl így bizony bennem is lehűlt az őszinte, forró érdeklődés, és óvatosan kezdtem kérdéseimmel kerülgetni Anda bácsi haragos hangulatának okát. A kis vaskályha duruzsolt, a könyvek szelíden ültek a polcokon, és a könyvesbolt feltehetően új vezetője, egy ifjú hölgy, félrefordulva rejtélyesen mosolygott. — Nyugdíjas vagyok és bejárok segíteni, mert ki az isten él meg a nyugdíjból! Az első kerek mondat pontosan így hangzott válaszképpen arra a kérdésemre: hogy s mint van Anda bácsi? — Nem érdekel engem már csak az üzlet! Az irodalmi rendezvényekkel torkig vagyok! Nem oly régen Klskeszire vittek ki bizományba egy rakás könyvet. Nem mondom meg, hányszor sürgettem az elszámolást, s a végén nekem kellett visszahozatnom a könyveket. Köszönöm szépen az ilyen bizalmiakat és az ilyen rendezvényeket... Nem is firtattam ezután az üzleti forgalmat. Nem azért, mert Anda bácsi már csak „brigádos“ a boltban, hanem ez a megkeseredett hang terelte más Irányba a gondolataimat. Hirtelen azt szerettem volna tudni, hogy az ide tartozó jónéhány falu könyvtárosának mennyi köze lehet az öreg hangulatvátozásához. A nyugdíj összegét sem kérdeztem, mert a komor vélemények mögött a régi szenvedélyes könyvárus kereskedői bosszankodását éreztem a világgal, a könyvtárosokkal és talán csak végső fokon az évtizedekkel, a nyugdíjjal szemben. Gyorsan számba véve a környék ide gravitáló falvait, Párkánnyal együtt húsz község a vásárló. Húsz falusi népkönyvtár, ugyanannyi iskolai és szövetkezeti könyvtár. Ez összesen hatvan. Minden könyvtár, illetve nemzeti bizottság, iskolaigazgatóság és szövetkezeti vezetőség rendelkezik anyagiakkal, kulturális alappal, olyan összegekkel, amelyeket csak könyvek vásárlására lehet felhasználni. De arra használják-e? Ez már kétséges, miután a három év előtti felmérés kiderítette, hogy e körzetben, a „Galíciának“ nevezett tájon az egy főre eső átlagos évi könyvfogyasztás 1,3, vagyis egy egész háromtized kötet. Igény pedig van, mert azt évek óta hangoztatta Anda bácsi is, hogy a boltot sajnos az egyéni vásárlók tartják egyensúlyban, nem pedig az ún. intézményesen fenntartott könyvtárak. Azon tűnődtem, hogy Jó volna ismét körülnézni a népkönyvtárak házatáján, főként e vidéken és az olvasók nevében megkapargatni a költségvetéseknek ide vonatkozó tételeit. Talán még az is kiderülne, hogy két évtizede csak rozoga szekrények őrzik sok helyen a gondozatlan könyveket, nem szaporodnak azok az igények növekedésével párhuzamosan. Mert van igényi E napokban á kéméndiek hívnak író-olvasó találkozóra. Az előre megrendelt ötven kötet már elfogyott. És jön a hír, hogy hozzak jómagam, de a meghívott két kollégám, Mács Jóska és Zs. Nagy Lajos is egy-egy csomag könyvet, mert kell a könyv. Mindezt nem mondhattam Anda bácsinak Párkányban. Akkor még nem tudtam a kéméndi „forgalomról“. Utólag arra gondolok, hogy az ember életének alkonyát nem mindig az nyugtalanítja, amit mond, de leginkább az, amit gondol és nőm mond ki: Amikor visszaérez a tegnapra, a foglalkozás, a hivatás lényegére. Az én öreg könyvárus barátomnak a bőséges üzleti forgalommal szerezhetnék meg „Galícia“ könyvtárosai a nyugalmat. GYURCSÖ ISTVÁN Tizedik országos közgyűlésére készül a Csemadok. Az egyszerű megállapítás mögött húsz esztendő nemzetiségi létküzdelme feszül. A közgyűlést megelőzően, városi és falusi szervezeteink e húsz esztendő kétségekkel és reménykedéssel teli Időszakát értékelik, idézik. Léván is olyan szándékkal szervezték az_ ünnepi estet január 24-én, hogy az elmúlt évek szórakoztató műsorából mutassanak be egy csokorra valót Kender János, a városi szervezet jelenlegi elnöke az ünnepi (műsort megelőzően felidézte a megalakulás tényét, a húsz év előtti lelkesedést, amely éppen abban a nagyteremben jutott kifejezésre, ahol most az ünnepi műsorra összejöttek. Akkor is -kicsinynek bizonyult a terem, mint ma. Azóta a legfiatalabb, akkor tizennyolc éves tagok, ma tisztes felnőttek, a volt negyvenévesek, a valamikori alapító tagok pedig a nyugdíjas kor határmezsgyéjén járnak. De ott ülnek egymás mellett, amíg az ünnepi est tart, és velük együtt a ma legfiatalabb tagok, a tizen'hatévesek. — Léva város Iparosai, kézművesei őrizték leghlveoben a haladó magyar kultúrát — hangzik az elnök bevezetőjében. Igen, Ők! Felismerték húsz évvel ezelőtt is a feladat komolyságát, a felelősséget, és kezükbe vették a szervezést, az azzal járó gondokat. Az eredmény az alakuló közgyűlés volt. Az in-Plntér Géza, a város! szervezet elei elnöke az ünnepi esten duláskor a város akkori vezetői őszintén köszöntötték a magyarság szervezkedését, és feltételezték, sőt kívánták, hogy a városi kulturális szervezet munkásságát kiterjeszti a vidékre is, ezzel lj Bizonyítva életrevalóságát. A lévai városi szervezetünkbe: tömörült magyarság igyekezett hű maradni a város szellemi örökségéhez és az előlegezett bizalomhoz. Nem a szervezet tagságán múlott, hogy a szellemi virágzás csak nehezen, deres tavaszok és nyarak késleltető Időjárásával érik gyümölccsé. Így is, a sokszor nehéz körülmények között a szervezet székházában olyan pezsgésnek lehettünk tanúi az elmúlt húsz esztendő alatt, hogy arra joggal lehetnek büszkék a lévaiak. Ha azt mondjuk, hogy e székház az egyedüli lévai lehetőség a klubéletre, hogy még ma Is művelődési otthon nélkül él a város lakossága, akkor mindenki tisztában lehet ennek jelentőségével. Itt indult el ismét a klubélet: az ismeretterjesztő előadások, a sakkpartik, versenyek, a tekézés, a biliárd. Itt kapott helyet a balettiskola, az ének- és tánccsoport Itt gyakorolt és lépett fel elsőalkalommal. Itt kezdődtek meg a színjátszó együttes próbál a mai is neves rendező, Nagy László Irányításával. Itt indult útjára az Irodalmi klub, amely sajnos már nem működik. De Itt kapott helyet az irodalmi színpad Is, és ide kényszerült a lévai pedagógiai Iskola: magyar diákjainak kulturális tevékenysége. Tehát Joggal mondhatjuk, hogy városunk közművelődése e székházhoz fűződik. Bár csak ezt az állandóságot éreznénk olyan városi szervezeteinknél, mint például Somorja, Dunaszerdahely, Nagymegyer, Komárom, Ögyalla, Párkány, Ipolyság, Rimaszombat —de nem folytatom, miután megfe lelő székház hiányában bizony sok helyütt nehéz a munka. Azt kérdezhetnénk talán, hogy miért nincsenek megfelelő kulturális léte sitmények felsorolt és fel nem sorolt kisvárosainkban. Mert lelkes iparosok és kézművesek mindenhol voltak húsz évvel ezelőtt, ugyanúgy, mint Léván, és ugyanúgy, mint ott, mindenütt felnőtt mar az ifjú értelmiségi nemzedék Is a meg-
