A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-05 / 1. szám
ogy Aaslaug hajadonná serdült, Husaby fenekestül felfordult. Éjről éjre ott verekedtek-marakodtak a szállás legdélibb legényei. Szombat éjjel volt a legnagyobb dulakodás; de olyankor az öreg Husaby Knut le sem vetette a bőrnadrágját, és nyírfahusángot tett az ágya elé. — Ha már leányom van, hát meg is őrzöm — mondogatta. Neset Tore zsellérfiú volt, de a népek csak azt beszélték, hogy mégis ő jár a legtöbbet a husabyi gazda leányához. Nem szerette ezt az öreg Knut, tagadta is, mindig azt mondta, hogy színét sem látta annak a legénynek. De a népek csak kuncogtak magukban, és azt beszélték, hogyha az öreg Knut odafenn, Aaslaug padlásszobájában kutatott volna, ahelyett, hogy a nagyszobában huzakodnék a többivel, akkor meglette volna Torét. Kitavaszodott, és Aaslaug a jószággal a hegyi legelőre ment. Most, hogy rekkenő hőség ülte meg a völgyet, hősen emelkedett ki a hegy a rezgő pórázaiból, szóltak a kolompok, ugatott a kutya, Aaslaug meg kurjongatott, és fújta a havasi tülkét fenn a rezeken — akkor fájt ám a legénynek szíve, míg odalen tekeregtek a földeken. És a legelső szombat este egyik a másik után lopódzott felfelé. De hamarabb lejutottak, mintsem felértek volna, mert oda-Björnsterne Björnson VESZEDELMES fenn az esztenánál egy legény fogadta a ka púban, és úgy helybenhagyta őket, hogy nem is felejtették el azután a búcsúszót. Tudták is azt valahányon, hogy az egész gyülekezetben csak egyvalakinek van ilyen ökle, az peáíQ Naset Tore. Nem is tetszett a módos gazdalegényeknek, hogy ez a zsellérbak olyan fennen öklelődzik Husaby Aaslaugnál. De nem tetszett az öreg Knutnak sem, mikor fülébe jutott, és úgy gondolta, hogyha senki más nem bír vele, hát majd ő meg a fiai megkísérlik. Knut akkortájt lassacskán már vénülni kezdett, túl volt a hatvanon, de azért még ölre ment a legnagyobbik fiával, ha nagyon is csendesnek talált egy-egy mulatságot. A husabyi esztenához egyetlen út vezetett, az pedig a husabyi tanya udvarán ment keresztül. A következő szonibat este Tore az esztenához indult, átlapódzott a tanyaudvaron, és már könnyebben lépegetett a csűr mellett, mikor egy legény derékon ragadta. — Mit akarsz? — kérdezte Tore, és úgy földhöz vágta a másikat, hogy csak úgy zengett. — Majd mindjárt megtudod — szólalt meg a háta megett másvalaki, az első támadó bátyja. — Ehol a harmadik — szólalt meg most az öreg Knut is, és ölre ment Toréval. A veszedelem megsokszorozta Tore erejét. Hajlékony volt a teste, mint a fűzfavessző, az ökle csapása szinte égetett, minduntalan kisiklott ellenfelei markából, és oda sújtott, ahol legkevésbé várták. Ha ledöntöttek, talpra ug rótt; no, végül is elagyabugyálták, mégpedig tisztességesen, de az öreg Knut sokszor mondogatta azóta, hogy markosabb legénnyel még nemigen kötött ki. Addig dulakodtak, mígnem már vér folyt, de akkor elkiáltotta magát a husabyi gazda: — Megálljt —, majd azt mondotta még; — Ha jövő szombat este megmenekülsz a husabyi ordastól meg a kölykeitől, tiéd a leány! Tore valahogyan hazavánszorgott, odahaza pedig lefeküdt. Sokat beszéltek a szálláson a husabyi verekedésről, és mindenki azt kérdezte: — Mi keresnivalója volt ott? — Csak egyvalaki nem kérdezte azt, mégpedig Aaslaug. Nagyon várta a legényt azon a szombat estén, mikor pedig megtudta, hogyan járt az ő apjával, csak leült és sírva fakadt. Tore egész vasárnap feküdt, és hétfőn is úgy érezte, hogy még nem kelhet fel. Kedden nagyon szép volt az idő. Éjszaka esett, friss zöld zsendült a hegyen; az ablak nyitva volt, lomb illata áradt be; kolompszó hallatszott a hegyről, és valaki kurjongatott odafenn — ha az anyja nem ült volna odabenn, Tore sírva fakad tehetetlen bosszújában. Eljött a szerda; Tore még mindig feküdt; de csütörtökön már úgy érezte, hogy szombatig talán erőre kap; pénteken fel is kelt. Most aztán eszébe jutottak Aaslaug apjának szavai: — Ha jövő szombat este megmenekülsz Knuttól meg a farkaskölykeitől, tiéd a leány! — Egyre a husabyi tanya felé tekintgetett. „Ott megint csak elpáholnak“ — gondolta magában. A husabyi esztenához csak egyetlen út vezetett, amint már mondottuk, de aki legény a talpán, éppenséggel feljuthatott oda, még ha nem is járt az egyenes úton. Ha körülevezte az előreugró nagy szirtet és a hegy túlsó oldalán kötött ki, akkor onnan is feljuthatott; az igaz, olyan meredeken, ahol még a kecske is üggyel-bajjal jár, pedig a kecske nem ijed irieg a hegytől. Eljött a szombat, és Tore reggeltőtl estig odakint ődöngött. Ragyogó szép volt az idő: úgy tűzött a nap, hogy csak úgy sercent a lomb, és szakadatlanul hallatszott a hegyről a hívogató kurjongatás. Tore még ott ült a ház kapujában, mikor már leszállóban volt az este, és ködpára gomolygott felfelé a réteken: feltekintett a hegyre, de ott minden csendes volt, azután a husabyi tanya felé nézett, majd eloldotta a csónakot, és körülevezte a szirtet. Napi munkájának végeztével Aaslaug ott ült az esztenában. Arra gondolt, hogy Tore jöhet jel ezen az estén, de helyette annál többen jönnek majd; és hogy erre gondolt, el-LEÁNYKÉRŰ eresztette a kutyát, és senkinek sem mondta meg, hová megy. Olyan helyre ült le, ahonnan az egész völgyet belátta, de azután felszállt a köd, és Aaslaug valahogy nem is szívesen nézett arrafelé- Továbbment hát, és anélkül, hogy meggondolta volna, átkerült a másik oldalra. Ott leült, és nézte a fjordot. Ültében dalolni kerekedett kedve; hosszan elnyúló nótába kezdett, hangja tovaterjedt a csendes éjben. Aaslaug örült a tulajdon hangjának, új nótába fogott hát, mikor az elsőnek végére ért. De mikor a másodikat is végigénekelte, úgy rémlett neki, mintha valaki odalentről válaszolna. „Ugyan, mi lehet ez?“ — gondolta magában Aaslaug, odalépett a meredély szélére, és átölelt egy karcsú nyírfát, melynek lombja már a szakadék felett rezgeti; lenézett, de semmit sem látott. Csak a fjord sima vize volt odalenn, még madár sem repült felette. Aaslaug leült, és megint nótába kezdett. De most aztán valóban jelelt valaki odalentről, ugyanazon a hangon, de erősebben. „Mégiscsak kell ott valakinek lennie.“ Aaslaug felugrott, és megint a szakadék fölé hajolt. És akkor meglátott odalenn egy csónakot a hegy lábánál kikötve; aprócska kagylónak látszott csupán. Aaslaug tekintete feljebb hatolt, és egy piros sapkán akadt meg: egy férfi igyekezett a csaknem sima sziklán felfelé. „Ki lehet ez?“ — tűnődött Aaslaug, eleresztette a nyírfát, és hátrahőkölt. Nem mert felelni a saját kérdésére, noha tudta jól, ki jön ott. Levetette magát a fűbe, két kézzel görcsösen belekapaszkodott, mintha csak őneki kellett volna ügyelnie arra, hogy vissza ne csússzék. Mikor a főcsomó meglazult, Aaslaug felsikoltott, és csak még görcsösebben kapaszkodott. Imádkozott a Mindenhatóhoz, hogy segítse meg Torét, majd az jutott eszébe, hogy Tore vakmerő útjával istenkísértésre vetemedett, ezért hát nem is várhat az Istentől segítséget■ „Csak most az egyszer — könyörgött Aaslaug —, csak most az egyszer segítsd meg!“ — és átölelte a kutyát, mintha csak Tore volna; szorosan tartotta, és végighempergett. vele a füvön; végtelenül hosszúra nyúlt az idő. De egyszerre csak kitépte magát a kutya. — Vau, vaui — csaholt a szakadék felé, és a farkát csóválta. — Vau, vau! — csaholt Aaslaug felé, és felugrált rája két első lábával: — Vau, vau! — megint csak a szakadék felé, és akkor egy piros sapka bukkant fel a meredély szélén, és Tore Aaslaug ölébe rogyott. Egy hosszú percig mozdulatlanul hevert ott. Megszólalni egyikük sem mert, amit pedig később beszéltek, abban nem sok volt az értelem. Hanem, amikor az öreg Husaby meghallotta ezt, olyasmit mondott, amiben ugyancsak volt értelem: úgy az asztalra sújtott, hogy zengett belé a ház: — Ilyen vő kell nékem, az övé legyen a leány! kulturális központot! Nemcsak a nemzetek, hanem a nemzetiségek életében is vannak olyan lehetőségek, amelyeknek ügyes kiaknázása kedvező irányban befolyásolhatja a nemzetiség életkörülményeit, sőt létét. A csehszlovákiai magyarság számára ilyen lehetőségeket teremtett az 1968-as év. A Csemadok KB titkársága felismerte ezt, amit az elmúlt hónapokban végzett munkája is bizonyít, és ezt igazolja az értelmiségi találkozó megrendezése is. Nézetem szerint ennek az értekezletnek meg kellene határoznia azokat a gyakorlati feladatokat, amelyek elősegítik a csehszlovákiai magyarság társadalmi, gazdasági, szociális, kulturális fejlődését. Szükséges volna létrehozni szakcsoportokat, amelyek a jövőben a maguk területén megvitatnák, majd gyakorlati formába öntenék elképzeléseiket. Az elmúlt húsz évben a csehszlovákiai magyarság egyedüli kulturális központja Pozsony volt. Gondolkoznunk kellene azon, hogy a jövőben nem volna-e helyesebb további kulturközpontot kiépíteni egykét olyan vidéki városban is, amelyek jobban beilleszkednek a magyar etnikumba. Komáromban létre lehetne hozni az Országos Magyar Könyvtárat, képtárat, levéltárat és a Múzeum mellett a történelmi tudományos intézetet. Ezenkívül egy másik napilapra is szükség lenne. Már többször szóltunk arról is, hogy szükséges a Nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar tagozatának önállósítása és egy olyan városba helyezése, ahol jobb feltételeket biztosíthatnánk működéséhez. Ezt a főiskolát bővíteni lehetne népművelési részleggel, ahol főiskolai szinten képeznék a magyar népművelési dolgozókat. GÁSPÁR TIBOR Több és jobb tájékoztatást! A Csemadok programtervezetével kapcsolatban szükséges utalni a tömegtájékoztatási eszközök szerepére, fontosságára és ebben a keretben a rádió és a televízió kérdésére. Nem hanyagolható el ezeknek az eszközöknek közvéleményformáló hatása. Paradox helyzet az — és itt utalhatunk az augusztusi eseményekre —, hogy egy jóval több mint 600 ezres népcsoport véleményalkotását hazai viszonyainkat felületesen ismerő külföldi rádió és tévé irányítja. Ezért kétségtelenül szükséges olyan rádió és tévéadás megteremtése, mely a sajátos hazai körülmények ismeretében helyesen tudja befolyásolni közvéleményünket. Ehhez szükséges, hogy ezek a tájékoztató eszközök mind műszaki, mint kulturáltság szempontjából versenyképesek legyenek kül-
