A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-02 / 5. szám

íurczei Lajos

A Népszabadság 1968. dec. 15-i számában E. Fehér Pál tollából „Haladás és nemzeti öntudat“ címmel hosszabb reagálás jelent meg arra az előadásomra, melyet az ótátrafüredi magyar értelmiségi találkozón tartottam. „A progresszív értelmiség problémája és szerepe kisebbségi életünkben* című előadást a Hét december 8-i száma teljes terjedelmében közölte.

Két eset lehetséges: a Népszabadság cikkírója vagy felületesen olvasta el az előadásom szövegét, vagy pedig tudatos rosszindulattal, félrevezető módon tájékoztatta arról a magyarországi közvéleményt. Nem kisebb váddal illet ugyanis indokolatlanul, mint azzal, hogy a Csehszlovák Kommunista Párt két világháború közötti nemzetiségi politikájának túlzásait úgy állítom szembe a polgári jellegű politikai és szellemi mozgalmak nacionalista öntudatával, hogy „a kommunisták oldalán inkább csak a tévedéseket észlelem, a másik oldalon a viszonylagos pozitívumokat hangsúlyozom“.

Hogy mennyire alaptalan E. Fehér Pálnak ez az állítása, azt direkt módon: előadásom azon részeinek szószerinti idézésével mutatom be, amelyekben az általa önkényesen inkriminált szembeállítás folyik:

„A két világháború közötti időben nálunk a társadalmi haladás ügye a legteljesebben a kommunista párt politikájában és programjában testesedett meg, de — mint tudjuk — a párt akkori fejlődésében is voltak olyan szakaszok, amikor a haladás tendenciája eltorzult, vagy szektáns értelmezést nyert. Gondoljunk csak arra az időszakra, amikor — a fasizmus elleni harcban szükséges akcióegység megteremtése helyett — a kommunista párt részéről a szociáldemokráciát szociálfasizmusnak pellengérezték, vagy amikor a nemzeti kultúrát minden megkülönböztetés nélkül, apriori reakciósnak bélyegezték.

Az utóbbi túlzás a harmincas évek elején a pártmunkába bekapcsolódott sarlós-vezetők és a magyar nyelvű pártsajtó egyes szerkesztői között éles ellentéteket idézett elő. Balogh Edgárék a nemzeti sajátságoktól való merev elzárkózást taktikailag is helytelen magatartásnak nyilvánították és absztrakt internacionalizmusnak nevezték. — Ami a polgári köztársaság idején működő jobboldali magyar pártokat (az Országos Keresztényszocialista Pártot és a Magyar Nemzeti Pártot illeti, ezek ténykedése lényegében kimeríti a haladáséilenesség, reakciósság fogalmát. Programjuk a félfeudális történelmi Magyarország visszaállítására és a régi uralkodó osztályok hatalmának restaurálására irányult. Van azouban működésükben egy olyan — pozitív értelemben problematikusnak tekinthető — rész, amelyet nem lehet csak és sommásan demagógiának és osztálytaktikának minősíteni. E pártok a kisebbségi magyarság nemzeti-nyelvi sérelmeit belpolitikai és külpolitikai szinten egyaránt és állandóan napirenden tartották, s ezáltal egyrészt a kisebbség beolvasztására törekvő nagynemzeti sovinizmus étvágyát fékezték, másrészt a kisebbségi néptöredék fennmaradásához szükséges nemzeti öntudat intenzitását növelték. E szerep nélkül nem lehetne megérteni azt a tényt, hogy a jobboldali pártok szellemi uszályában több jelentős polgári humanista beállítottságú írót és kultúrembert találunk. A jószándékú és közösségi érzésű kultúremberek százai kapcsolódtak be abba az országos népművelési szervezetbe is, melyet Szlovenszkó Magyar Kultúregyesület (rövidítve: SZMKE) néven ugyancsak a szóbanforgó pártok szerveztek meg... A munkásmozgalommal együtthaladó és dolgozó forradalmi értelmiség vitathatatlan érdeme és elsőbbsége mellett nem hanyagolhatjuk el azokat a pozitív vonásokat és eredményeket sem, amelyeket a jobboldali pártok sajtójában, vagy az e pártokhoz közelálló szervezetekben működő értelmiségi csoportok mutatnak fel. Az SZMKE-szervezetbe bekapcsolódott értelmiségiek hangyaszorgalommal végzett népművelő munkájáról már szólottunk; figyelemre méltó értékeket és kezdeményezéseket tapasztalhatunk az olyan kimondottan értelmiségi csoportok tevékenységében is, mint a katolikus főiskolások Prohászka Kőre, vagy a tradicionálisan nemzeti beállítottságú irodalmi egyesületek (Kazinczy Társaság, Jókai Egyesület, Toldy Kör) vezetősége és tagsági derékhada. Meg kell jegyezni, hogy a jobboldali és nacionalista szervezetek népszerűségét és tömeghatását nem utolsó sorban az a fentebb már említett szektásság, vagy passzivitás segítette elő, amely a baloldali szervezetekben a nemzeti kérdések és sajátságok viszonylatában időről időre, vagy huzamosabban eluralkodott.“

Az elfogulatlan, józanul ítélő olvasó ezeknek a hosszú és megcsonkítatlan idézeteknek alapján megállapíthatja, hogy a kifogásolt szembeállításban a polgári mozgalmak nemzeti pozitívumai a baloldal rovására túl vannak-e hangsúlyozva vagy pedig csak arról van szó, amit E. Fehér Pál a cikke elején (és más korábbi

krónika margójára

írtaiban is) „a magyar nemzetiségi kultúra sokáig és kényszerből elhallgatott öröksége felméréseként“, „a hagyományok teljességének mérlegre tevéseként“ kommentál.

A mondanivalómat meghamisító E. Fehér Pál akkor veti el aztán teljesen a sülykot, amikor az előadásomban sorra került Sarlóértékelést .hibás“ hagyományszemléletem „jellegzetes példájának“ minősíti. Eljárása itt a következő: kioktató pózban állva elmond néhány közhelyet a Sarlóról, és utána felteszi és megválaszolja a kérdést: „Ezzel szemben mit olvashatunk Turczelnél? Egyoldalúan kiemeli a Sarló kezdeti szakaszát, amikor a szociális problémák iránti érdeklődést szinte elnyomta a nemzeti jelleg hangsúlyozása."

Mikor ezeket a sorokat és bennük az aláhúzással is kiemelt „kezdeti“ jelzőt olvastam

E. Fehér Pál erkölcsi érdekében nem akartam hinni a szememnek. Az előadásomban ugyanis kizárólag és hangsúlyozottan a „kristályosodó stádiumba“ jutott és a munkásmozgalomhoz csatlakozott Sarlót evokáltam és értékeltem. Azzal szemben, amit E. Fehér Pál a légből kapdos, vagy a kisujjúból szop, én a következőket — és csak azt — mondtam a Sarlóról:

,,A polgári köztársaság idejében végbement értelmiségi megmozdulások közül kétségtelenül a Sarló néven ismert ifjúsági mozgalom a legérdekesebb és legjellegzetesebb. A sarlósok a szociális és nemzeti eszmét meglepő arányérzékkel kapcsolták össze. Fejlődésük kristályosodó stádiumaiban imponáló határozottsággal határolták el magukat a nacionalista reakciótól és a szolgalelkű aktivizmustől, a munkásmozgalomhoz való csatlakozás után pedig — mint már fentebb említettük — szívós harcot folytattak azért, hogy a párt kultúrpolitikájában a nemzeti sajátosságok is kellő mértékben érvényesüljenek. Az egyik — Balogh Edgár által 1930 áprilisában írt — programcikkük tételeit ma is teljes mértékben elfogadhatjuk, s a nemzeti jogainkért folytatott mostani harcunk egyes mozzanataira — a föderációhoz való pozitív viszonyunkra és a legújabb sütetü szlovák nacionalizmus elleni magatartásunkra — akár irányelvként is applikálhatjuk: »Mi kisebbségi fiatalok

megbecsüljük a cseh és a szlovák nép nemzeti önállósulását, s nagy történelmi erőt üdvözlünk függetlenségükben — hangzik a programcikk. — De nem tagadhatjuk, hogy e történelmi erők túltengésc ellen harcolni akarunk értelmiségi voltunk tudományos fegyvereivel. Nemzetünkért nem exkluzív nemzeti harcra készülünk, hanem szövetkezni akarunk azokkal a fiatal szlovákokkal és csehekkel is, akik a faji erők imperialisztikns túltengése mögött. . . saját nemzeti államukban is felfedezik a nemzetek osztálytalan virágzásának akadályait. A történelmileg esedékes szláv—magyar kiegyezést tehát létrehozzuk, anélkül, hogy kormánycsattósok volnánk és a kisebbségi létért való harcukban bármit is feladnánk.« — Az egész magyar nyelvterületre jelentős demokratikus hatást gyakorló Sarló és sarlós nemzedék nagyszerű kezdeményezéseiből és elgondolásaiból a mai viszonyok között különösen az értelmiség összefogására irányuló törekvést vehetjük ösztönző példaként. Az 1931 őszén tartott sarlós kongresszus többek között a kisebbségi magyar értelmiség szakcsoportokban való tömörítését is tervbe vette azzal a céllal, hogy a szétszóródott értelmiség erőit az itteni magyarság jövőjének építésébe bevonja. Ez a probléma — melyet a Sarló az akkori viszonyok között nem tudott megoldani — ma még nagyon nagy aktualitással bír. A múlthoz képest mennyiségi szempontból megnövekedett, de arányszámában jóval az országos alatt mozgó értelmiségünk — a humán jellegű részétől eltekintve — szétszóródottabb, mint valaha. A pedagógusokból, újságírókból és Írókból álló humán értelmiség társadalmi rendeltetésénél fogva közvetlen részt vesz a nemzeti életben, de szétszóródott szakértelmiségünket a nemzeti élet további alakítása szempontjából a vérkeringésből kikapcsolt testrészhez lehetne hasonlítani . . .“

Két kor mezsgyéjén című könyvemben (melyet mellesleg E. Fehér Pál alapvető munkának nevezett) részletesen és a legszigorúbb objektivitásra törekedve foglalkoztam a Sarlóval, s a könyv bírálói, opponensei és lektorai — köztük Fábry Zoltán, Rákos Péter, Milán PISút, Dobossy László és Szalatnai Rezső — ezt a részt hangsúlyozottan kiemelték. Nem leszek tehát szerénytelen, ha kijelentem, hogy ebben a kérdésben az E. Fehér Páltól való kioktatásra különösképpen nincs szükségem. Nem csak azért, mert a magyarországi közvélemény velem kapcsolatos félrevezetésében elképesztő módon járt el, hanem azért is, mert a Sarló történetét rosszul tudja, felületesen ismeri. Nem a romantikus korukat élő sarlósok —

mint ő gondolja —, hanem a pártsajtóba már közvetlenül Is bekapcsolódott sarlós vezetők voltak azok, akik a nemzeti sajátságoktól való merev elzárkózást keményen kifogásolták; abban a forrásmunkában, Balogh Edgár Hét próbájában, melyre E. Fehér Pál elismeréssel hivatkozik, a következőket is olvashatja: „ ... A balos, doktrinér garnitúra görbén nézett mozgalmunk nemzeti sajátosságaira, s tovább szajkózta egy »tiszta« kommunizmus elvont propagandáját, ami megzavarta sorainkat, elrettentette a párttól jó néhány érzékenyebb emberünket, s nem egy kezdeményezésünket borította jel idő előtt.“ Az ilyen dogmatikus és absztrakt internacionalizmussal szemben emeli ki a Hét próba szerzője azokat a cseh kommunista írókat, „akik sohasem riadtak vissza attól, hogy az egész cseh múltat mozgósítsák a jövőért.“ „Itt láttam, milyen ragyogóan népi, össznépi, valóban cseh, az egész jövendőbeli nemzeté tud lenni harcos kommunizmusuk ...“

— írja.

Ami a magyarországi kultúrpolitika kérdését illeti, erre nézve nincs módon E. Fehér Pállal szabadon vitatkozni, mert a vitában valószínűleg olyasmit is kellene mondanom, ami esetleg Magyarország belügyeibe való avatkozásnak, s ezáltal a moszkvai egyezmény megsértésének minősülhetne. Ügy érzem viszont, hogy arra, amit előadásomban ebben a vonatkozásban mondtam, jogom volt: a magyar nemzeti múltat mi, kisebbségi magyarok is örökségünknek tartjuk, és bánt bennünket az, ha programszerűen méltatlanul, és történelmietlen kriticizmussal bánnak vele. E. Fehér Pál azt kérdezi tőlem, hogy tudok-e egyetlen kötelező direktíváról. Nos, nem olyan naiv ő, hogy ne tudná azt, hogy egy bizonyos kultúrpolitikai gyakorlatnak nem kell előírt, deklarált direktívákból állania; kivételezett érvényesülését, preferenciáját az információs eszközök központilag összehangolt belső cenzúrája is lehetővé teszi.

' Megjegyzésként még annyit, hogy én E. Fehér Pál cikkén túlságosan nem csodálkozom, bár ekkora rosszindulatot nem tételeztem fel róla. Üt itt nálunk az utóbbi időben szlovák és magyar részről egyaránt minden lében kanálnak, a csalhatatlan szakértőt megjátszó nyüzsgőnek tartják. Ami az én hozzá való viszonyulásomat illeti, először is készséggel elismerem, hogy az évek folyamán a középeurópai népek kapcsolatának tárgyában sok okos és hasznos írást is olvastam tőle. Viszont az Élet és Irodalomban megjelent durva és fölényeskedő pamfletjein (például a bennünket kioktató Mécs-cikkén) kívül gyakran keltett bennem visszatetszést azzal a magatartásával, hogy a politikai és ideológiai kérdéseket a gyakorlati életből és a helyi viszonyokból kiszakítva tárgyalta. Ehhez a szokásához híven a jelen esetben sem tartotta szükségesnek, hogy előadásomnak, illetve az abban felvetett problémáknak konkrét társadalmi hátterére — a kollektív nemzetiségi létünk elismertetéséért és az annak megfelelő nemzetiségi jogokért folytatott harcunkra — rámutasson. Az ilyen vitamódszert, dogmatikus magatartást a mi esetünkre vonatkoztatva nyersen így lehetne megfogalmazni: az a fontos, hogy az eszme csorbát ne szenvedjen, ti akár el is tűnhettek a balfenéken.

Ami az egész dologban kínosan lepett meg, az a Népszabadság eljárása. A Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja E. Fehér Pál cikkét minden kommentár nélkül — tehát mintegy a saját állásfoglalásaként is közölte. Arra lennék kíváncsi, hogy azok, akik jóváhagyták a cikket, ismerték-e előadásom szövegét, vagy E. Fehér Pált e nélkül is, eleve méltónak tartotta arra, hogy a mi viszonylatunkban elevenek és holtak felett ítéljen.

Az Ilyen sértő diszkriminációval szemben magyar íróként és kommunistaként egyaránt tiltakozom.

(Utólagos megjegyzés: cikkemet december

28-án elküldtem a Népszabadság szerkesztőségébe azzal a kéréssel, hogy az audiatur et altera pars elvének alapján közöljék. Kérésemet elutasították, s így cikkem ugyanott, a Hétben, jelenik meg, ahol az E. Fehér Pál által megtámadott előadásom szövege is közlésre k0rültj. TURCZEL LAJOS 14