A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-02 / 5. szám
jogi megoldása a beadvány nyelvén kell kiadni. Ugyanez a törvény részletezi a hirdetmények, feliratok, gyűlések stb. területén a kétnyelvűség használatát, gondolva még arra is, hogy a hadseregben annak az elvnek a megsértése nélkül, hogy a vezényleti nyelv a „csehszlovák nyelv“, a felettesek a feladatokat beosztottjaiknak anyanyelvűkén is megmagyarázhatják. A 130. § megadja a nemzetiségeknek azt a jogot, hogy a törvényadta kereteken belül saját költségükre emberbaráti, vallási, szociális intézményeket, iskolákat és egyéb neveldéket hozzanak létre. A 131. § az állam feladatává teszi, hogy azokban a járásokban, illetve községekben és városokban, ahol nagyobb számú más nyelvű csehszlovák állampolgár él, az idevonatkozó törvény keretein belül biztosítsa az anyanyelvi iskolák fenntartását és az átlagos szintnek megfelelő működtetését, fenntartva azt a jogot, hogy a „csehszlovák nyelv“ tanítását ezekben az iskolákban kötelezővé lehet tenni. A 132. § rendezi a más nyelvű és nemzetiségű vagy vallású kisebbségek részesedését abból a közös alapból, melyet az állami költségvetés a községeknek arra a célra juttat, hogy nevelő tevékenységüket, egyházi feladataikat ellássák és emberbaráti intézményeiket fenntartsák. A 133. és 134. § rendezi és meghatározza azt a fogalomkört, mely a törvényben következetesen „nagyobb számú kisebbség“-ként fordul elő s egyértelműen kijelenti, hogy tilos az erőszakos elnemzetlenítés minden formája s hogy ennek az elvnek megsértését a törvény büntetendőnek nyilváníthatja. Az 1920-as alkotmánytörvény kivonatos ismertetése is tükrözi azt a tényt, hogy a polgári demokratikus Csehszlovák Köztársaság Közép- Európa leghaladóbb hagyományaira támaszkodva maximális toleranciával próbálta megoldani a nemzeti kisebbségek kérdését. A burzsoá társadalmi rendszerben leledző antagonisztikus ellentétek azonban lényegüknél fogva olyan korlátokat állítottak a vitathatatlan jó szándék elé, melyek a jogok maximális biztosítása mellett is a nemzetiségek abszolút túlnyomó többsége számára a kettős elnyomást és kizsákmányolást jelentették. A közgazdasági kérdések megoldatlansága s az ebből fakadó nyomor, elégedetlenség s áttételesen nemzetiségi elnyomottság ellen folytatott következetes harcot a CSKP cseh, szlovák, magyar és egyéb nemzetiségű szekciója. A kosúti véres pünkösd, a csallóközi, gömörí és kelet-szlovákiai mezőgazdasági és munkássztrájkok, a kassai és tornóci manifesztáciő e tények véres és igaz bizonyítói. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1960. július 11-i alkotmánya (melynek idézett cikkelyei 1969. januá 1-vel hatályukat vesztették, és helyette a 144/1968. Tt. számú alkotmánytörvény lépett hatályba) kimondta: „Az állam tpztosítja magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű polgárai számára az anyanyelven való művelődés és kulturális fejlődés lehetőségét és eszközeit“ (25. cikkely). „A Szlovák Nemzeti Tanács hatáskörébe tartozik: az egyenjogúság szellemében biztosítani a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárok életének sokoldalú fejlesztéséhez szükséges feltételeket.“ (74. cikkely g pontja). A Magyar Népköztársaság 1949. XX. sz. törvénye, az 1949. augusztus 20-án életbelépett Alkotmány kimondja: „A Magyar Népköztársaság polgárai a törvény előtt egyenlőek és egyenlő jogokat élveznek. A polgárok bármely hátrányos megkülönböztetését nemek, felekezetek vagy nemzetiségek szerint a törvény szigorúan bünteti. A Magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét.“ (49. §.) (Folytatjuk.) Ahhoz, hogy gazdasági eredményeink a Jövőben egyre jobbak legyenek, lépést kell tartanunk a fejlődéssel a közoktatás terén Is. Meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy kl-kt azon a nyelven sajátíthassa el a kellő tudást, amelyiken azt a legeredményesebben tudja. Hogy ez dél-szlovákiai viszonylatban egy a legfelsőbb oktatási fokig terjedő magyar iskolarendszer kiépítésével vagy a magyarországi, illetve más külföldi főiskolákkal valö szőkébb együttműködéssel megfelelőbb-e, ezt a közoktatási szakembereknek kell eldönteniük. E döntésnek megfontoltnak kell ugyan lennie, de a megfontolás ürügyén nem lehet halogatni, mert minden halasztás és mulasztás e téren további gazdasági károkat von maga után. Ugyanakkor pedig főleg a pedagógusoknak, de az egész társadalomnak is az Ifjúság legszélesebb rétegeiben helyesen kell tudatosítaniok a régi közmondást: „Többet ésszel, mint erővel“, mert ez irányban halad mind a társadalmi, mind a műszaki fejlődés. A jövőben középiskolai szinten a politechnikai felkészültségnek, a logika alapjainak a korszerű technika általános módszertanának, de ugyanakkor a humánus Ismereteknek is elsajátíttatása lesz az oktatás fő pillére. Főiskolai szinten az alapvető tudományos felkészültség elérése lesz a főcél. Nyugatnémet Ipari pszichológusok szerint egyre kevésbé szükségesek az úgynevezett „izom-Gyurik“. A jövő egy bizonyos „ezermester“ típusé, aki több szakmát ismer, aki feltalálja magát bármilyen helyzetben, önálló ítélőképességgel rendelkezik és a legváratlanabb helyzeteket is képes megoldani. E pár sorral és adattal azt szerettem volna bizonyítani, hogy a dél-szlovákiai magyar iskolaügy kérdését nemcsak kizárólagosan nemzetiségi kérdéseket kell kezelni, hanem mint közgazdasági tényezőt is, amelynek helyes vagy helytelen megoldása határozottan éreztetni fogja hatását Szlovákia egész gazdasági életében. SÁRKÖZV DÉNES közgazdasági mérnök Alkotószabadságot nem szoktam gyakran igénybe venni. Mióta írok, egyszer fordultam a szlovákiai Irodalmi Alaphoz, adjanak négy hónapot. Ott az a szokás, hogy mindig be kell valamit nyújtani, vagy elkezdett munkát, vagy valami mást, egyszóval én A kamasz című kisregényemet küldtem be, mivel nem találtam jobb megoldást. Azért jártam el így, mert akkor még az az elhatározás élt bennem, hogy megírom a folytatást, a második kötetet. Nem lett belőle semmi. Mikor megkaptam a kért négy hónapot, s elutaztam Gömörbe, a rozsnyói járás egyik legszebb kis falujába, és tavasz lévén, a kertben, a szépen virágzó álmafa alatt íróasztalt rögtönöztem, már egészen más elképzelés élt bennem: az Adósságtörlesztés valóságos és kitalált emberei elevenedtek meg előttem, s én minden reggel ott vertem az írógép billentyűit a virágzó almafa alatt, szenvedélytől fűtve, hosszú csíkos köpenyben, a szomszéd kisfiú, Sofranko Lacika figyelő tekintetétől övezve, aki reggelente odalopakodott a kerítés mellé, lesett engem, és amikor már végképp megsokallta a türelmem, azzal ment be az édesanyjához: — Anyu, mit csinálhat minden reggel az almafa alatt az a pópa úristen? — Az Adósságtörlesztést írtam, amelyhez — a sors iróniája — nem kellett anyagot gyüjtenem, mégcsak feljegyzéseket sem kellett tennem, hiszen amit a regényben megírtam, a magam és sok ezer ártatlanul szenvedett társam megélt élménye. A rimaszombati járásban születtem, Páskaházáról nősültem, s mindkét vidék olyan, hogy évszázadok óta élnek együtt és egymás mellett, jóban, rosszban, örömben és gondban magyarok és szlovákok. A viszály, az ellenségeskedést, a gyűlöletet soha nem ők szították — az egyszerű emberek —, mindig valahogy máshonnan, felsőbb régiókból lesekedett rájuk a legnagyobb veszedelem. Hát ezt írom meg a regényben, ezeknek az embereknek az életéről, sorsáról beszélek az Adósságtörlesztésben. Nem vándoroltak, nem költözködtek, századokon át ugyanazon a helyen éltek, őseik nem ts tudom hányadíziglen porladnak a temetőkben, s nem ők tehetnek róla, hogy az égbolt gyakran „változott“ a fejük felett. Hol ide, hol oda szakították őket! Határ mentén élő emberekről szól a regényem, akik sok mindenben mások, különbözőek, mint a legtisztább etnikumban munkálkodó többiek, a gondolkozásuk is más, a pénztárcájuk is más, s akiknek a hátán csattant legtöbbször az ostor. Hősöm egy olyan tanító, akinek nincsenek „gyerekei“. Tábornok hadsereg nélkül — tanító gyermekek nélkül! S ezzel el is árultam, hogy Adósságtörlesztés című regényem kiindulópontja a jogfosztottság, a csehszlovákiai magyarság legnehezebb, legtragikusabb esztendei... Persze, nem csupán negyvenöt—negyvennyolcról szól a történet, hiszen az emberek élete nem fér el három esztendőben. Tanító hősöm édesapja úgy kel életre, mint aki vergődve, tehetetlenül, fájdalommal és szenvedéssel viselte el Trianont. Nem lenne teljes ez a rövidre fogott vallomás, ha elhallgatnám, hogy a regényben, az Adósságtörlesztésben van születés is, halál is, öröm is, tragédia is, derű is, mert hiszen az emberek megélt élete így igazi.
