A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-21 / 29. szám
— Igen, én vagyok... Kazár Lajosné. KI küldte hozzám az írónőt? Megmondtam Majdik elvtársnak, ha segíteni akar rajtam, hagyjon magamra. Én írtam azt a levelet. A tévében beszélt az írónő a magányos asszonyokról. Akkor azt hittem... azóta annyi minden történt. Azt hittem, ha elmondanám az írónőnek ... ma már nem tudom elmondani. Majdik elvtársnál is összezavarodtam, több mint két órát küszködött velem, semmire se mentünk. Nem bírok felelni erre meg arra, mert minden együtt van, a jó meg a rossz, a jó elkékül, mintha ütés érte volna, nem lehet leválasztani a rosszról. Ne tessék faggatni! Majd egyszer magamtól... Felejteni kell ahhoz, hogy minden• eszembe jusson. Most csak arra emlékszem, amire nem akarok. A mozdulatra, mellyel felkattintottam az idegen táskát. Ne kérdezzen semmit, mert rögtön mentegetőzöm, védekezek, pedig tudom, hogy nem lett volna szabad engedni, kezdettől fogva így van ez, ő a gyengeségében erős, én ugyan erős vagyok, de mindig találtam kifogást, hogy megszánjam. Lehet, hogy csak forgatom, csavarom a dolgokat, amíg igaznak látszik, amit elképzelek. Így megy ez, mióta összeházasodtunk. A húgomnak — béna szegény, gyerekparalízist kapott — úgy meséltem el az életünket ... jól összemarkoltam magam, hogy ki ne pottyanjon belőlem a bánat. A húgom csak álmodott a szerelemről, sose volt része benne, mit tépázzam az álmait. A nászutunkat is úgy mondtam el ... madarak húzták a fülünkbe, lehunytuk a szemünket, mert vakítottak a csillagok, egymás vállába kapaszkodva, debrői hárslevelűt ittunk ... Azon kéne kezdeni... elölről. Lali szülei hallani se akartak rólam. Öt övvel idősebb vagyok a fiuknál, s ráadásul vörös. Vadította őket a vörös hajam. Egy vörös nő arra jó, hogy a bokor alá gurítsák, hajtogatta az anyósom, az ő házukba be nem teszem a lábam! Amikor elvett Lali, visszatartották a ruháit, kétezer forintot követeltek értük. Leszúrtam a kétezret, Lalinak egy vasa sem volt, elfolyik a pénz a kezéből. Bántam is én! Csak az fájt, hogy megriadt attól, hogy szűz fkifaftl/Bon’S fó& fg/’W tm, % « voltam, kiéreztem a hangjából, amit visszanyelt: „senkinek sem kellettél?“ Akartak engem sokan, de én nem tudok rövidesen ölelni. Nálam tartson ki az ölelés, amíg reszketek érte, amíg az ö gondja az enyém is. Ne tessék ... Ha közbeszólnak, mást mondok, mint ami elindult bennem. Amíg a rendészet lefolytatta a vizsgálatot, egy hang se jött ki a torkomon. Csak intettem, hogy igen, igen, igen. Arra is, amire nemet kellett volna. Mért nem jött előbb? Lestem a válaszát. Persze dolga volt, halasztgatta az írást, aztán megfeledkezett róla. Biztos sokan írnak levelet, terjed a magány... Egyszer leírtam mindent, fél éjszaka körmöltem. Milyen nehéz őszintének lenni! Rosszak a szavak. Hol kevesebbet mondanak, hol többet. Magamnak címeztem meg a borítékot, bélyeget ragasztottam rá. Két grammot se nyomott a szenvedésem. Amikor megkaptam a levelet, a fiók aljára dugtam, napokig nem mertem elolvasni. Hol hagytam abba? Egy évig szerettük egymást. Én tovább Is, de már ellenkezve. Akkor meséltem a legszebbeket Irmusnak, aki úgy emelgette a mankóit, mint a szárnyakat, s nevetett hozzá, egészen föntről. Ott kezdődött a baj... már sokkal előbb. Az öreg Kazár halála csak napvilágra hozta. Lali az apja keze alatt dolgozott a kovácsolóműhelyben, az öreg úgy intézte, hogy minden klappoljon. Ehhez értett! Én meg örültem, hogy egy brigádban vannak, mert Lalit hajtani kellett, olyan ráérős, babrájós természet, mintha mindig máson járna az esze, s az a más egészen lefoglalná. Az öreg meg rávert a munkára, vitte magával a többieket. Amikor meghalt, Lali keze elaludt, két holdkóros kéz mászkált a fogantyúkon, nem volt aki költögesse. Éreztem én, hogy valami zűr van körülötte, az ilyet megérzi az ember. Próbáltam kivallatni, de csak rántott egyet a nadrágszíján, levegőbe dobta az öngyújtóját, elkapta, félkarral magához húzott. Ne tessék körülnézni. Olyan ez a szoba, mint egy horpadt konzervdoboz. Mióta nincs akit hazavárjak ... be se ereszteném. Felőlem rimánkodhat. Úgy tud kérni, mintha nekem akarna jót. A hangjában van valami... szorított a hangja, sürgetett, időt sem hagyott a gondolkodásra. S a szöveg hozzá: „pirosfejű madaram“, „aranyszeplőcském“. Miket hordott össze! Virágot hozott még télen is. Igaz, hogy tőlem csalta ki a pénzt, én meg adtam a hülye piros fejemmel. Pedig akkor már tudtam, hogy kirakták a brigádból. Addig is csak az öreg miatt tűrték, aki elboronálta a hibákat. Lalinak mindig kellett egy hát, aminek nekitámaszkodjék. Az apja háta, az enyém. Az apja által szabadították fel. Ezt is a haverok mondták, mert sorra jártam őket, háborogva, dühösen: „mi bajuk Lalival?“ Öbelőle egy kukkot sem birtam kiszedni. Fütyörészett, mókázott, ha megmérgesedtem, csókkal fogta be a számat, nem láttam mást, csak azt a bitang kék szemét. Amit legjobban szerettem benne ... — ki érti ezt? — azt utálom legjobban. Hogy mindig jókedvű volt. Hogy a válláig sem értem, fel kellett néznem rá. Hogy mindenkinek értett a nyelvén, mindenki Lalikámozta. Hogy úgy lépte át a gondokat, mint a pocsolyát. Ezek semmi dolgok. De a sok semmi összeáll, megdagad. A lakás együtt romlik az emberekkel. Itt minden ragyogott, fénylett. fii függönyszárnyak akár a frissen hullt hó, a bútorokon sehol egy ujjnyom. Az alumínium lábasok aljába félholdat dörzsöltem smirglivel. Amíg rend volt belül. Most bezuhanok az ágyba, eloltom a villanyt, hogy ne lássam a gyűrött rongyokat, a leégett edényeket, a züllött fikuszt, jól hallotta! Züllöttet mondtam. Igen... ezt meg hogy találta ki? Fiatalkoromban volt néhány versem. Lali azt mondta, olyat írjak, amit dalolni lehet, de olyat nem tudtam. Irmus meg azt kérdezte, miért írok bánatos verseket, nincs okom rá. Okom ... A mi szerelmünkből az „akárcsak én“ hiányzott. Bármit mondott Lali, nem éreztem, hogy „akárcsak én“. Bármit mondhattam, ő másképp mondta volna, a gondolatai nem arra futottak, amerre az enyémek. Talán ezért hagyott el. S azért jött vissza, hogy hátha mégis... Már megint bolondítom magam. Azért jött vissza, hogy tartsam el, mossak rá, főzzek rá. Ez se igaz. Minden ujjára kaphatott volna asszonyt. Még úgy is, mikor már lerobbant, kikopott mindenéből. A szeme olyan lett... megfakult, mintha a kék szín eresztett volna. A lakás mégis megtelt vele. Mindenütt ő volt. Szerelt, fütyörészett, kopácsolt, kávét darált, a gitárját pengette, térden lovagoltatta a gyereket, akit alig ismert. Pénzt adtam neki, menjen fürdőbe, a gőz kiszívja belőle az idegen szagot. Hiába sikáltam, szappanoztam, orromba ragadt az az undok, lucskos szag, a másiké. Összevissza beszélek. Kihagytam egy csomó dolgot, pedig anélkül... én azzal együtt sem értem. Fejbevágnak az altatók. Muszáj szedni, különben felforr alattam a lepedő, éget a párna, s folyton hallom a hangomat itt hátul a tarkómban, hogy nem, nem, nem! És egyszercsak ott állok az öltözőszekrények előtt. Ha nincs éppen rövidzárlat ... De hisz azért maradtam ott, mert bekapott a sötétség. Ablakot nyitok. Irtó meleg van. Tényleg meleg van? így . . egy kis levegő ... Odabent... szédelegve mászok be, nem bírom kialudni az altatókat... — odabent aztán, mikor már a magasban ülök, a daru mellett, szűnik a kóválygás, tisztul a fejem, kihull belőle az a veszett éjszaka Lalival és minden. Csak arra figyelek, mikor fut keresztül a lánc a csigasoron, mikor emeli lassan a levegőbe a vastömböket. Azóta tettek a daru mellé. Marós voltam. Itt senki sem ismer. Senki sem nyaggat, faggat, mért, hogyan. Hát ne Is... Mit mondott Majdik elvtárs az írónőnek? Ö csitította le az asszonyokat. Ügy nekem estek... én meg álltam, mint egy szélütött. Mit akar tőlem az írónő? Nem tud rajtam segíteni. Már késő. Két éve adtam postára a levelet. Megírtam benne, hogy az életem belefér egy félórába. Ha rámszánja azt a félórát.. . Néhány okos szó tán áthúzott volna a bajokon. Igaz, hogy csak azt a tanácsot fogadja meg az ember, amit ö maga is kíván. Az a cédula az ajtórésben ... Megint a közepébe kapok. Veszekedtem Lalival, mert hiába helyezték ide-oda, sehol se maradt meg. A két holdkóros keze mindenütt selejtet csinált. De ő csak fütyörészett, mókázott, vicceket firkált a noteszába. Adta a jópofát, úgy élt, mint akinek hasára süt a nap. Egyszer egy léggömböt találtam a kilincshez kötve és egy cédulát az ajtórésben. Hogy elszállt, szia! Vidéken van, egy haverjánál. Se cím, se semmi. Egy hét, két hét, három. A léggömb összezsugorodott, akár az arcom. A markomban elfértünk mind a ketten. A negyedik hét végén azzal állított be, hogy elviszi a cuccát. Príma helyre került, mihelyt lakást szerez 1.. Jött a nagy szövegelés. Hotgy kertes lakás, diófa, jázminbokrok. Érdemes kivárni! Én meg kiborultam, ököllel vertem a mellét, hogy hazudik, van valakijei Lefogta a karom, nevetett, a díványra dobott, nevetett. Hajnalban tápászkodtunk fel, azt mondta, gyári kocsival megy vissza, elkísérhetem. Tudta a nyomorult, hogy hatra munkába kell állnom. A párnám alatt zöld muszlinkedőt találtam, meg egy doboz macskanyelvet. Köszönöm. Ma már annyit bagóztam. Sokat törtem a fejem, hogyan lehetséges ez az egész. A mindennapi világból, melyet ismerek, miféle kapu nyílik az ismeretlen 'gőzös, mocskos világba? Hogy került oda a szerencsétlen? Szerette, ha zöld szint viselek. Hogy illik a vörös hajamhoz. Mondom tovább. Legalább kibeszélem magamból. Irmusnak úgy adtam be, hogy Argentínába küldte az üzem az Ezüst Nyíllal. A brigádjából ketten mentek. Akkor ő már rakodó volt a Déli pályaudvaron. Titkolta persze, hogy szakmunkás létére... A dagadt Csikósnétól tudtam meg. Azt is ő mondta, hogy esténként a Kéményseprőnél borozgat egy fekete spinkóval. Na aztán leszólított a házmester. Hogy mért mentünk szét. Mert hogy kijelentkezett a lakásból. Megmutatta a kijelentőt. fii luftballonos nap dátuma volt rajta. A lábam nem vitt tovább. A kukára dőltem, mintha eljegyezném magam a szeméttel. Tessék megmagyarázni, mért van az, hogy egy ember — hiába tudok mindent róla — mást jelent számomra, mint a többi? Szidom magamban, véresre pofoznám. S elég egy jó szó, amit el se hiszek, s azt tesz velem, amit akar. A házmester kiszimatolta, hogy egy kánál lakik Zuglóban. Minőségi ká, telefonnal, fürdőszobával, akit szobára rendel a szállodai portás. Manikűrszalonban dolgozik, hogy legyen valami igazolványa. Üj zárat csináltattam az ajtómra. A régihez kulcsa volt. Vártam a percet, hogy ne eresszem be. Hogy jól beolvassak neki az ablakon keresztül. Végül csak beeresztettem. Meg kellett mondanom, hogy teherben vagyok. Fülig szaladt a szája az örömtől. Addigra meglesz a kertes lakás, ígérte. Hinta is lesz! Ügy képenvágtam, hogy belesajdult a tenyerem. Mindig énnekem fájt, ha kezet emeltem rá. Mondtam, ide ne jöjjön, csak a kórházba. Micsoda komisz hónapok! Nem volt, akinek a hasamra húzzam a kezét: érzed? Nem volt, akibe belekapaszkodjak, ha rámtört a félelem. Na, még egy slukkot... Ez az utolsó. Nem jött el a kórházba. Rossz, ha az apa nem jön be. A házmesterrel üzentettem, a nővérkével telelt)
