A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-15 / 50. szám
azonnal bejött a szívhezszóló hang s beugrott a kép ts — csak éppen fordítva, fejjel lefelé! Fejen állva mozgolódtak a mexikói lovasok, s rajtuk hanyattfekve, lábukkal az eget fenyegetve parádéztak a lovak. Utána üszóverseny következett, s attól rettegtem, hogy a versenyzők hátán feszülő úszómedencéből a gravitációs törvény alapján rögtön lecsurog a víz, s a szerencstélen olimptások szárazon evickelhetnek majd a célig. Az atyamester azonban később megvigasztalt: megfordítjuk a gépecskét, lábbal felfelé és kész! Hiszen ez a tévé rendkívüli egyéniség! Félezer korona honoráriumot tukmáltam rá a nagymesterre, s megnyugodtam. A csodagépem azonban nemsokára végleg beadta a kulcsot Ismét visszaszállítottam feltámasztójához, s gyorsan elhadartam az újabb baj tüneteit, őt azonban ez egyáltalán nem érdekelte. Csak aziránt érdeklődött, hogy villámlott-e a szerencsétlen. — Megmondtam Önnek, hogy egy ilyen rendkívüli csodagépet nem lehet megjavítani — magyarázgatta újra — hanem tudja mit, ha már végérvényesen kimúlt, hát kibelezem és bebalzsamozom. Négy darab százast fizettem még a bebalzsamozásért, s egy demizson balzsamot is adtam a mesternek ráadásul. Utána pedig vettem a bazárban egy leértékelt tévét négyszázötven koronáért. Igaz, hogy ez sem működik, de ez legalább egy közönséges rossz gép, egy abszolút selejt, s ennek semmi köze sincs és nem is lesz a rendkívüliséghez — sem a tévéfavítóhozI L KOVÁCS GÁSPÁR •Mi * E-i tó O ISI < tó ‘H a a vizhordó fiút... A vízhnrdó (iát, aki ment a lajttai s a szamarával — perzselte a hátát a nap, szúrta a talpát a tüske — felejtheted-é? A vízhordó liűt, aki ment a forró mezőkön át, verték a lábát a pattogó szöcskék, sziszegett rá a szamárbogáncs, s riasztották a kenderáztató gödrök kígyószemükkel — a vízhordó fiút, aki a legmélyebb kutakból merített, s ment az árkok partján a tüske sajgásával a talpában és a mámoréval a szívében — őt, aki látta a cserepes ajkakat a Iajtja csövén, akinek a vizét egy csenpig kiitták: kivetheted-e magadból, mondhatod-e, hogy nincs és nem is volt? lábadozó Rászántad magad s az estbe kimentéi. A lámpák során akkor kúszott végig a fehér Ián" A szökőkút ott állt, váltotta színeit, dohogott. Egy vízsngár, egyenes, erős, lüktetve forrt, döfködve hegyével fönt a sötétet, s aztán megsápadt, rövidült, fis lökte magát fel újra. Remegtek, éltek a formák. A park szilfáján, melynek ágai sóváran kinyúltak a holdért, pávák aludtak: lógatták a mélybe fekete zászlaikat. Csend volt, verítékező, boldog. Eó-eó: riasztottak fel a pávák Eó-eó: kísért a sűrű, fekete ének. Magyarországi költő — A hollónál te nem lehetsz inas — felelte az öreg. — Hát kinél lehetek? — Gyalog mesternél. Gergelynek nem tetszett a név, különösen így a holló után, aki egyedül és magosán repül. De ezt nem mondta, mert az jutott eszébe, hogy a „Gyalog“ név is takarhat huszár természetű embert, bátrat és szépet. Miközben mendegélt az apja mellett, el Is képzelt magának egy ilyen délceg mestert. Egyenesen a Szunyog-utcába mentek s ott neki egy kapunak. Ahogy benyitottak rajta, hosszú, keskeny udvart pillantottak meg. Kerekes kút volt az udvaron s a kerítés mellett sok rossz kerék, szekérágas és tengely. Azt lehetett volna hinni, hogy itt nem csinálnak szekeret, hanem a meglevőket is agyonütik. ; a világon | Gergely a kút mellett állott, az öreg betekintett a műhelybe. — Itt mindenki meghót! — mondta. De abban a percben, mintha a feltámadást akarta volna jelezni, a műhely melletti ajtón kilépett egy tekintetes asszony. Sovány volt, magos és szigorú. Megkérdezte, hogy mit keresnek, mire az öreg azt felelte, hogy Gyalog mestert. — Elment adót fizetni = mondta az asszony s azzal az ajtón keresztül Ismét sírbaszállt. Apa s fiú egymásra néztek. — A termés gyengének ígérkezik — jegyezte meg Gergely. Tanakodni kezdtek, hogy ' elmenjenek-e vagy várakozzanak. Abban egyeztek meg, hogy aki adót fizet, az tisztességes ember, megérdemli a várakozást. Leültek hát a padra, ami ott állott a kút mellett. S jő volt, hogy így határoztak, mert egy félóra múlva megérkezett a mester. Rossz sárga kabát volt rajta s a fején olyan sapka, mint egy tavalyi madárfészek. Veres nyúlszeme neki, kétujjnyi rőt szakálla s jobbról az orra árkában akkora szemölcs, mint egy sárga cseremakk. Valódi Gyalog mester volt. Az öreg köszönt neki, da Gergely megátalkodott, hogy ő ilyen csúnya embernek nem szól. S csakugyan nem szólott egyet sem, csak hallgatta, hogy miképpen alkusznak felőle. Az apja pénzt ígért s búzát a tudományért. Gyalog mester pedig nagy buzgalommal mondogatta, hogy két hónap elég lesz, ha ő kezibe veszi a fiút. Kicsi idő alatt mindent jól elintéztek, csak éppen Gergelyt kellett még megkérdezni, nehogy a kedvéből veszítsen valamit. — Neked így ió lesz-e? — fordult feléje az apja. — Nem vállalkozom — mondta Gergely. Váratlanul s nagyon egyenesen jött a sző, meghökkentette jól mind a két öreget Nem értették ezt a különös fordulatot s vallatni kezdték a fiút, mindenféle csábító és Jóleső szavakkal. *3 Gergely nem akart felelni. Ügy kellett eltávozni eredmény nélkül. Az öreg erősen feszült mérgében, a lépésein is látszott. Egy darabig nem is szólt a fiához, de aztán mégis megállott s kemény tekintettel úgy kérdezte meg: — Miért nem vállaltad? — Én ilyen rusnya embernél nem tanulokl — felelte Gergely. Mindenre számított az öreg, csak éppen erre a feleletre nem. Az arca mégis megenyhült, mert úgy érezte, hogy a fiú nem szólt oktalanul. — Csúf a világ isi — mondta. — Éppen azért! — felelte Gergely. — Én nem járulok hozzá! Hát? — Javítsunk rajta, azt nem bánom. — Miképpen javítsunk? — Én nem vagyok ötvenegy esztendő! — mondta a fiú. Ebben is sok igazság volt, úgy vélte az öreg s gondolkodni kezdett. Aztán valamit gondolt magában, hirtelen megfordította Gergelyt s elindultak a város felé vissza. Ügy látszott, valami nemes cél vezeti őket s mégis egy kocsmába mentek bé először. Ott álltában két deci pálinkát megivott az öreg s azt mondta utána: — Most gyere! Furcsán fénylett a szeme s az arca rózsásodott. — Itt állj meg! — szólt egy borbély üzlete előtt. Maga bément a boltba s nemsokára a segéddel együtt érkezett vissza. A segédet, ki táskát is hozott magával, szépen közrevették s úgy indultak tovább. Mentek egy jó darabig s akkor az öreg ismét megállott egy nagy ház előtt. Erősen nézett valami orvosi táblát, s újból így szólott: — Mingyárt jövök. Kicsi idő múlva egy úriemberrel érkezett vissza, kinek ugyancsak táskája volt. Négyen mentek tovább. Egyenesen Gyalog mesterhez vezette őket az öreg, bé a műhelybe. Ott megállották a két táskával s jóformán nem is köszöntek. Egy széket megragadott Márton gazda, a műhely közepébe tette, majd elszántan ráparancsolt a mesterre: — Üljön lel Egy szót sem mert ellenkezni Gyalog mester, hanem leült a székre. S abban a pillanatban a borbélyra kiáltott rá az öreg: — Beretválja meg! Tíz perc múlva egy csepp szakálla sem volt a kerekes mesternek. Csak a gumó virított orra árkában, de most még nagyobb hatalommal, mint eddig. — Vegye le, doktor úr! — hangzott a parancs. Elővette szerszámait az orvos, majd nagy gonddal megtapogatta a gumót s valami huncut vízzel bé is kente. Azután nekihelyezkedett s így levette két perc alatt, hogy a vér is alig serkedett ki a helyén — Fájt? — kérdezte. — Annem — felelte a mester. Mind csodájára jártak, hogy ennyi idő alatt micsoda változás esett egy emberi arcon. Nevettek örömükben, s úgy dicsértek mindenkit, aki segített a nagy munkában. Maga Gyalog mester volt a legboldogabb, a száját Is alig tudta összefogni, amikor tükröt tartott eléje a borbély. Gergely Is nézte s mindegyre bugyogva nevetett. — Most már Itt maradsz-e? — kérdezte az apla. — Most már itt — felelte Gergely. Gyalog mester megvendégelte az egész társaságot; s Gergely örömlben, hogy legalább egy mákszemet igazítottak a világon, énekelt is egyet a végin.
