A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-15 / 50. szám
Ráját a pedagógus kutatók és kísérletezők munkájával, ami a kísérlet! és kutató alanyokat illeti, bizony az előbbiek javára billen a mérleg. A munkatársak között megvan az összhang, egy cél érdekében végzik munkájukat: előbbre vinni tudományukat. A pedagógiai kutatók, kísérletezők részben felnőttekkel — a ‘kérdőívek kitöltése kapcsán felmérés céljából —, részben gyermekekkel Íratott tesztek feldolgozásával, új módszerek bevezetésével — végzik munkájukat. A kérdőívek fontos szerepet töltenek be a kísérletekben, illetve a kutatásban. Nagy segítségére vannak a szakdolgozóknak a gondosan, időben kitöltött kérdőívek. Az elméleti pedagógiai dolgozók és a gyakorlati pedagógusok közötti kapcsolatnak egyik legfontosabb láncszeme a kérdőív. És éppen ezzel a sokszor alkalmazott eszközzel és módszerrel van a legtöbb baj: a címzettek: nem küldik időben kitöltve vissza. Miért nem? A sokéves tapasztalat azt mutatja, hogy az iskolának szétküldött kérdőívek 30—40 °/o-a érkezik csak vissza, de az sem mindig időre. Hogyan végezhetünk eredményes munkát, ha a kérdőíveket az iskolák nagy része figyelmen kívül hagyja. A kérdőívek konkrét anyagát csak akkor tudják a munkatársak feldolgozni, ha az iskolák többsége visszajuttatta, ellenkező esetben várni kell, a várás pedig időpazarlást jelent a cél elérésénél. A kérdőívek válaszai alapján oldják meg a tantervekkel kapcsolatban felmerült problémákat, a tankönyvek szerzői munkáját azok alapján irányítják, azok alapján lehet differenciálni, programozni. Egyik legégetőbb problémánk: a szlovák nyelv elsajátíttatása tanulóinkkal olyan mértékben, hogy versenyképessé váljanak az egyetemi és főiskolai tanulmányaik során szlovák évfolyamtársaiknak. Ennek a problémának a megoldásához részben kitűnő tankönyvek írásával is hozzájárul csoportunk. Megjelentek a közép• és szakiskolák tanulói számára a szlovák tankönyvek. A tankönyv szerzői Török— Ballay—Földesné. 1967. novemberében módszertani levéllel és kérdőívvel fordultak a 22 közép- és 17 szakiskola szlovák szakos tanáraihoz. Sajnálattal vették tudomásul a szerzők és munkatársaink, hogy kérésünknek a 39 iskola közül egyetlenegy sem tett eleget. Nálunk nem csak kérdőívekkel foglalkoznak, hanem programozással is. Az 1965/66-os, 1966/67-es és 1967/68- as iskolaévekben pl. a magyar iskolákra az orosz nyelv oktatását programozták, kísérletképpen több iskolán kipróbálták, és a hatodikos tankönyvre a nemzetközi szimpóziumokon is felfigyeltek. Az orosz kísérleti tankönyv technikai szempontból Mikesné munkáját dicséri. Az általa gépelt kéziratokat fényképező technikával sokszorosították, így csoportunk nagyban hozzájárult a tankönyv kiadásával kapcsolatos költségek alapos csökkentéséhez. Nem mondjuk, hogy szükségtelen kikisérletezni, hogy az orosz nyelvre hogyan tanítják meg legkönnyebben és a leggyorsabban a magyar iskolák ma■ v gyár tanulóit, de állítjuk, hogy sokkal nagyoDb és égetőbb problémák vannak és várnak sürgős megoldásra. A problémák feltárásában nagyon sokat segíthetnek a gyakorló pedagógusok. A múlt iskolai évben 80 db. 23-oldalas kísérleti Olvasónapló készült. A kísérlet befejezésekor az olvasónaplók általános használatát fogják javasolni. Ez is haladás. Az 1965—66, 1966—67, 1967—68-as iskolaévben magnetofon segítségével felmérést végeztek dolgozóink (Török Matild és Mikesné) a magyar tanulók szlovák nyelvi tudásáról. Érdekes megállapítások születtek, amelyek feldolgozása folyamatban van. Csak a leglényegesebb kísérleteket említettük meg, teljességre nem törekedhettünk. A nemzetiségi csoport tagjai a specifikus tantárgyak problematikájával foglalkoznak tantervi, tankönyvi és szakmódszertani vonatkozásban. Ez idő szerint elsősorban az iskolareform előkészítése, illetve a specifikus tantárgyak új koncepciójával összefüggő feladatok kerültek előtérbe. Részben ebből a célból legutóbb mintegy 600 kérdőívet küldtünk szét. A beküldési határidő 1968. október 20-a volt. A meghatározott időre mindössze 253 kérdőív érkezett vissza. November 5-én sürgető levelet küldtünk, amelynek megvolt az eredménye, nagyobb számban érkeztek vissza a kérdőívek. Harminckilenc munkanap alatt (a szabad szombatokat és vasárnapokat nem vettük számításba) összesen 391 kérdőív futott be. Ha a Szocialista Nevelés 1968/ 2-es számú füzetéből a 49. oldalon levő statisztikai adatot nézzük (L. Smelík docens munkájából), kitűnik, hogy 532 1—5. osztályos alapiskolánk van. A mi jegyzékünk szerint 549 ilyen iskola van. Ha a két kutató szerv idézett statisztikáját összevetjük, akkor megállapíthatjuk, hogy a nyitraiak előnyben vannak, mert nekik 504 iskola küldte be a kívánt anyagot, míg a mi munkánk eléggé le van lassítva a gyakorló pedagógusok „jóvoltából“. Vajon miért teszik ezt? Nem akarják, hogy segítségükre legyünk? Még egy ide kívánkozó adat közlését tartjuk szükségesnek megemlíteni. A kérdőívben 4 csehszlovákiai magyar újság címe is szerepelt: NŰ, Tábortűz, Kis Építő és Szocialista Nevelés. Ezeket a heti- illetve havilapokat azért vettük fel a kérdőívbe, hogy velük együtt jó hatást gyakoroljunk főleg az édesanyákra és a tanulókra, hogy ők Is nagyobb mértékben segítsék a tanítók nagyon nehéz munkáját, és azért, hogy időről időre munkánk eredményeiről tájékoztassuk kartársainkat. Ez egyelőre csak cél, hogy mennyit sikerül majd valóra váltani, az sok mindentől függ. A megértés első megnyilvánulása megtörtént. A Hét szerkesztőségének köszönjük, hogy felfigyelt munkánkra és helyet adott gondolataink közlésének. Talán nincs olyan ember a világon, aki ne szeretne boldog lenni, ott, ahol él, ahol mély gyökeret eresztett. En itt érzem magam otthon, Losoncon és Pozsonyban, Dél-Szlovákiában és egész Csehszlovákiában. Miért mondom ezt? Mert végre el kell azt is „árulnom“ — ha sokan tudják ts —, hogy csehszlovákiai magyar író és újságíró létemre macedón származású vagyok. Szüleim még az első világháború előtt kivándoroltak a török uralom alól elkésve jelszabaduló szegény Macedóniából. S péksegéd apám vándorolt, ott telepedett le, ahol munkát kapott. így születtem Kolozsvárott, éltem Kecskeméten, Szegeden, míg végül a harmincas években Losoncon kötöttünk ki. Bérbe vettünk egy kis pékséget. Ekkor jelcsaptam pékinasnak (a segédlevelet is megszereztem), máshol nem dolgozhattam, mert csak magyarul tudtam, A nyomor évei után végre biztos talajt éreztünk a lábunk alatt. Nemcsak mi... Miért ez a hosszú kitérő? Hogy elmondhassam, mennyire hittünk az embert jelszabadító eszmében. Néhány év múlva 1949-ben (én már akkor Pozsonyban voltam, az Oj Szónál riportereskedtemj „államosítani“ jöttek a kts pékséget. Kenyeret sütő őszfejü apám a kemence előtti gödörben állva kiáltotta a formálisan leltározó és mindent vivő „államositók“ szemébe: Megírom Sztálinnak! Kinevették: „Itt mi teszünk igazságotI" Apám sóhajtozott, annyi küszködés után... En beszéltem rá, ne ellenkezzen, így kell annak lenni, ha összefognak az emberek, többet tudnak nyújm a társadalomnak ... Nagy-nagy optimista Tőkésedés élt bennem, ifjúi hévvel végre valami újat a.,. jíunk, és sokan, nagyon sokan nem vettük észre, hogy ez nem egészen az, amit akartunk. A gúzsba vert, láncra kötött lelkek nem törhettek kt béklyóik közül. Akkor nem éreztem a béklyók terhét, mélységes átéléssel hirdettem mindazt az újat, ami nálunk történik. Még azután is, amikor 1951 tavaszán kiélezett nemzetközi helyzet (titoizmus) ürügyén, minden elfogadható ok nélkül kidobtak a szerkesztőségből, s a füleki zománcgyárba küldtek dolgozni. Akkor nem láttam ebben igazságtalanságot. Ha a párt így akarja, így kellett történnie, jó másfél év után — bizonyítva hűségemet — viszatérhettem azok közé, akik „szentesítették" kidobatásomat. Egy szóval sem mondták, bocsáss meg, tévedtünk. S én nem hibáztattam őket. Mit tehettem volna én az ő helyükben? Ha ellenkezem, a párt ellen lennék... Még hálás lehettem, hogy visszafogadtak, csak a félelem kezdett bennem élni: hátha újra hátba támadnak?! S 1954 óta az idegorvosok állandó „vendége“ lettem. De lelkileg töretlen maradtam, csak a „szépről“, a Jóról“ igyekeztem írni, irogatni, bár mind erősebben éreztem magamban a félelmet, az élni kezdő kételyt: nem csinálod azt, amit csinálnod kelleneI Jót akartam, és rosszat csináltam, a velem szemben elkövetett igazságtalanságot is helyesnek tartottam, magam előtt is elködösítettem a valóságot. Nem kerülhettem ki a tragédiát, 1963 után, amikor feltártak sok ismeretlen igazságot, egyszerre milliók szeme nyílt ki, köztük az enyém is, s a már előzőleg — mások által — megtépázott idegeim nem bírták ki az újabb megterhelést. Olyan súlyos lelki válságba estem, hogy menekülni akartam az életből. Az orvosok közbeléptek. Innen származik a sok „rácsok mögötti“ élmény, írás. S ezzel fonódik egybe most megjelent kötetem. WURSTÉR ILONA
