A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-15 / 50. szám

közlésére még két évig kellett várnom.

Cikkeim visszhangja? Igen, tudok róla, fölfigyeltek írásaimra az emberek. Egyik cikkem megjelenése utón egy magyar munkást vizsgáltam a rendelőmben. Nem ismertük egymást, de ő egyszerre csak megszólalt: — A doktor hol maradt? — Az első pillanatban nem tudtam, mire céloz, csak aztán értettem meg: doktori titulusomat reklamálta cikkem aláírásában.

Hogy min dolgozom jelenleg? Könyvet írok a magyarokról a második Csehszlovákiában. Körülbelül 250 oldal terjedelmű lesz, s már csaknem készen vagyok vele. Eredetileg az: első köztársasággal is akartam benne foglalkozni, de mivel ezt a korszakot Turczel már földolgozta, én az első köztársaság életének csak olyan mozzanataira térek ki, amelyek Turczel tanulmányában nem szerepelnek.

Mit mondjak még? Van egy mérnök fiam' meg egy férjnél lévő lányom, mindketten Pozsonyban élnek. Egy MB 1000-esem is van, hét végén el szoktunk járni vele kirándulni, látogatóba. Már megszoktam Gömört, de azért, ha csak tehetem, le-le ruccanok a Mátyusföldre, szüléimhez, gyermekeimhez. Fábry Zoltánnál kétszer voltam eddig.

A napirendem különben nem valami változatos: délelőttjeim a rendelőben telnek, ebéd után fekvő betegeimet látogatom, három és fél hat között olvasok vagy írok valamit, fél hattól pedig sakkozom egy régi barátommal. Ezt, a sakkozást, sohasem mulasztom el.

Beteglátogatáson

Emlékezetünk orvosa

Kevés publicistának jut osztőlyrészül olyan osztatlan siker, mint amilyet egy immár harminc éve vidéki féirevonultságban élő orvos aratott az elmúlt tavasszal és nyáron a csehszlovákiai magyar sajtéban megjelent cikkeivel. Ezek a cikkek a háború utáni valúság legfájóbb gyökereiig ástak le, rámutatva nem egy durva torzításra, amelyet hazai publicisztikánk és a kisebbségi sorsú magyarokról szóló irodalom szenvedett és szenved még ina is. A magyarságért aggódó doktor Írásai persze nemcsak a csehszlovákiai olvasóközönség figyelmét vonták magukra. A szó- és levélheti tetszésnyilvánításoktól az Irodalmi Szemle egyik legutóbbi — jubileumi — számában olvasott Szalatnai-mondatig a reagálások egész sora bizonyltja, hogy Csehszlovákia határain túl is akadnak szép számmal fajtájukat féltő, közép-európai helyüket firtató, a szomszéd népek felé őszinte, hazugságmentes utakat kereső magyarok.

Janics Kálmán dr. nem sokat beszél magáról. Ügy véli, nincs az életben semmi különös, sőt, talán túl egyhangú is az ő ötvenhat éve más orvosok és más csehszlovákiai magyarok életéhez képest.

— Vágkirályfán születtem 1912-ben. Szüleim most is ott élnek. Édesapám nyugalmazott tanító. Négy testvérem volt még, de mind meghaltak. Pozsonyban jártam ki a magyar gimnáziumot, 1931-ben érettségiztem. Orvosi tanulmányaimat ugyancsak Pozsonyban végeztem. Miután 1937-ben megszereztem a diplomát, fél évig a trencséni, majd egy évig a komáromi kórházban dolgoztam. Trencsénben ismerkedtem meg a feleségemmel — ő is orvos —, harminckilencben házasodtunk össze. Házasságunk után hét évig — 1946-ig — Nádszegen éltünk, a galántai járásban. Negyvenhatban a feleségem, aki Rőcéről származik, megpályázott egy jolsvai körorvosi állást. Meg is kapta, s így hazakerült, hisz Jolsva csak néhány kilométerre fekszik Rőcétőí. Én azonban, mivel mindig magyarnak vallottam magam, három évig a levegőben lógtam. Állami kinevezésem nem volt, nekem csak magánpraxist engedélyeztek. A betegsegélyző csak negyvenkilencben vett ót, akkor léptem ismét állami szolgálatba; addig kénytelen voltam a feleségem pecsétjével rendelni. Negyvenhat óta megszakítás nélkül Jolsván dolgozunk. Feleségem most a magnezltüzem orvosa, * hozzám pedig a jolsvai, barátfalusi, korpást és nandrási betegek tartoznak, összesen mintegy hatezer ember. Nyolcvan-száz pácienst vizsgálok meg naponta reggel hattól déli tizenkét óráig. Nem nehéz kitalálni, hogy ekkora tömeg mellett tüzetes vizsgálatról szó sem lehet. A helyzeten úgy próbálok segíteni, hogy kerülöm a fölösleges időveszteséget: az enyhébb bajokkal nem piszmogok, azonnal írom a gyógyszert.

Hogy mikor kezdtem el cikkezni? Az 'Új Életben jelentkeztem először, a harmincas évek végén. Akkor szociológiai tárgyú dolgokat írtam. A szociológia már egyetemista koromban vonzott. Első három egyetemi évem alatt még nem nagyon kapcsolódtam be a főiskolás-mozgalmakba, de a további három évben tagja lettem a Prochászka Körnek és a MAK-nak. (A Prohászka Kört. talán jobb lesz elhallgatni, mert még rám sütik a klerikális-reakciós bélyegét.) A sarlósok között is voltak barátaim — például Kovács .Endre, aki lapot is adott ki Üjvárott —, de a sarlósok idősebbek voltak. A háború utáni magyarüldözés, bár engem személy szerint alig érintett — hisz magánorvosként folytathattam a munkámat, s a feleségem állami alkalmazásban volt —, mély nyomokat hagyott bennem. Valahogy úgy éreztem, mintha a zsidóüldözés ismétlődött volna meg más szenvedő alanyokkal. Azokban a kritikus években gondosan félretettem minden sajtócikket, minden könyvet, amely a németekkel vagy a magyarokkal foglalkozott. Előre sejtettem, hogy valamikor még szükség lesz rájuk. Később, az ötvenes évek elején, amikor megnyíltak az antikváriumok és még sok jó könyvet lehetett bennük kapni, gyakori látogatója lettem ezeknek a boltoknak. Behatóan kezdtem tanulmányozni a Csehszlovákiában élő nemzetek és nemzetiségek egymás közti viszonyát, történelmét, szociológiáját, s általában a nemzetiségi kérdést, és egyre-másra vásároltam azokat a könyveket, amelyek így vagy ügy beleillettek ebbe a témakörbe. De-húsz évig nem írtam semmit, nem volt bizalmam írni. Kezdettől fogva járattam az Új Szót, a Hétre is fölfigyeltem még a hatvanas évek elején, s hatvanhárom óta az összes itteni magyar sajtótermékre előfizetek, a hatvanas évek közepéig mégsem láttam elérkezettnek az időtarra, hogy gondolataimat írásba foglaljam. Csak Jablonlck^nak és Zvarának a csehszlovákiai magyarság sorsát tárgyaló tanulmányai késztettek rá, hogy bírálatként megírjam a magam véleményét erről a témáról. A bírálatot 1966 februárjában küldtem el Fábry Zoltánnak, de

Látszatra valóban nem mozgalmas élet. Ámha valaki bepillant a „kulisszák mögé“', ott könynyen rábukkanhat nem egy érdekességre.

Életrajzírók erénye és hibája, hogy művűket egyéni kommentárokkal tűzdelik meg. Erénye, mert a jól sikerült kommentár rejtett öszszefüggésekre figyeltet föl, világosabbá, élesebbé teszi a kéj>et, az egyediből általános következtetéseket von le. Hibája, mert a rosszul sikerült kommentár mellébeszél, félremagyaráz, torzít.

Nos, megkockáztatom a fönti curriculum vitáét néhány egyéni észrevétellel megtoldani.

Kezdem Janics Kálmánnak azzal a megjegyzésével, hogy a Prohászka Körről talán jobb lesz hallgatni. Igen ám, de mit érünk vele, ha mindenki elhallgatja, hogy ennek vagy annak a körnek tagja volt valamikor, hogy ilyen vagy olyan nevelésben részesült? Vajon elősegíti-e az effajta titkolódzás a helyzet tárgyilagos megítélését?. Illő lenne mér végül tudomásul venni, hogy a valláserkölcsí nevelés, a felekezeti mozgalmakban való egykori —• vagy akár jelenlegi — részvétel távolról sem zárja ki az igaz emberséget, az állampolgári becsületességet, a társadalmi helytállást. Nem egy templomjáró embert ismerek, akik munkahelyükön, családjukban, embertársaikkal szemben magasabb erkölcsi szinten állnak, mint hítehagyott ismerőseim átlaga. Nem tudom hát,, miért kellene valakinek szégyenkeznie amiatt, hogy vallásos, vagy hogy az volt valamikor.

Janics Kálmán cikkeiben és viselkedésén alighanem a pontosság az, ami a leginkább szemet szúr. Olykor már-már szinte kínosnak tűnhet föl az a pedantéria, ahogy régi újságkivágásokat, dátumokat idéz, ahogy öltözködik, ahogy jegyzeteit őrzi, ahogy munkanapjait beosztja. Rend a lelke mindennek. Alkalmam volt figyelni Janics doktort, miközben kollégámmal a csehszlovákiai magyarságot közelről érintő kérdésekről vitatkoztam. Végighallgatta másfél órás vitánkat, de csak vagy ötször szólt közbe, akkor is csak egy-egy- mondatot. Csupán azt mondja ki — -s főképp: azt írja le —, amiről meg van győződve. Nem az a vitatkozó típus, aki vita közben keresgélt a r aga igazát; ő gondosan klkalapácsolt, kész fegyverzettel veri vissza a támadásokat. An íbennem egészen biztos, arról nem nyilatko ’k.

Végeredményben minek köszönhetjük a • elmúlt év folyamán napvilágot látott Janícs-írásokat? Annak, hogy élt vidéken, harmincéves visszavonultságban egy ember, aki neir> pazarolta el erejét meddő vitákra, akit non simított megalkuvóvá a közéleti szereplés malomkereke, aki ötvenhat éves fejjel is megma-6