A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-08 / 49. szám
Z. Minfiőová felvételei zsíros — Adj egy harapást! — mondtuk kenyeret majszoló játszótársunknek. — Csak egy harapást! — csendül vissza az évek sűrűjéből a szívet melengető kérés. És ezt a harapás kenyeret nem lehet soha többé elfelejteni. S nem lehet elfeledni a zsíros, vajas karajokat sem, amelyeket meghintettünk séval, piros paprikával és jó sok hagymát metéltünk rája. Ha meg nem volt zsír vagy vaj, jól esett csupaszon is, zöld hagymaszárral, relékkel, kalarábéval. Hová is tűnt a régi szép idő, a gyermakk r napfényes zöld gyepe? Hová lett anyánk szelíd keze, emely fáradhatatlanul szegte a kenyeret? S hol vannak a régi ízek, amelyek kihűlve lengnek a szánkban? Nézem a gyerekeket, ahogy jókedvűen, étvágygerjesztőén majszolják a zsíros, vagy a vajas kenyeret. Valaha régen én is így haraptam a kenyérbe, ilyen mohón, ilyen harsogó egészséggel. Azóta sokféle íz, zamat csiklandozta meg ínyemet, de a régi kenyér ízét nem adhatta vissza semmi többé. Eltűnt, elfoszlott az a régi íz, mint ahogy elfoszlik tünékeny életünk. Lassan keserűvé válik a falat a szánkban, megkopnak érzékszerveink. Hová lett a derűs égbolt fejünk fölül? Hová lettek a pajzán hancúrozások? Hová leltek a gyermekkor ízes falatjai? Bizony, sokszor fölsajdúl beírniu k a vágy a régi szegényes kenyér után, amelynek jó ízében anyánk szívének szercteteis benne volt. Nézzük, elnézzük a gyermekeket, akik olyan jó étvággyal hab zsolják a kenyeret, mint mi habzsoltuk hajdan. Halljuk a kérést is, amikor egyik a másiknak azt ntodnja: — Adj egy harapást, csak egyetlen harapást! S lelkünk mélyéről felszakadnak a régi emlékek, s egy pillanatra, mintha éreznénk anyánk kenyerének jó ízét. —ds — hegyek, hegyek, fönséges Olyan tájon születtem, amelyet a világ teremtője teli a teli szórt hegyekkel, szurdokokkal, furcsa rajzú bércekkel. A gömöri táj meseszerű szépsége a síkvidéki ember lelkét is megejti, kiilBnűsen nórrn és ősszel, amikor káprázatos színekben pompázik a természet. Szűk völgyek, frissen csörgedező patakok, sűrű erdő-rengetegek, fehéren ragyogó mészkősziklák formálják ki a táj változatos panorámáját. Aki itt született, itt nőtt fel, soha többé nem tudja elfelejteni a hegyek világát. Tiszta nyári napokon amikor kék sziporkázésábsn ragyog a fölánk boruló flrmamentum, idelátszanak a Magas-Tátra havas csúcsai. Sejtelmesen, álomszerűén nyúlnak föl a felhők magasába s hívogatóan integetnek. Hegyek, hegyek, csodálatos hegyek! Játékos hegyvonulatok és zordon óriások. Évmilliárdok zúgtak el fölöttetek s ti némán, bölcsen örzitek a holt idők titkait. Már akkor is léteztetek, amikor a földön még érintetlen volt a csönd. Tanúi voltatok a szerves élet hosszú vajúdásénak, mikor az elsői őssejt világra kíván kozott. Láttátok a páfrány-erdők félelmetes tenyészetét s azt is, amikor megtört a fülledt erdők csöndje s nehézkes monstrumállatok n épesítették be a földet. Tanúi voltatok a furcsa lény, az ember t&lpraállés&nak s egymást öldöklő, boldogtalan sorsénak. S állni fogtok akkor is, amikor „ember-utfini csend“ borúi i. földre „és felpiheg sóhajtva a fájó ősanyag: immár a kínnak vége!“ Hegyek, fönséges óriások! Mély sóhajjal teknt föl rátok az ember, de forrongó lelke nem tudja megtanulni bölcs nyugalmatokat. Nézi, nézi hőfedte csúcsotokat s belefdfdul a szíve a szépség és tisztaság megejtő ragyogáséba. —ds—
