A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-14 / 28. szám
Egy elfelejtett mesterség Még nem is olyan régen a vásárok és búcsúk színes, vidám hangulatát a gazdag kézműipari termékek tették érdekessé, vonzóvá. Távoli vidékek mesteremberei hozták el készítményeiket, hogy ezeken a napokon gyümölcsöztessék munkájukat. Sohasem hiányozhattak ezekről a jeles napokról a csizmadiák, szíjgyártók, fazekasok és egyéb mesteremberek. De nem hiányozhattak a gyerekek, sőt a fiatalok nagy örömére, a mézeskalácsosok, vagy ahogyan a Csallóközben nevezték őket: a borsoskások sem. Készítményeik a nép körében kelendő .vásárfiának“, vagy „búcsúfiának" számítottak. A borsoskások az országos vásárok rendes látogatói voltak. De valójában kik is voltak ezek a borsoskások, mik s milyenek voltak készítményeik? A mézeskalács készítése már az ókorban ismeretes volt. Erdélyben „tordai pogácsa" néven ismerték; néprajzkutatóink szerint valószínűleg az áldozati sütemény kései maradványai. Hasonlóképpen ősi forma a Kézdivásárhelyen készült kerek, lapos székelypogácsa, valamint a debreceni is. Utal erre az a tény, hogy díszítésükkel a mézeskalacsos egykori ősi, ünnepi alkalmak mozzanatát örökítette meg. Sajnos, nagyon keveset tudunk ezekről a pogácsákról, pogácsa alakú lapos süteményekről, mert még a mai napig rendszerezve nem gyűjtötték össze a velük foglalkozó irodalmat. Sokkal gazdagabb hagyományokkal dicsekedhetik, és nagyobb teret hódított magának a bábosság, amely nálunk mintegy háromszázötven éves múltra tekint vissza. A mesterség német eredetű, legalábbis céhes formájában az. Idővel azonban nyugatról keletre haladva éppúgy megmagyarosodott, mint asztalosságunk és más nyugati eredetű iparágaink. Az első ilyen borsoskáscéh 1619-ben alakult Pozsonyban. így azután természetes az is, hogy a legtöbb borsoskás-céhet Nyugat-Magyarországon lehetett találni. Tudjuk, hogy a magyar és a környező népek kultúrájának, művészetének számos eleme kapcsolatban van egymássol. Természetesen az átvett szokások, műveletek, foglalkozások hosszú idők folyamán olyan nemzeti jelleget öltöttek, hogy egynéhány ilyen esetben alapos kutató munkára van szükség, hogy a tévedéseket elkerüljük. Népünk az átvett, hagyományos szokásoktól, alapvető törvényszerűségektől gyakran eltért ugyan, de az új ismereteket mindig a már meglevő rendszerben helyezte el. Így pl. idegen nyersanyagból a már meglevő hagyományos módon igyekezett jobbat csinálni, míg a szokásos régi nyersanyagból új eljárással egy más, új, finomabb készítményt előállítani. Hogy ez mennyire így volt, bizonyítja csallóközi gyűjtésem eredménye is. Városonként bizonyos változásokat figyelhetünk meg mind a tészta, mind a díszítés összeállításában. Egy általánosan előállított mézeskalács egyenlő mennyiségű méz és liszt keveréke, az ehhez arányított cukor és fűszer hozzáadásával. Ha ezt az összetételt fogadjuk el alapul, akkor a csallóközi mézeskalácsosoknál egynéhány változást észlelünk. A dunaszerdahelyi mesterek a simalisztből, mézből, szalagóriából (szalalkáliból) és tojássárgájából készült tészta hívei voltak. Nagy mesterük Bölcsházi, akinél több, később híres „borsoskás" tanulta ezt az eléggé nehéz, de mégis szép mesterséget. Közéjük tartozott Szmicsek bácsi is, akire ma is nagyon sokan s kedves emlékkel gondolnak vissza Dunaszerdahelyen és környékén. Nagymegyert és vidékét a Hódmezővásárhelyről ideköltözött Vörös család látta el színes, formás készítményeivel. A dinasztia legöregebb képviselője, Vörös Zsigmond az 1848-as szabadságharc leverése után vándorolt el anyagi gondok miatt a Csallóközbe. Itt, Nagymegyeren telepedett le, és mint mézeskalácsos folytatta munkáját. Tőle tanulta a mesterséget fia, Vörös Gyula, valamint unokája, Vörös Kálmán is, aki egyben e város utolsó mézeskalácsosa volt. A második világháború kezdetéig bűvölte a környék mézeskalács-rajongóit ritkaszép díszítésű figuráival. A díszítést krumplilisztből, tojásfehérjéből, cukorból készítette, gyárilag készült festőanyag hozzáadásával. Magát a tésztát is egy önállóon kikíséreltezett recept szerint készítette: kétharmad rozselső, egyharmad búzaliszt, szalagáré és gyárilag készült hamuzsír keverékéből állította össze, természetesen fele mennyiségű méz hozzáadásával. A rozslisztet azért keverte búzaliszttel, hogy o tészta könnyebb legyen. • A Felső-Csallóköz mézeskalácsainak ősi fészke Somorja volt. Itt alapított üzletet mór a XVIII. században a Welsz család. Az ő munkájukat folytatta később Fiola István, aki 1928-ban a somorjai múzeumnak adományozta ma már szinte egyedülálló, szép, művészi faragású mintafáit. A mézeskalácsos mester igazi nagy művészetét ezek a mintafák határozták meg. Ez a negatív vésetű forma, amelyben a sütemény megkapta domború (relief) alakját, fából éspedig vadkörte, körte, dió és olykor almafából készült. Kivésése a mesterségbeli tudáshoz tartozott. A jól kiszáradt fát 2—3 cm vastagságú deszkadarabokra vágták fel, simára gyalulták, majd ebbe vésték a mintegy 3 mm mélységű megrajzolt mintákat. A mézeskalácsos mesterek szerint a mesterséget szerzetesbarátok kezdték alkalmazni. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a legöregebb és legszebb mintafák vallásos tárgyúak, és a búcsújáróhelyek szentjeinek egyes cselekedeteit örökítették meg. Újabbak a nép által készített népies alkotások, amelyek a természetből merítették mondanivalójukat. Igen gyakori volt a póiyásbaba, különös öltözetű úriasszony, szivalakok, táncoló paraszt, kard, és ami a leggyakoribb: a lován ülő huszár. Ezek a mintafák a mester gazdag fantáziájáról adtak tanúbizonyságot. Ma már bátran nevezhetjük a bábosokat a népművészet mestereinek. A finom kézügyesség, a jó megfigyelő képesség és a minták negatív képének elkészítése mindmind komoly művészi hajlamra vall. A Csallóközi Múzeum is őriz gyűjteményében egynéhány ilyen mintafát. A' legszebbek és legérdekesebbek közülük azok, amelyek díszmagyarba öltözött nemest ábrázolnak, karddal az oldalán, öltözete a XIX. század elejének divatja. A mente a bal vállát takarja. A borsoskás iparnak ugyancsak közkedvelt figurája a lovon ülő huszár. Gazdagon zsinórozott ruhája hasonlít a nemesi alak viseletéhez. A felszerszámozott ló is a korabeli magyar nemesi világ fényűző hangulatát tükrözi. Erre vall a stilizálton díszített, népi motívumokkal mintázott kard is, amely a múlt században még szinte elválaszthatatlan része volt a nemes embernek. A borsoskások nagy előszeretettel nyúlnak viszsza az elmúlt korokba, főként alakjaikat öltöztették a régi divat szerint. Ez alakok között elsősorban a nemesi világ képviselői domináltak. Egyik képünk nemes úrhölgyet mutat be empír díszruhában, amilyent körülbelül az 1810-es években használtak díszruhaként. A sok szép cifra minta mellett szinte eltörpül a magyar népi díszítőelemeket jellemző, egészen sajátos, a természetes formáktól eltérő, egy bizonyos rendszer szerint egyszerűsített virágdísz. Ha a mintafákat jól megfigyeljük, s a rajtuk levő virágmintákat összehasonlítjuk, megállapíthatjuk, hogy ezek különbözőek. A virágszirmok tökéletessége, a levelek csinos kidolgozása ügyes, jóiképzett mézeskalácsosra vallanak. Az ezekkel a mintafákkal dolgozó mézeskalácsosok süteményeinek szépségét tisztán a forma, a véset adta meg. Más egyéb díszítésre nem szorult. A huszadik század mézeskalácsainak sátrában már ritkábban találjuk ezeket az eredeti remekeket. A színvonal alábbhanyatlott, s a jeles tésztadomborművekből csak a körvonal maradt meg. A dombormüvet a gyárilag előállított színes kép helyettesítette, míg a virágdiszítményt s egyéb kísérő hímet az ún. „tutliból" kanyargatott fehér színes cukorpép, ragasztott cukorrózsa, sőt a szivekben tükör s nemegyszer igen rossz magyarsággal fogalmazott, keserves helyesírásé szerelmi vallomás pótolta. De még ezek a tetszelgős, rikítóan tarka, felfújt, törékeny utánzatok is csaknem teljesen eltűntek a második világháború után a búcsúkban és vásárokon gyéren felállított sátrakból. SIDÓ FERENC 14
