A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-14 / 28. szám
BÄRÜZI ISTVÁN versei Hieroglifák Fekete réten csillagvirágok Az utca sarkán bömböl egy gyerek. Ne írj, a vers ne legyen szomorú. Az utca sarkán bömböl egy gyerek. Ne bőgj, most lettél éppen nagykorú. Az utca sarkán apró srácok sírnak. A kertben most hervadt el egy virág. % Mennél, már mennél más utcákba is, de itt, hallod, bömböl, rád kiált. Rád kiált valami fene emlék, marad mindig ugyanaz a téma. Az utca sarkán bömböl egy gyerek, éjjel-nappal hqllod, pedig néma. Zuhogott Kövér záportehenek legelésztek erre. Most pirosán, kéken neonok eveznek esővizekre. Fekete réten csillagvirágok. Csészeszájuk fényszirmot köpköd a bádogereszre. Én meg ázottan számolgatom: hétköznap, csütörtök. Cigarettám pattogat szikrát. Állok vakon, fényostor csap szemembe. A sugarak is egyszerű kalitkák. Fejjel bukók késes gránitkövekre. qrirns vírágro! — Szó sincs semmiféle egyezségről. Átveszed a telket úgy, ahogy van, s gond nélkül kezded meg az életet. Én csak a Nagymocsarat kérem magamnak és a partján a zabföldet és a kis erdőt, és ha lehet, épületfát a nagy erdőből — Tehát ügy gondoltad! — szólalt meg a bátya élénken felcsillanó szemmel. — Nagyszerű földed lesz abból, csakhogy izzadnod kell ám érte. Nézegettem már ér, is. Hm, épületfát! Természetesen, és lovakat is segítségül! Hanem a birtok árában bizony megegyezünk és minden egyébben is egyenlően osztozunk. — Nem egyezünk és nem is osztozkodunk; minden más a tied marad. Hiszen látod, hogy mind a ketten többet akarunk adni, mint amennyit a másik elfogad, s éppen ezért nem egyezünk meg sohasem. Ha majd szükségem Írsz valamire, elmegyek hozzád, és ha neked kell valami, először természetesen az öcséd hez fordulsz.- No, ilyenfoinrá*» hát megegyeztünk .. Igyekezni fogok, hogy rendben tartsak mindent És a bátya újra dobolni kezdett... most határozottan és gyors tempóban. Majd hirtelen felugrott: — Gondolom, hogy a földek egy részét felszántották . . . nehogy kifogják a lovakat idő előtt! És a lakószobán át gyors léptekkel kiment az udvarra. Olavi is felállt és átment a lakószobába. Megállt az ablaknál és nézte a bátyját, aki nagy léptekkel, komoly tekintettel, dacos fejtartással, karját lóbálva elhagyta a háza't. — Mindenkinek megvan a maga súlya — mosolygott és meghatottsággal vegyes szeretetet, hálát érzett bátyja tránt. — És te sokkal nagyobb hasznára leszel Koszkelának, mint gondoltuk volna. Olavi letért az országúiról a kis erdei ösvényre . . . Olavi, akinek fejsze volt a vállán. Gyönyörű őszi reggel volt a hideg éjszaka után. Az ember szinte repült a tiszta és könnyű «3 levegőben . a láb csak megszokásból érintette a föld felületét. Már az országúton különös érzés fogta el Olavit. Az út két oldalán végigfutó kerítés karói között pókok szőttek függőhidakat, kelepcéket, liálókerítéseket és egyéb műremekeket.. Itt-ott a fonalak mentén a keresztespók mesterműve hiinbá lódzott: sugarakat árasztó napkorong. A felkelő nap fényében a pókhálók szálai ezüstösen csillogtak-villogtak, és Olavi úgy érezte, hogy ezüst kerítés között halad és hogy a karókon lengedező pókháló-zászlók az ö üdvözlésére vannak kitűzve Ezt érezte az erdőben is. Ott is ezüst fonalak futottak az út oldalán fától fáig, egyik fenyősarjtól a másikig ... és ott is zászlók lengedeztek. — Mondják, hogy a pók szerencsét jelent — gondolta magában Olavi. — És úgy látom, hogy ők mutatnak utat nekem. A türelmetlenség már-már futásra késztette. — Még nem? — kérdezte a vállára vetett fejsze. —- Nem, még nem, de mindjárt — felelte Olavi és szorosabban markolta meg a fejsze nyelét. — Ettől a naptól függ minden — gondolta. — Ez a próba . .. Jia bírom a munkát, nyitva előttem az étet. De ha a vándorlás évei megfosztottak testi és lelki erőimtől, akkor iga zán nem tudom, hogy mihez fogjak. Olavi szinte reszketett és repült türelmetlenségében. Homlokán verejték gyöngyözött. Talán rémeket látok és ok nélkül aggódom — gondolta magában. — De hát ez élet kérdés, és én tudni akarom, hogy mire vagyok képes és hogy milyen sors vár reám! Azután lekapta a fejszét a válláról, nagy lendülettel maga elé tartotta, és jobbra-balra lóháttá. Úgy érezte, hogy a fejsze könnyű, mint a falevél és hogy ő már ki is állta a próbát. Ujjongott örömében, mint egy kisgyerek. Végre célhoz ért: a domboldalon magasba törő, sima törzsű erdei és jegenyefenyők közé. Lerántotta magáról a kabátot és a földre dobta, meg se nézte, hogy hova, s kalapja is erre a sorsra jutott. Felpillantott a fára, a fejsze levegőbe emelkedett ős belevágódott a fenyő vöröses oldalába ... Ez az első fejszecsapás eszébe Juttatta, hogy hat év őta nem dolgozott az erdejükben. Az erdő harsány, háromszoros visszhanggal felelt, Olavi magasra emelt fejszével a kezében elcsodálkozva nézett körül. A fák emelt fővel és sugárzó homlokkal pillantották rá, nem bólintottak, nem is mosolyogtak, csak néztek nyugodt tekintettel, s férfias üdvözlettel köszöntötték a férfit: — Vártunk márl — Üdvözöllek! — felelte Olavi a megvillanó fejszeéllel. És így beszédbe ereszkedtek, kérdezgettek, folelgettek ... és megtárgyalták a dolgokat... — Hogy miért dolgozom és fáradozom így egyedül? — válaszolta Olavi. — A dolog úgy áll, hogy .. — Es míg vöröses fenyőforgácsok röpködtek körülötte, elmondott mindent. — Ezért tehát. .. Szerencsét kívánunk! — mondták a fák és sorra kidőltek egyik a másik után: a föld dübörgött és az erdő visszhangzott. Olavi úgy érezte, hogy tűzzel van tele, tűzzel, amely egyre lobogőbb lánggal áramlik ki belőle. És becsületbeli dolognak tartotta, hogy minden ágat, akár nagy, akár kicsiny, egy csapással vágjon le. És vágott és lelkesedett és ujjongott egyre jobban. — Gondolom, ez jól beválik alapgerendának — szólt megint. — Az lesz belőle. — Ismersz te bennünket! — válaszolták a fák. — Az ilyen szurkos törzs nemzedékeket kiszolgál... Különben, köztünk legyen mondva, nem szeretjük mi túlságosan az effajta fejszés embereket, de mert ismerjük a célodat. .. csapj le vidáman, mosolyogva dőlünk ki mind! És Olavi lecsapott olyan erővel és buzgalommal, mintha hat év mulasztását akarnáíóvátenni. Mikor elérkezett az ebéd ideje, már egész kis irtástöld terült el körülötte. — No, hogy érzed magad? — kérdezgették a fenyők, és nézték, mint eszi meg nagy sietséggel, a kabátját vállára vetve, hideg ebédjét. — Pompásan ... Tele vagyok reménységgel! — felelte Olavi. A fejsze megvillant újra, az ágak recsegtek, a föld dübörgött. — Nem mind egyformán jók — gondolta magában Olavi. — De ez a rosszabb fa is hasz Hálható az ablakok között. — Ügy van, te tudod legjobban — mondották a fák — De hány ablak is lesz tulajdonképpen és hány szoba ... erről még nem szóltál semmit? — Csak két szoba, de nagy mind a kettő — magyarázta s elárulta, hogy hova állítja tel a kályhákat és milyen lesz a kis lépcsőház födele . . . beszélt mindenről úgy, mint azt kigondolta. — Helyes ... És hova építed a házadat? — faggatták tovább a fák. A Nagymocsár partján arra a kis dombra, így gondoltam. Folytatjuk
