A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-20 / 42. szám
A József Attila-díjas író nagy történelmi regénye az 1848—49-es szabadságharc idején Játszódik. Hőse Kalla Miska, húszesztendős fiatalember, akit hazaszeretete és egy nagy, romantikus szerelem érlel forradalmárrá. A könyv első megjelenése idején hatalmas sikert aratott. Nyolc hónap alatt három kiadást ért meg. 1961 ben adták ki negyedszer — napok alatt elfogyott. A jelenlegi, hatodik kiadás változatlan utánnyomásban kerül az olvasó kezébe. Ara: Kés 35,— William Faulkner:: Szentély A Nobel-díjas amerikai író e szinte legendás hírű regényének ma már kétségkívül századunk klasszikusai között a helye. De hogy mi teszi remekművé, azt egyáltalán nem könnyű megfejteni, hiszen ponyvapatronok, rémregény-fordulatok, gengszter- és bordélyromantika teszik rossz értelemben is ,,érdekessé“, izgalmassá. Ám a rikító mez alól egy párját ritkító írói géniusz alkotása bontakozik ki: az abszurd történet egyszerre lesz társadalmilag éppúgy, mint lélektanilag hitelessé, s ugyanakkor mélyebb — jelképes — értelmet is nyer; az erőszak és elidegenedés plasztikus képeinél pedig végül erősebb a vád és részvét gesztusa. Ára: Kés 18,— Sipkay Barna: Rágalom A tragikus hirtelenséggel elhunyt, fiatal író regényének sodrában emberi sorsok tragédiával fenyegető örvényei áramlanak. Az izgalmas cselekmény során még a múlt kísért: a fiatal parasztlánynak el kell hagynia szülőfaluját, mert ,.szégyenbe“ esett, de kivetettsége már nem a régi önveszejtő kétségbeesést, hanem a mai lehetőségek felismerését és ezzel együtt egzisztenciális felemelkedését eredményezi. Számító okosságával szövetkezeti főkönyvelő lesz, és bár izzó szemelem köti az elnökhöz, ez az érzés is csak gyűlölGyöry Dezsft: Viharvirág Sxamszon Sleahu Valaki, akiben jobban hittem, mint magamban, elvette kedvemet az élettől. És útnak indultam. Tudomisén, miért, mt végett? Talán az a remény vezetett, hogy utamba kerül valami rendkívüli, emberfeletti dolog. Kész voltam bármilyen kalandba, veszedelembe rohanni, csak talpra állítson. Ha nem, legalább járjon át csontig ez az őszvégi vlzenyő, amely napok óta áztatja a világot. Mindezt megpróbáltam valahogy magyarázni, valami tehetetlen, bonyolult és fanyar motyogással. De kinek is? Kinek? Itt, ennek a kisszakállas tudomisénkinek, árubeszerzőnek, szállítás-felelősnek — hacsak nem éppen maszek kereskedő —, aki lonicának becézi és becéztetl magát, negyvenöt évét leplezve, önmagát is vigasztalja; mert legalább ennyinek látszik, s ezen a folyami fehérhajón főnököl két társa s egy rakomány gömbfa és deszka fölött, amely után epedeznek Moldova falvai és városai. Talán meghallotta Iménti motyogásomat, s megsajnált? Fenét! De végre is, mi kára lehet abból, hogy felvett a hajócskájára? Valami érthetetlen mozdulatot tett, amelyet én beleegyezésnek vettem. És íme a vén Dnyeszteren hajókázom lefelé a ködös-nyirkos éjszakában. Felülről a ködből csepergett a nedv, s még fennebb, a felhőzeten át csillagfényecskék hunyorognak ... Sokat bosszantottak életemben azok a frázisok, amelyeket valamelyik kartársamtől vettem át, vagy a bennem lakozó ördög súgott toliamba, hogy belülről marcangoljanak. Most is elleptek, mint valami emberkínzó rovarok. Miután „boronákból vetett ágyamon“ kinyújtőzkodtam, majd oldalt fordulva összekuporodtam, „közben a Dnyeszter hullámai megtörtek a hajó ... mijén js?“ Nem ismerem a hajózási műnyelvet, a hajó tatját összetévesztem az orrával. Nem tudtam, hogy uszályhajónknak vannak-e Ilyen nevű részei, ez mentett ki pillanatnyilag a szavak hálójából. És az Is, hogy a hajó túlsó végén égő parázs fényié villant félighunyt szemembe. „Ö, a lángot lehelő, füstölgő parázs az icipici cseppekben csepergő esőben“ — pfuj! Köptem rá, felhúztam köpenyem gallérját, és behunytam a szemem. Ne is lássam ... És ekkor megütötte fülemet egy öblös, magabiztos hang. A parázsló tűz felől jött: —... nyílik az ajtó és a küszöbön megjelenik ő, Katrina. Ugyanis előző este tréfából odavetettem neki, hogy hozzon majd nekem egy sört házhoz szállítva, és tessék: itt áll éjfélkor a fülkémben. Még gyereklány, kis kecses, formás fruska, s velem egyedül — egyes-egyedül! Mit mondjak? Remegni kezdtem. Ne hagyd magad, lonica, mondtam magamban, kapd el gyorsan a szárnyacskáját, fogd meg rögtön, amíg még meleg! 0 az tehát, a szakállas lonica. Az ő hangja. Szinte látom: hegyes a szakálla, egy pár göndör pakumpart folytatása, csak a pipa hiányzik a szája szélén s egy fekete kötés a félszemén: és máris kész a nyílt tengeren portyázó kalóz. ködő bosszúvágyát táplálja. A félelmetesen célratörő parasztlány lassan ráveszi az elnököt egy sereg tisztességtelen dologra, majd rágalom had járatat Indít azok ellen, akik felemelik szavukat a2 alapjában tisztességes ember módszerei ellen. Ára: Kés 15,— , Diego Velázquez, a regény csendes hőse látszólag alig lép az események előterébe, ám négy évtizedet tölt a XVII. század első felének leghatalmasabb' udvaréban, a madridi Alcázarban. Itt félelmes megfigyelöképességével, művészetének géniuszával rögzíti le a spanyol vllághatalom szétbomlásának' oly válságos és változatos korszakát. A Spanyol Aranyszázad a rendkívüli szellemek különös ragyogásával árasztja el az alapjában szegény, kivérzett országot, mely fölött örök árnyékként húzódik meg az Inkvizíció. A feltartóztathatatlan katasztrófa súlyát a majdnem félszázadon át uralkodó IV. Fülöpnek kell viselnie, aki kóros tehetetlenségében, minden emberi értékel mellett, nem tud úrrá lenni az eseményeken. Diego Velázquez a ranglétra legalacsonyabb fokán áll, s mégis — mint udvari festő — minden történetírónál hívebben örökíti meg ennek a kis világnak egész belső életét. Ára: Kcs 45,— Odanéztem. A lobos parázs fényében lonica képe: démoni arc. Tőle jobbra-balra, a két torz alak — elkent foltok a folyó homályában. — Kapd el a szárnyánál fogva — folytatta a szakállas rém, s az egykori izgalmat Idézve remegett. — Egy kis vékony kötényke lebegett rajta térden felül. Karja, válla teljesen meztelen... Ha az utcán látnék egy efféle alakot, azt hinném: embertársai szürke sokaságában kallódó egyéniség. Termetes alak; hegyes szakáll; önbizalom; öblös hang; szigorú arcvonások; s mindezeken át — fiatalos összkép. Pontosan az, ami a nők bizonyos fajtáját leveszi a lábáról. Tehát — próbáltam osztályozni — a „kültelki donzsuánnak“ az életben és irodalomban már eléggé banálissá vált alakja. Átfordultam volna a másik oldalamra, hogy majd inkább szundítok egy kicsit. De — ugyan, ugyan! Hallanom kellett a nőcsábász elbeszélésének végét... Ha ugyan csak egy kalandjára fog szorítkozni... — .... Mellém ült szépen, de olyan közel, hogy hallottam a szíve dobogását. Olyan volt ez mintha az én szívem dobogott volna ... Kicsikis mellecskéje volt, elfért volna a tenyeremben. Még hozzá se nyúltam, de éreztem; mintha egy almát tartottam volna a markomban ... Megfogtam a kezét, s gyengében magamhoz vontam. Hagyta magát. „Katrinka“ — súgtam, de e percben észrevettem, hogy a kabin ablakán nincs leeresztve a függöny. Az égő pedig mérföldnyire világít. Le kellett volna húzni a sztórt, különben a partról mindent láttak volna . .. Node valami más is közbejött... Lemormolt még egy pár szót, és elhallgatott. — Node miféle dögember vagy te, Izajes? — mordult rá hirtelen egy társára. — Alszol! Hogy aludna el a szerencséd! Én egy mennyei cukorbabát festek le előtted, te pedig, te hulla, horkolsz rá! Alig húszéves, mint az én egyik felem, te randaság! Egy percig szünetet tartott, de nem csillapodott. — Kapard meg a szenet, te ördög-borja! — rontott rá a fiúra. — És tégy rá szaporán, különben a pofád sínyli meg! Egy-kettő, ahogy parancsoltam! A felélesztett tűz fénye közelről világította meg a legény arcát. Hideg, közömbös, de fiatal, az élet keserveitől nem érintett arcot láttam. S amint kiegyenesedett, s a homályban kirajzolódott sudármagas alakja, a bennem fészkelő író-ördög plakátfigurát kerekített belőle: martinászt meg — más fejfedővel — élhalászt, meg — divatos öltönyben — elegáns dolgozót, amint se szó, se beszéd takarékba adja a pénzét. Most megint elszontyolodva arra a valakire gondoltam, akiben jobban hittem, mint magamban ... — Aztán vedd ki a vattát a füledből, te morcpofa! — dörgött tovább az uszályhajóskapitány. — Jól figyelj, hisz éppen hozzád való volt Katrina, mert nekem félfogamra se lett volna elég! ... Különben éppen egy Ilyen mesebeli daliás vitéztől futott el szegényke, mint te vagy. Hogy az én karmaim közé kerüljön! — így is, úgy Is csak a maga keze közé került volna — jegyezte meg félénken a hallgatag Izajes. — Egyszóval nem érdekel, hogyan végződött kis kalandom Katrinkával? — Hát kérem ... nem nagyon — vallotta be a fiú. — Ügy végződött, mint a többiekkel, azt hiszem... — No, jő, akkor aludj tovább! Horkolj! — lonica mester köpött egyet. — A fene belé, aki ezt a háború utáni nemzedéket a világra cseszte! Nem vér, csak ümónádé folyik az ereikben! Ezt a másik társához intézte. Ez pedig egy idős bölcs volt: nem tudni, mióta, féltérdre ereszkedve bámult a folyó Igéző sötétjébe, s valami ősi, szomorú dalt dúdolgatott maga elé. — Aszongya: „mint a többiekkel“ — szólt hozzá az elbeszélő, de valójában Izajessel vitázott tovább. — De hát, mondom, a kabin ablakán át egy mérföldnyíre látni lehetett mindent. S hogy lehúzzam a kis függönyt... nem voltam képes. Előtte... Megértetted? Ahogy mondom: nem volt lelkem megtenni, és pont. — S vajon mtért? — kérdezte az öreg elgondolkozva. — Miért... Egy perc múlva enyém lett volna, csak le kellett volna húzni a güggönyt... „Egy pillanatra, Katóka“ — súgtam fülébe, s csak _ ki kellett volna nyújtanom a karom, hogy elérjem a függöny fogóját, ÍZ Passuth László: A harmadik udvarmester
