A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-20 / 42. szám
első pillantásra egészen normálisnak látszik a 'helyzet, ha eltekintünk a közös elszállásolástól és étkeztetéstől, de eléggé feszült a hangulat, az emberek idegesek. Egyeseken már úrrá lett az emigráns pszichózis, mások az elhangzott felhívások után a hazatérés lehetőségét latolgatják, így Izgatott jelenetekre és viharos beszélgetésekre kerül sor. A családi viszályok sem mennek ritkaság számba, mert sokszor az egyes családtagoknak eltérő a véleménye arra vonatkozólag, hogy hogyan legyen, mi legyen tovább. Megrázó beszélgetést folytattunk egy többgyermekes családapával, aki könnyes szemmel mesélt róla, milyen nehéz volt döntenie, elhagynia szülőföldjét; most a láger az otthona, s hogy mi lesz velük, senki sem tudja. Az igazi otthon elmerült valahol a múltban. Már magának a tömeges elszállásolásnak is megvannak az árnyoldalai. Az embereken úrrá lesz a pánik, a legkisebb hírt is, legyen az igaz vagy hamis, felfújják, eltorzítják. Csoportosan futnak az ebéd vagy a vacsora után, csoportosan járnak a legkülönbözőbb konzulátusokra, beutazási vízumot hajszolva. De vannak olyanok is, akik visszaélnek az osztrák hivatalos szervek vendégszeretetével és meghosszabbítják a szabadságukat — ingyen. Szomorú dolog volt földijeink között mozogni. Egyesek úgy döntöttek, hogy hazatérnek, mások a kivándorlást választották. A jelentős többség azonban még vár, nem tudván, hogy mit csináljon. Talán sokan arra gondolnak, hogy ismeretlen és igen problematikus jövő áll előttük. A tizennyolc éves Karel S. éppen most kapott táviratot kanadai nagybácsijától, hogy minden rendben, elintézte a kiutazását. A többiek gratulálnak neki a szerencséjéhez, de arcukon ott a csalódás, az elkeseredés saját tehetetlenségük miatt. A folyosón hatalmas táblán a legkülönfélébb üzenetek és munkakínálatok. Nem érdektelen elolvasni egyiket-másik. Sok családi tragédia tükröződik bennük. Például ilyeneket olvasunk; „iÉva, Vera, Karcsi, keresünk benneteket, jelentkezzetek! Anyu“ vagy „FrantiSek L. kerestetik, a felesége üzeni, hogy menjen hazai“ „Holnapig itt várok rátok a táborban, ha nem jelentkeztek, megyek Kanadába, aláírás.“ S mellettük az ajánlott munkaalkalmak. Keresnek vasesztergályosokat, géplakatosokat, laboránsokat, konstruktőröket és egyéb szakiparosokat, de még több helyet ajánlanak háztartási alkalmazottaknak, kisegítő munkaerőknek éttermekben, kávéházakban, kórházakban, továbbá fehérneművarrónőknek, éjjeliőröknek, és sok más kevésbé attraktív foglalkozást hirdetnek. És persze elsősorban fiatal munkaerőket keresnek. De milyen az érdeklődés az ajánlott munka iránt? A tábor vezetője, egy önkéntes vöröskeresztes dolgozó először nagyon szófukar volt, nem akart szóba állni velünk. De aztán mégiscsak kötélnek állt. „A felajánlott munkaalkalmak iránt elég kicsi az érdeklődés. Aki dolgozni akart, az már elhagyta a tábort és elhelyezkedett vagy külföldön, vagy itt. Ausztriában. Akik maradtak, azok valamiféle főnyereményre várnak, ami talán egy tengerentúli ajánlat formájában jelentkezik, esetleg az ezután felfedezendő gazdag amerikai nagynénitől. Tudják, nagyon vegyes a társaság, vannak nagyon rendes emberek, de vannak másmilyenek is, akik csupa kellemetlenséget okoznak, még az ágyukat sem vetik meg, veszekednek, iszákoskodnak, igyekeznek minden előnyt kihasználni a maguk számára, minden előnyt, amit az osztrák jótékonysági intézmények nyújtanak, és visszaélnek az osztrákok vendégszeretetével. Mi önkéntes dolgozók vagyunk, mindegyikünknek megvan a saját foglalkozása, és fizetetlen szabadságot vettünk ki, de egyesek úgy viselkednek velünk szemben — kár róla beszélni.“ S noha ez kellemes partner volt, a szállásra nem engedett be minket. Azt sem engedte meg, hogy beszélgessünk az emberekkel, félt, hogy fájdalmat okoznánk nekik, habár a munkaalkalmakat kínálók bármikor szabadon bejárhatnak ide. De azért sikerült sok emberrel beszélnünk. Az utcán. Számos csoport járja a várost. S mivel csehül vagy szlovákul — olykor magyarul — beszélnek, tudjuk, hogy kicsodák. Készségesen elmesélik eddigi élményeiket, beszélnek a külföldi konzulátusok előtti emberkígyókról. Sokan egyszerűen kijelentették: hazamegyek. Mások leszámoltak a múltjukkal és szilárdan eltökélték, hogy újra kezdenek mindent — bárhol a világon. S vannak olyanok is, akik haboznak, akik mint a szalmaszálba kapaszkodnak minden hazulról jövő jó hírbe, másrészt elhiszik a pletykákat, a rágalmakat, nem világos, zűrzavaros kép alakult ki bennük a csehszlovákiai eseményekről. Ezek nehéz döntés előtt állnak. Néhány tucat kilométernyire ott a család, a barátok, a munkahely, a szülőföld, mely nehéz napokat él át s amelynek minden segítő kézre szüksége van. Itt — a bizonytalan jövő, a hontalanság keserű kenyere. Bárcsak világosság gyúlna az agyukban, hogy itthon a helyük, övéik között, hogy ennek az országnak van a legnagyobb szüksége a munkájukra. E333 RUDOLF JELINEK Naponta számos csoport hagyta el az Arzenálban berendezett menekültszállást, hogy hazatérjen. Az egyenruhás ember a kapunál az Osztrák Vöröskereszt dolgozója.
