A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-07 / 27. szám
Neked se jó Fényes Szabolcs és Bacsó Péter szerzeménye Copyright by Zeneműkiadó Vállalat, Budapest Slow.-rock C Am f'.7 me - gyünk, mi lesz ve - lünk ? r Am----j Ne Hagyj Ma- gad csa- va- rogsz, Dm ne- ked se jó, G7 C ne-héz a szí-ved, Hál add a ke - zed! Ma [ 1 ni—tj m még mi - énk ez az é - let. Vi -'3 gyázz, o- mi szép, o-lyan könnyen szalad el. Ne-héz egy-másl, ez ne-ked se jó! (dúdolva) F6 Fm6 G7 0 C la - lo - la % w TI 1 ’ i la - lo, CODA’ q Dm G7 ez ne-ked se jól / D. S. al Coda Ne hagyj jól la-la-la - la, ne-ked se jó! Énekelte Kovács Kati Torino és környéke — afféle második Svájc — zord hegyvidéki táj, nélkülözéshez és szívós mnkához szokott hegyi parasztokkal. Az egykori savoyai grófok, majd hercegek székhelye volt Torino városa. Ezek katonás életet éltek, soraikból olyan neves hadvezérek kerültek ki, mint Savoyai Jenő herceg, a törökverő hős. Torino a Po-sfkság és az Alpesek találkozásánál fekszik, alaprajzában, beosztásában mindmáig megőrizte a római erődítmények vonalzóval mért szögletességét. A XVII—XVIII. században épült nagyvárossá, inkább franciás, mint olaszos jelleggel: szabatos háztömbökkel, tervszerű rendbe szorított, egymást keresztező nyílegyenes utakkal. Így az egész város Jellege kissé szürke, pedánsan pontos, mértéktartóan józan, mint a piemontl munkások és parasztok, akik e várost és környékét a modern Olaszország egyik gazdasági központjává tették. 1860—1865 között az olasz királyságnak volt a fővárosa. A központi pályaudvarról a Vta Roma sugárút közepe táján szép térre érkezünk: a Piazza S. Carlóra. A tér melletti Trattoria Bárban beszéltük meg csoportunk találkozási helyét. Ennek az eszpresszóval egybekötött étteremnek szabadtéri asztalainál gyülekezünk, hogy megbeszéljük városnézéssel és gyárlátogatással egybekötött programunkat. Két olasz barátom társaságában ülünk egy asztalnál. A tér a XVII. században épült, lábas palotáival, szögletesen kiméit ablakaival Jellegzetesen torinói. A teret szépen díszíti Filtberto jőmozgású lovasszobra, mely a székhelyét Torinóba helyező herceget a Saint Quentin-i csatában ábrázolja (Marchetti műve, 1838). Közben ebédet rendelünk. Nagyot néz az olasz pincér, mikor első fogásként levest kérek. Társaim spagettival kezdik. Utána Ízletes tengeri halat kapunk párolt babbal, olívaolajjal és ecettel ízesítve. Háromliteres fonatos palackban szolgálják fel a vidék borkülönlegességét, a Valpoltcellát. Fagylaltot és kitűnő feketét is fogyasztunk: Mézédes nagyszemű csemegeszőlő, zamatos barack, körte, alma és banán stb. között válogathatunk és tetszés szerinti mennyiségben fogyaszthatunk belőlük átalány árban. A fizetés előkelőén körülményes módon történik. A pincér megjelenik egy tányérral, melyben szalvéta alatt pihen az összehajtott számla, csekély 3500 lírára kiállítva. Vendéglátóim 5 ezrest dobnak bele. Erre a pincér ismét eltűnik. Társaim megnyugtatnak, hogy nincs ok az aggodalomra. Csakugyan vissza is tér a tányérral, s ezúttal a visszajáró pénz az utolsó fillérig a kendő alatt rejlik. Ugyanekkor a pincér másik kezében egy üveg finom bort magasra emelve a legkedvesebb mosolyával mondja: „Egészségükre, hogy máskor is vendégeink legyenek“. A „borravalónak“ Ilyen nálunk szokatlan módja Itt mindenütt általános. Megállapodunk abban, hogy a másnapra tervezett gyárlátogatás előtt a nap hátralevő részében megismerkedünk a milliós várossal. Vezetőnk javasolja a Palazzo dell’Accademta déllé Sctenzeben az ősi egyiptomi szobrászat értékes gyűjteményének és a képtárnak a megtekintését. Ezután barátaim Javaslatára csoportunk vezetője, mint magyarnak megengedte, hogy elváljunk és külön megszemléljük a városnak a Torino látképe madártávlatból
