A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-10-06 / 40. szám
í *1 SÉI na hall lutánfn Souf ilroi határában ú| tábor nőtt ki ■ főidből. A képen: újabb menekültek érkezése, akik egyelőre szegényes matyéjukon ülnek éa várják, hogy valaki gondolásába vegye őket. Már 1967 májusában 1 300 000 palesxtfnal arabot tartottak nyilván a menekülttáborokban. menekültek pedig egyenesen hősöknek tartják őket. „Sem Izrael, sem az ENSZ, sem a nagyhatalmak nern adták vissza a szülőföldünket — ezek a partizánok a ml utolsó, egyetlen reményünk..." — mondják a menekültek. Ma katonapolltlkallag az előtérben a palesztinéi kommandók és a Jordániái hadsereg állnak, a háttérben pedig a Jordániái kormány és a Nemzeti Tanács — valamiféle egységes polgári arcvonal, mely összefogja az összes politikai tendenciákat. Azelőtt kölcsönösen torzsalkodtak — ma megtalálták a közös modus vlvendit — egységes irányvonalat követnek, közös ellenséggel állnak szemben. A halál ugyanúgy eléri a burzsoá politikai Irányvonal követőjét, mint a forradalmárt. A nemzetvédelem minden ember ügye, hiszen olyan közei van az arcvonal... Jordániái tartózkodásom első tíz napjában néhány kilométerre szálúi ENSZ menekültügyi bizottsága a legszüksúgesBbb élelmiszerekkel, felszerelési tárgyakkal látja el a menekülteket, de a gyerekek iskolai ok tatásáról és a fiatalok szakmai továbbképzéséről is gondoskodik. alábbis azok között, akik között én éltem, az a meggyőződés uralkodik, hogy előbb utóbb rájuk fogiák kényszeríteni a háborút — valószínűleg előbb, mint utóbb. „Nézze csak, hogyan terjeszkedik Izrael — mondták nek'em. — 1948 előtt nem létezett. Igyekszik egyre nagyobb területeket bekebelezni — a Slnai-félszigetet és a Gázaövezetet 1958-ban. 1987-ben ez sikerült. Dajan tábornok azonban ezzel sem éri be. Még nagyobb Izraelt akar. Az Izraeli parlamentben, mint mondják, ott függ egy Jelszó: „Az Eufrátesztől a Nílusiig — Izrael állama.“ A kommandók azonban mit sem adnak erre a hangulatra. Az ő feladatuk felszabadítani Palesztinát, mint mondják, hogy hazatérhessen a palesztinéi lakosság. „Törekvésünk, hogy felszabadító harcokat folytassunk és forradalmat hajtsunk végre — mondotta nekem Abu Amar, az A1 Fatah hivatalos szóvivője. — Ugyanígy van ez a vietnamiaknál, a kubaiaknál vagy az algériaiaknál.“ „De ne gondolják azt, hogy az Izraeli állam alapjainak aláásásával a tengerbe akarjuk hajtani a zsidókat — folytatta az egyik partlzán. — Nincsenek kifogásaink a zsidó kisebbség ellen, amely évezredek óta együtt él Palesztinában az arabokkal. A cionista-katonai állam ellen harcolunk, amely ragaszkodik hozzá, hogy Európából és a világ minden részéből újabb emigránsok érkezzenek, gyarmatosítsák országunkat és kiűzzenek minket szülőföldünkről. Egy napon — hosszú-hosszú harc lesz ez és rengeteg áldozattal jár majd, különösen a palesztinul arabok közül, akik a legtöbbet szenvednek — ismét visszatér Palesztina neve a világ térképére, meg vagyunk erről győződve. S ha ez megtörténik, az arabok és a zsidók egymás oldalán fognak élni egy szabad, demokratikus és nem fajüldöző államban.“ Egyelőre azonban Jordánia egyik napról a másikra él — az élet és a halál határán. LEONORA STRADALOVÁ — Kvéty lésomtól harminc összetűzésre került sor izraeli és jordánlal katonák vagy Izraeli katonák és partizán kommandók között. A Jordániái rádió híreiben és az egyszerű polgár számára minden összetűzés „csata“, minden egyes Izraeli bomba, amely az arab falvakra hull, „agresszió“, és az Izraeli egységek minden megmozdulása „közvetlen inváziós fenyegetés“. A terület kicsi, a feszültség nagy és egyre növekedett az alatt a hónap alatt, amit ott töltöttem. Nincs pihenés, még ünnepnapokon sem. Gyakran úgy ébredtem fel, hogy magam is csodálkoztam rajta: még életben vagyok. Éjszaka egyszerre rejtélyes okokból gőppuskatüz hangzott fel, mely rögtön felébresztett álmomból. Aztán meg Ismeretlen támadók bombát dobtak az egyik amani rendőrállomásra. Bevetésről Jöttek a kommandók tagjai, sebesültekről és halottakról számoltak be. Izraeli ágyúütegek írbedet lőtték a fővárostól északra. Megnéztem Karameh-et, ezt az elpusztított várost a Jordán mellett, és láttam a folyó túlsó partján járőrszolgálatot teljesítő ellenséges tankokat. „Nem maradhatunk itt tovább — mondta az egyik partizán —, rálőnek minden mozgó célpontra.“ Egyszer mérgesklgyó húsát ettem az egyik táborban, ahol a kommandók tagjai gyakorlatoznak. Egy nappal később halálosan megsebesült mellettem Roger Coundroy francia újságíró egy automatikus puska megtöltésénél. „Az izraeliek holnap hajnalban támadást hajtanak végre Aman ellen“ — jött, hogy közölje velem a palesztlnai felszabadító csapatok egyik harcosa. — „Ma éjjel támadást hajtunk végre Izraeli katonai berendezések ellen Jerikó körzetében. Nem akarja megnézni?“ Az A1 Fatah szervezet tagjának meghívása váratlanul ért, amitől elakadt a lélegzetem. Ha nemet mondok, hálátlannak látszom, és különben sem akartam semmit elmulasztani. Így aztán már csak megszokásból is Igent mondtam. De idegeimre ment a dolog — mindenkinek feszültek voltak az idegei, különösen árúikor Izraeli harci gépek Jelentek meg fölöttünk, és bőgni kezdtek a szirénák. Különben mindenütt, ahol palesztlnalak vannak, Jó a hangulat, itt-ott vicceket hallanll, és Igen nagy az összetartás. Olyan körülmények között, amilyenek itt uralkodnak, meg kell becsülni az emberi szolidaritást. Tulajdonképpen ez itt az egyetlen, ami az embernek még megmaradt. Én Is együtt tartottam velük. Minél távolabb van az ember a Közép-Kelettől, annál gyakrabban hall az Izraellel való „tárgyalások“ és a „kompromisszumos megoldás“ szükségességéről. Minél közelebb kerül a Közel-Kelethez, annál gyakrabban hall a „következő fordulóról“. De a polgári lakosság nem akar háborút. Nem akarják az arabok és határozottan nem a palesztínaiak, akik közül rengetegen már húsz éve élnek Itt mint hazátlan menekültek. Mindenesetre a menekültek között, leg-Ax AI Fatah szervezet egyik tagja kígyót fogott, amely az ellenség által megszállt területen sokszor az egyetlen élalem, amihez hozzá lehet jutni.
