A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-29 / 39. szám
Ä szlovák próza áj utakon Vincent Sikula: Rozárka A felszabadulás utáni szlovák próza legjelesebb művelői, Alfonz Bednár, Rudolf jasik és Vladimír Mináő a kukucini hagyományokon nevelődtek, de valóságszemléletük, emberábrázolásuk az európai prózaírás nagyjain, mindenekelőtt az orosz és francia realistákon is érlelődött. Dominik Tatarka az ő realizmusukat gondolati síkon gazdagította és filozófiában elmélyültebb belső monológjaival tette árnyaltabbá. A hatvanas évek elején az új hullám, a kifejezés eszközeiben a kor igényeihez igazodó próza, a modern antiregény itt is megtalálta követőit; a közéleti, társadalmi témakör helyett itt is a magánélet problematikája, az ember belső világa került előtérbe. Jaroslava Biankóvá Nylonhold-ja jelentette nálunk ennek az új vonalnak kezdetét, egyúttal első sikerét és nemzetközi elismerését. A Nylonhold fénye az évek folyamán erősen megsápadt, karéja megfogyatkozott, Blazková azonban újabb kötetével — Jahniatko a grandi — igazolta, hogy erős tehetség és ifjúkori emlékei felidézésében a művészi színvonal tekintetében lépést tud tartani az idősebb nemzedék legjobbjaival, bár elbeszéléseinek a kritikától szemére vetett problémátlansága és írói látásának felszínessége jogosnak mondható. ján johanides Magánélet című kötetének megjelenésével az új hullám — a rövid szlovák próza — újabb nemzetközi sikert könyvelhetett el. A fiatal író konvenciómentes hangja, stílusának sajátos szépsége, nemkülönben novelláinak témaköre, a magány, az elesettség, az élet reménytelenségének érzékeny megvilágítása érdeméhez méltón talált elismerésre. JOzef FeJix, a jeles szlovák esszéiró, a Kultúrny Zivot hasábjain nagy elragadtatással köszöntötte ján johanides jelentkezését, akinek 1965-ben megjelent újabb kötete — Podstata kameüolumu — azonban csalódást okozott. Kár volt két esztendővel később bemutatni a magyar olvasónak Taposómalom címmel ezt a gyönge kötetet, és nem bevárni tehetsége kibontakozásának vitathatatlanabb jeleit. Anton Hykisch is jól ismeri a korszerű szépprózának, az úgynevezett antiregénynek technikáját; tavaly magyarul is megjelent Mähringben találkozunk című könyve, noha az ember belső világának képét akarja tükrözni, a lélektan vonalán nem mond sok újat; az eléggé színtelen és száraz olvasmány arról árulkodik, hogy Hykischnek inkább a publicistika az erőssége. A modern elbeszélő technika, az időnek összekeverése, a cselekmény gyakori visszajjergetése csak akkor bizonyul vonzónak, ha álomlátások, az alakok belső világának mélyebb feltáráséval párosul, ha a mai élet dialektikáját, az általános érvényű igazságok kimondását mélyebb lélekrajz támasztja alá — ami Hykisch esetében még nem tapasztalható Jozef Kot Is érdekes alakja az uj nemzedéknek. A középcsatár mennybemenetele című elbeszéléskötetében aosztrakt fogalmakat személyesít meg és hoz konfliktusokba. Mint Ján johanidesnél, az ő esetében is a várakozás álláspontjára kell helyezkednünk. A jelek szerint az absztrakt és a publicisztika felé tolódó prózánál jelentősebb és nagyobb figyelmet érdemel a lírai prózát művelő fiatalok hangja. Négy esztendővel ezelőtt az Európa Könyvkiadó Andrej Chudoba két kisregényét jelentette meg egy kötetben. A Galagonyás, de még inkább A szivárványok kútja balladáé sodrású mondanivalójával és megkapó lírájával a fiatal Margita Figulira emlékeztet. Nincs itt utánzásról szó, csak a költői hangvétel erős rokonságáról, amely Szlovákia hegyvölgyes, erdős vidékeit lágy pasztellszínekben hozza az olvasó elé. „De bármennyire szereti is a természetet — írja találóan Hoszszú Ferenc, a kötet kitűnő fordítója néhány soros Utószavában —, az ember a legfontosabb számára. Hősei tiszta emberi kapcsolatokra, boldogságra és igazságra vágynak, éppen ezért sokszor megsebzüdnek az életben. Chudoba nem tud elszakadni az elmúlás gondolatától, Írásaiból mégis az élet őszinte szeretete árad.“ Pavol Vilikovsky Érzelmi nevelés márciusban című kötete is lírai fogantatású és Figulira emlékeztet ugyanúgy, mint Chudoba prózája. Marina Ceretková-Gállová, Peter Jaroá, Peter Kováőik és Rudolf Sloboda is az új hullám jegyében indultak el; e fiatalok között az élre kell helyeznünk Vincent Sikulát, akiről bővebben kell megemlékeznünk abból az alkalomból, hogy két kisregénye ezekben a hetekben jelent meg Mács József igen gondos, költői fordításában. A Pozsony melletti Dubován született Vincent Sikula a muzsikusi pályát választotta és az Állami Konzervatórium elvégzése után a modori általános zenei iskolában kezdte meg a tanítóskodást. Ez a muzsikusi mivolta, zenei képzettsége adja a magyarázatát stilusa jellegzetes zeneiségének, általában egész írásművészete sajátosságainak. A tanítóskodást korán abbahagyja, az írásnak és a szerkesztői munkának szenteli magát. Aránylag fiatalon, 1964-ben, huszonnyolc esztendős korában jelennek meg Hangversenyeken nem tapsolnak címen egy kötetbe gyűjtve katonai környezetben lejátszódó karcolatai, melyeknek egyszerű, lírikus hangja felfigyeltetett. Ugyanebben az esztendőben egy másik kis kötete — Talán bungaiow-t építek — még határozottabban mutatta, hogy az új szlovák prózában egy teljesen egyéni hangú, stílusában lírai érzékenységű elbeszélő jelentkezett. Gyermekeknek írott prózái után a Rozárka és a Koldusok — eredeti címe: Neb^va na kardom vrsku hostinec —, valamint az idén kiadásra került Povetrie jelentik eddigi munkásságának eredményeit és csúcsát. Kiadónk dicséretes gyorsasággal ismerteti meg olvasóinkkal Sikula eddigi legérettebb munkáját, a Pen Club tavalyi nemzetközi pályázatán első díjat kapott Rozárkát. Az ötven oldalas novellában Sikula elbeszéli, hogyan törekszik Andris meséivel és gondosságával megóvni az élet durva kényszerétől a testben felnőtté érett, de szellemben visszamaradt húgát, Rozárkát. Csak a szeretet és hozzáidomulás áldozata válthatja meg ldelg-óráig az együgyű teremtést; Andrisnak húga mellett gyerekké, együgyűvé kell válnia, hogy az azonosulás vállalásában, a részvét révületében elviselhetővé tegye az élet termékeny és teremtő területéről félresodrot leányt. A téma szinte marokba foghatóan sovány, ám ahogy Sikula álmokkal és mesékkel, visszaemlékezésekkel kibontja, bőven áradóvá és sokrétűen gazdaggá válik. Az otthoni táj, a gyümölcsösökkel és szölőskertekkel tarkított dombvidék különös varázzsal élővé színeződik előttünk; az álmokkal és víziókkal kevert valóság szivárványos szépséggel ragyog fel, múlt és jelen úgy keverődik össze, mint ahogy álmainkban is összefolynak, hol színesen felfénylenek, hol fájdalmat éreztetve elsötétednek. Mesék viliódzó fényeiből, álmok és emlékek kormos komorságából ötvöződik össze Sikula sajátos világa, melyben fel-feltör a részvéte, s melynek látomásos képeiben az elesettség, a testi és lelki elnyomorodás feletti bánata érzékeny cseilóbugássál kap hangot. A Rozárka balladás hangvétele érződik a kötet Koldusok című kisregényében is, de ez művészileg már nem olyan koncentrált, nem olyan tömör és egységes. Az írónak az élet peremére szorult alakjai, faluról falura vándorló, öregségükben mindenkitől elhagyatott koldusok vonulnak az országutakon, szérűkben, szalmakazlakban és szénásboglyákban töltik éjszakáikat, kertekben éretlen gyümölcsöt dézsmálgató suhancokkal perelnek, akik bizony lelkifurdalás nélkül ellopják az egyik öreg koldus klarinétját, alkonyba hajló életének egyetlen vigasztalóját. Sikula gyermekkorában láthatta ezeket a szánandó emberpáriákat, az emlékezés reflektorfényében valami különös, fájdalmas sugárzást kap a magányuk és elesettségük, időtlenné és félig álomlényekké válnak a visszapillantó tükörben: valaha elevenek voltak, de ma sem holtak, emlékeket idézve és lelkiismeretünket felrázva járnak tovább az élet örök országútjain — örök hiteimül, hogy kevés bennünk a jóság és részvét a szánandó, elesett kreatúrák iránt. Tartalmilag érdekesek Sikula emlékezései, művészi tekintetben is alig van mit kifogásolnunk, mégis felvetődik a gondolat, nem fenyegeti-e az írót az ismétlődés és egyhúrúság veszélye? Tersánszky Józsi Jenővel rokoníthatnám, de Tersánszky elesett, az élet peremére szorított figuráit több szál fűzi a társadalomhoz, életük árnyaltabb, eseményekben lényegesen mozgalmasabb és ami a legfontosabb: elesattségük ellenére is megőrzik az életet fenntartó derűt. Sikula nem pesszimista ugyan, da teljesen hiányzik belőle a derű és — egyelőre — a szélesebb emberlátás, a világ felé nyitott nagyobb ablak. Ami azonban feltétlenül a javára írható: emlékeit, álmait és látomásait költői szépséggel tudja összeötvözni. r Kiadónk lektorátusának munkája az utolsó esztendőkben erősen megjavult, könyveink a nyelvi helyesség szempontjából is hibátlanabbá váltak. Azt hiszem, hogy Mács József is, akinek Sikula egészen sajátos, lírai fogantatású prózáját kellett egyenértékűen magyarul tolmácsolnia, megkapta a múlhatatlanul szükséges lektori segítséget — mégis egy dologban elégedetlenségemnek kell kifejezést adnom. A helységnevek írásában és a lágyító használatában a lektoroknak nincs egységes álláspontjuk, és történetesen ez a kötet a teljes tanácstalanság és zavar jeleit mutatja. Konkrétan: A külső és belső címlapon a szlovák Rozarka név szerintem igen helyesen Rozárkaként van feltűntetve, viszont benn a szövegben következetesen Rozárkát olvashatunk, ami ellentmond a jóhangzás követelményének, s olyan, mintha rózsa helyett rozsát mondanánk. Ha Nagyszombatot, Nyitrát, Besztercét és Modort írunk, Senkvice helyett is Senköcöt vagy Nagysenkőcöt kellett volna használni. A Hejges, Vontorőik vagy Zambor névnél megértem a lágyítót, de mért lett a Cabrakából Csabraka, Ibozskin lágyító nélkül úgy szerepel, mintha orosz névről volna szó. Helyesnek tartom, hogy Fehérné íródott Fehérová helyett, jó a Bordásszikla, mert a magyar olvasó jobban megérti a szikla szlovák nevénél, az Andris és az Ágoston már kétséges megoldás, szokatlan a tiszta szlovák környezetben. Ha következetesek vagyunk, akkor Karol helyett Károlyt kellett volna írni és Simonnál nem használni a lágyítót. Ezeknek a következetlenségeknek kiküszöbölése érdekében talán nem ártana, ha a kiadó lektorai összeülnének az írók és fordítók képviselőivel és, hogy megvitatva a helységnevek írásának, a lágyító használatának kérdését — függetlenül a vitatható akadémiai előírásoktól — egyedül a jóhangzás, a helyesség és a jó magyarság szempontjának eleget téve, ebben a régóta vitás kérdésben közös megegyezésre jutnának. EGRI VIKTOR 14
