A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-29 / 39. szám
0zfvali Árfái: Valaki őrzi Valaki őrzi a lámpást, a soha ki nem alvót, két tenyere között fényes bogarak ölelkeznek. Valaki ismeri a falraszögezett igazság vaspántos ajtaját s most mellét veri a küszöbön: Vágjátok le a szárnyát sólyom madaramnak, égbe ne repüljön! Vágjátok le a lábát édes jó lovamnak, csillagot ne üssön! Valaki batyuba rakta a kenyérképü Holdat s most ott áll dideregve a sötétség kapujában ,,t Cseréld el a Holdat, ezüst pénzt kapsz érte, tüskemarta inged váltsd át hófehérre! Valahol alszik a tűzokádó sárkány és a tenger ősanya — bánata lábához kuporodik. — Az ember tehat nem szabad? — Szabad, de cselekedeteiből a következményeknek finom szálai Indulnak ki, amelyek eidönthetnek emberi sorsokat! ... — Nem, nem ... zárd be a könyved ... láttam már eleget. Senki sem gondol a te számláiddal és vonalaiddal akkor, amikor fölfelé megy a dombon! Kikacagtam azokat, akik böjtöléssel. vesztegették el ifjúságukat, mert élvezni tudtam a szerelmet és nem féltem a kötelékeitől, és büszke voltam, hogy nem kiáltja senki utánam: „apa“l m keeméá Az ajka mosolygott, de a szavai szúrtak és mérgeztek. Olavi érzi, hogy szívének egyik fele jéggé dermed, s meghal benne az, aki ott ül és beszél, másik fele meg felforr azokért a szavakért, amelyek Küllikkiről hangzottak el. Válaszolni akar: Beszélj; amit akarasz, de egy szót se Küllikkiről... azonban a nő már folytatja: — No, mért vagyunk ilyen ünnepélyesek! Látogatóba jöttem hozzád . . . rég nem láttalak. Beszélgessünk megint... a szerelemről, most már én is mondhatok róla egyet-mást. Olavi szívének' másik fele is jéggé dermed, míg nézi ennek a közönséges nőnek gúnyos arcát és hallja üres kacagását. De a nő arcáról hirtelen eltűnik a mosoly és a gúny. — Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz... most már ismerlek titeket! — kiáltja vadul és lábával a padlóra dobbant. — Állatok vagytok valamennyien ... a különbség csak az, hogy egyiknek szarva van, a másik meg sima fejű, de ez nem sokat változtat a dolgon ... — Nézel? Csak nézz! Te is közéjük tartozol, csak éppen annyival vagy különb, hogy még érdemesnek tartom szóba állani veled . .. Halld tehát! — Felugrik és Olavíhoz rohan. — Megvetlek benneteket és gyűlöllek benneteket, mindenkit, alg a nyájatokba tartozik, barmok! Szeretném kikaparni a szemeteket . .. legfőképpen a tiédet! Nagy barna szemében vad haragnak a lángja lobban fel és arca annyira eltorzul, hogy Olavi azt hiszi, fúria áll előtte, nem pedig ember. — A ti szerelmetek! — kacag fel a nő gúnyosan és megint a pamlagra veti magát. — Igen, arról fecsegtek naphosszat, azt fújjátok, mint füzfasipot, míg magatokhoz csaltok bennünket ... akkor aztán kiugrik a bőrötökből Nagy láfzló: Versben bujdosó Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból rádszabott sorsból hírhedt erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér, inged is rebegő selyemlidérc, alkohol szélverte lángja csak, versben bujdosó haramia vagy, szemed, a szemed is tünedező levelek rése ahogy tágul, ahogy szűkül, de mindig másutt, szüntelen célzó, de célozliatatlan, kintről ordasi tűz s fegyelem, belül piros őzike-csillag — belül véredtől, véred vasától hártyáid azúr ablakai közt káprázatos világ a vemhed s vétked, mert ott ragyog igazi nap, versben bujdosó haramia vagy, megáldott szakállas anyaság, partizán-anyaság, lomb-koronás, hogy az éterben cirkáló öklök üunepén eleven dob ne lehess, hogy léted értelmét el ne vetéld a halál dögönyöző bábáitól és csipesz-kezek nehogy kiszedjék érzékeid tündéri villámait s kötözzék csokorba tükör elé, megfagyna minden, ha lélegező ingedbe kő-cölöp öltözne föl, koszorúzd lombbal és tartsd meg magad, versben bujdosó haramia vagy, az vagy: mert égi és földi körök lángolnak $ hamuként lehull a madár, mert gyászban megtébolyodva forog, aki a kereket hozta világra és sír a propelleres juharfa-mag, mi lett a róla-vett ős-ideából, s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők nyílnak: a halál margarétái s bezárul a lét — mert az áldás is zagyva, ha manna és puskapor keveredik, mert fénykaszáknak fordítva hátat megrémült kisded az anyai kaput üti ököllel, s döbbenetükben futnának a fehérje-láncolatok óriás hegygerinc-csordái vissza elbújni a bátor, pici ős-sejtbe, vissza a fölgyújtott holdak alatt — versben bujdosó haramia vagy, t moha-csizma rajtad és hangya-telep és izzasz a nyugtalanság mérgeitől és ítélsz a hűség tövisei közt és holtig a hűségtől nem menekülsz, versben bujdosó haramia vagy, kesztyűdet: ötujjú liliomodat kidobod a szimatoló ebek elé. vallatják, szivárog belőle a vér ])ét! «1 tűzpiros i az állat. Megmondjam, hogy kit szerettek? Magatokat, nyomorultak! Mi csak babák vagyunk és mulatságos kis cicák, akikkel játszani akartok. Olyanok vagytok, mint az éhes farkasok, olyanok éppen... valamennyien egyre vágytok! Olyan csípős gúnnyal beszélt, hogy Olavinak eszébe sem jutott védekezni .. . úgy érezte hogy verést kapott, tálán nagyon is keményet, de — megérdemelte. — Miért nem beszélsz, mtért nem kelsz ne med védelmére? Miért nem kergetsz ki, hogy így leszidlak titeket, ti bolondok! Mit kínáltok nekünk? Testeteket! És még mit? Testete két. . hahl Akkor olyan édesek vagytok, de azután . . . oldalra fordultok és kéritek: hadd aludhassatok nyugodtanl ... Megvető tekintetet vetett Olavira és hal Iga tott egy ideig, mintha valamire várna. — Mit kuporogsz ott, mint a beteg macska? Mi a bajod? Igen, igen, hiszen te „keresztyéni házasságban" élsz.. mint „egy asszony férje" ... veled szépen, illedelmesen kell beszélni! Le tudjátok-e vetni bőrötöket, mint a kígyók? Nem! Az állat kiugrik belőletek mindig, amikor csak leheti És a feleségetek? Megmondjam, hogy minek érzik magukat? Annak, aminek ini mások is ... a- ti... Olavi vére felforrt, és az arcára sötét vörösség szállt: — Te ... — ... Goromba vagy ... jó! tudom magam is! — vágót közbe a nő. — De korántsem olyan goromba és szégyentelen, mint amilyenek ti vagytok! Jó a házasság az ilyen semmirekellőnek .. . legalább nem halnak éhen a gyermekek. Nem indítványozta még senki közületek, hogy tartsa el az állam a fattyáitokat ...? Hiszen a szerelem olyan szép volna, ha szabad volna, ha-ha-ha! Mi neveljük őket, az állam adná a pénzt. . Istenem, milyen derék, lovagias emberek vagytok! Melyik állatról vettetek példát... a kóbor kutyáról? Olavi dermedten ült és iszonyattal tekint a nő kipirult arcába. Képzeletében megjelenik egy fiatal gyermeklány, aki bizalmat sugárzó gyermekszemével szemérmesen néz reá, akinek hosszú, barna fonat hull a vállára és. .. — Ne! — kiált fel a nő és dacosan villan még a szeme. — Tudom, mire gondolsz. Utálsz engem. Kérdezed magadtól, ugyanaz a leánya vagyok anyámnak, aki egykor térdeden ült és úgy nézett fel rád, mint egy istenre Nem, nem . . . nem az vagyok . . . csak a savanyú bogyó maradt meg. Persze, nem érted ...? 0, mi savanyúak és gorombák vagyunk, és Isten tudja, még milyenek ...! Megmondjam neked, hogy mi kik vagyunk? Felkel a pamlagről és hevesen járkál fel s alá, leül egy székre, közel Olavihoz és beszélni kezd hozzá átható hangon, mintha át akarná szúrni a szavaival és a tekintetével. — Mi... nők vagyunk. Érted? És mi vágyódunk a szerelemre mindannyian, jók és roszszak ... de nem, közöttünk nincsenek is jók és rosszak, egyformák vagyunk valamennyien. Vágyódunk utánatok és a szerelemre. De hogyan .. .? Neked tudnod kelll Mondd meg nekem, olyan őszintén, mintha Isten színe előtt állnál: akadt-e egyetlen leány is azok közül, akikhez közöd volt az életben, aki a testedet kérte volna ... mondd meg, de ne hazudj! — Nem ... ezt kötelességem beismerni — dadogta megrendültén Olavi. — No, még jó, hogy legalább becsületes vagy!... Ez az a mély árok, amely bennünket «o •elválaszt. A test a ti alfátok és ómegátok, de
