A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-22 / 38. szám
John Keatf Oda Fa nnyhoz Gyógyíts Természet! Önts szívembe vért! Ments meg a verstől, őrizd nyugtomat. S áldozz föl majd, ha mellemig fölért a sokaság, a nyüzsgő áradat. Témát Természet! Témát adj, amely álommal bűvöl el. S előttem állva látlak már, amint fejed felém, a téli éjbe int. 0, legdrágább, te, félelem, remény, ziháló kínok édes otthona, — ma éjjel szépségedben érzem én a mosoly gyönyörét, mely úgy ragyog, miképp szemek hűségbe révült mámora, bűvölve ámul és néz, egyre néz. Ki falja fel szemével étkemet? Ki rontja el ezüstszín holdamat? Ö, tartsd szelíd kezem szíved felett! S míg vágyam lángra készt, a forró lüktetést ne vedd, ne fordítsd még el, pillanat! Maradjon meg nekem a legvadabb ütem. Hagyd meg Szerelmem! S bár a zene sző gyönyörű látomást a légen át, veszélyes tánc köréből ússz elő, légy mint az április, oly víg, oly fürge, friss, hörgő mell és vértcsepegö szív. Menj, menj az erdőbe ... ne közeledj soha a nyomorúság hajlékaihoz! De a madár csak meglőbálta tejét és egyenesen a szemébe nézett. — Nem érted . ..? Menj, menj! Megkocogtatja az ablakot. A madár útjára rebben. — Nem jöttök még... tudom. Egyedül jöttök, külön-külön, hogy darabokra tépjetek! Nyomon követtek, mint a bosszú, nyakamon érzőm szüntelen a ti perzselő pillantásotokat, összerezzenek minden zajra, idegen női arc láttára eláll a szívem. És ha néha megfeledkezem rólatok és azt érzem, hogy élek, újra megjelenik valaki közületek, mint kísértet... Ott ült lesújtottan. — Miért Ícínoztok engem, hiszen már olyan vagyok, mint a halálra üldözött vad? Azért, hogy szerettelek egyszer benneteket? Nem emlékeztek, mire esküdtünk akkor? Hogy hálával gondolunk egymásra azokért az ajándékokért, amelyeket egymásnak adtunk? Gazdagok voltunk és kincseket adományoztunk... Miért jöttök most úgy, mint a koldusok? Panaszkodtok szegénységetekről... hát nem tudjátok, hogy én még nyomorultabb vagyokl Vagy eljöttök, hogy sírjatok velem ... hogy mi, akik egykor gazdagok voltunk, az országűtra jutottunk? ... Ügy jöttök mégis, mint hitelezők! Hát bolondok vagytok? Hisz én dalokat zengtem nektek! Az élet költemény volt, s a versszakok szép, józan, mini a liliom-virág, — ó Ég, azután jöhet a májusi meleg. Mondd Fanny, mért ó, mért nem igaz ez? Tedd lágy kezed fehér kebledre, ott, hol ver a szív, és valid be, mily üres! Ám nőhöz, illik-e, ha sodródó pihe? Ha tenger árján széltől hánytorog? Ha rét felett, akár a méta-labda száll? Én tudom, — és ez fájó csüggedés annak, ki, édes Fannym, így imád, kinek a szíve érted csattog, és árván otthont se lel, amíg nem vagy közel, — a szerelem nehéz fájdalmat ád! De én drágám, ne tedd féltékennyé hived! Ha legyűrt szívem többet érne tán, mint egyórás, múlandó büszkeség, vágyam vizét ne dúlja fel profán, kegyetlen kéz, ami szent ostyám eltöri. Nyíló bimbót ne hagyj leszedni még. avagy lezárt szemem örökre elpihen. Fodor András fordítása között piros virág a szerelem! És most eljöttök, és el akarjátok hitetni velem, hogy a költemény adósságlevéllé változott, és a sok piros virág számmá, amely a végösszeget mutatja? Eh, menjetek, hagyjatok engem békében! Nem tudok semmit visszafizetni. Nem tudjátok, hogy elzálogosítottam már mindent... hogy odaadtam az utolsó garast is, ami még birtokomban volt? ... És olyan szenvedés fogta el, hogy hideg verejték lepte el. Elzálogosítottam! Mit adják most neked, aki szerencsétlenebb vagy mindenkinél?... Királynő voltál közöttünk, az egyetlen ki nem hajtottál térdet nekem, hanem mellém álltái, mint egyenrangú társ. És a legnyomorultabb sors mégis neked jutott osztályrészül... maradékok, szétfoszlott rongyok, amelyek egy koldust sem elégítenének ki... És ekkor úgy érezte, hogy egy belső kéz ütést mér a mellére, hogy a levegő kifogy a tüdejéből és véredényei egy szempillantás alatt kiürülnek. Azután heves szívodobogás, egyik ütés a másik után, vére a fejébe áramlik. Közel volt az elájuláshoz. Lökés Ismét, a kiürülésnek ugyanez a borzasztó érzése, egy pillanat múlva heves szívverés. Ösztönszerűleg karjához kapott és sietve kereste meg az ütőerét. Szapora lüktetés ... megáll... áll... áll... megszűnt már egészen?... Elfehéredik és hideg kíncseppek verik ki homlokát... Megszűnt! Ütőere már nem is lüktet... Felugrik, menekülni akar az erőtlenség érzésétől. Néhány lépést tesz... vér. A roham nem ismétlődik meg, de a mellében még mindig gyötrelmes fájdalom... ájulástól fél s leül. — Élet, te voltál az, aki kalapácsoddal mellbe ütöttél?... Eljöttél a leszámolásra?... Az ember tehát csak bérlő? És te vagy a gazda, aki Összegyűjtőd számláidat és egyszer csak elénk terjeszted a számadásodat? Igaz, hisz én már ismerlek téged .. láttam már egy-egy pillanatra az arcodat..'. — Vastag könyv van náladl... Elsősorban azért?... Természetesen, ezt én is tudom... Jean Cocteau: Szerelmünk egybefont rajzára . . . Szerelmünk egybefont rajzóra jó hasonlat: fán kezdőbetűk, párosán, s az ágyon testeink úgy összegabalyodnak, mint a te neveddel a Jean. Hinnéd-e, óceán, hogy te vagy ez, ki tombol, hogy szörny-ménesed dobog itt, mikor mozogni kezd e lábakból, karokból képződött, szerelmes polip? De oldódik a bog, űr támad, s te az álom lova sörényét megfogod, gyorslábú paripát, hogy veled eltaláljon a partra, melytől borzadok. Vas István fordítása ugye ez a legnagyobb tétel? Apámnak is volt — anyám beszélt valamit róla — ugye? És nagyapámnak szintén? ... — Bólintasz fejeddel és intesz nekem, hogy; nézzek hátra... azokra az ösvényekre, amelyeken láthatom saját lábamnak a nyomát. Én engedelmeskedem és becsüllek téged, hogy így teszel és nem tartasz prédikációt a bűnről és a mennyről és a pokolról... el is intézhetnéd az egészet nélkülem. Mert a szerelem hús és vér és vonz bennünket, mint a mágnes, és nem riaszt vissza minket, a ma embereit, a bűnnek és a pokolnak félelme... hiszen megértő és imádkozó lélekkel bocsánatot nyerünk mi mindül De ha a te könyvedben egyik lapon csak a tettek vannak, a másikon meg a következmények, és te megmutatod, hogy milyen összefüggésben vannak egymással és hogyan hatnak ki a sorsunkra, akkor mi lehorgasztott fővel állunk előtted és megértjük, hogy a te számlakönyved saját vérünkkel íratott meg ... Mereven néz maga elé, mintha igazán látna valamit. — Te kinyitod a könyvedet és megmutatod nekem, hogy miképpen vezetted az én számadásomat. De nem értem, mit jelent ott az a sok vonal? Ez az én utam, ezek az én tetteim, ezt értem. És ott vannak azok az emberek, akikkel összehozott a sors. De az a sok-sok vonal? Kétféle? ... — A következmények! — mondod te. — Lehetséges? Ezeket, amelyek itt egyesülnek, már megértettem ... következmények, amelyek az én életemet meghatározták. De azok, amelyek más irányba és a végtelenbe tartanak? . .. — Következmények! — mondod újra — amelyek. mások életét meghatározták. Verejték gyöngyözik megint a homlokán. — Egy idő óta tudom, hogy vannak ilyen vonalak, de ez a rettenetes tömeg!... Mindig húzol egy vonalat? — Mindig! — Mindenért? ... — Mindenért, aminek hatása és következménye van! / Folytatjuk
