A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-15 / 37. szám
Egy hazában élünk! (A nemzeti kisebbségek és jogaik) A sajtóban, a rádióban és a televízióban a nemzetiségi problematikát úgy tálalják a nyilvánosság elé, mintha az a csehek és szlovákok viszonyának és a föderációs átszervezésnek a megoldása, rendezése lenne. Ugyanakkor viszont a nemzeti kisebbségeknek nagyon kevés figyelmet szentelnek. Bár az tagadhatatlan tény, hogy köztársaságunk lakosságának aránylag kis százalékát alkotják ezek a kisebbségek, mivel a München előtti 3B %-ról 6 %-ra, Szlovákiában pedig 24 °/o-ról 14 %-ra olvadt le a számuk. Az viszont igaz, hogy köztársaságunknak aránylag igen jelentős részén naponta és tömegesen érintkeznek a két nemzet és a nemzetiségek képviselői egymással, s éppen ezért nagyon nagy fontosságot kell tulajdonítanunk e probléma megoldásának. A kisebbségi kérdés megoldása már eddig is eléggé pozitív jellegű volt nálunk, de még korántsem használtuk ki a szocialista demokrácia nyújtotta lehetőségek széles skáláját. Az 1965-ös becslések szerint (az 1961-es népszámlálás utáni fejlődés feltételeiből kiindulva) Csehszlovákában 561 ezer volt a magyar kisebbség száma (ebből 19 000 a cseh- és morva országrészben), hatvankilenc ezer lengyel (Szlovákiában ezer), 56 000 ukrán és orosz nemzetiségű polgár (az ukrán elnevezést használjuk, bár az utóbbi időben sokat vitatkoznak e kisebbség jellegéről — tehát például arról is, hogy vajon az ukrán vagy a ruszin elnevezés a helyes), ebből 20 000 a cseh- és a morva országrészben, s rajtuk kívül még a 134 000 lelket számláló német kisebbség (ebből 6000 Szlovákiában). S a felsoroltakon kívül még több tízezer másnemzetiségű kisebbség is él nálunk (például körülbelül 6000 bolgár). Közben pedig arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a cseh országrészben a legnagyobb kisebbséget a szlovákok alkotják (337 ezer) és jelentős kisebbségi csoport a Szlovákiában élő 47 ezer cseh is. A Csehszlovákiában élő nemzetiségek a határmenti kisebbségek típusát alkotják. Nemzeti öntudatuknak fejlődése sokkal bonyolultabb volt és most is az, mint a két nemzeté, ugyanis az eredeti nemzetükhöz kapcsolódó öntudatuk bizonyos fejlődésen ment át, s most már — a viszonyaik alakulása folytán és a kisebbségi öntudatuk révén is — érzik, hogy a szocialista Csehszlovákia kötelékébe tartoznak. Minden kisebbség specifikusan más és más probléma megoldása elé állítja köztársaságunkat. Két kisebbségünk szláv. A magyar kisebbség nyelvi különbözősége — a lakosság elhelyezkedését, értelmisége szamáT, szociális struktúrájuk jellegét tekintve stb. — Dél-Szlovákíában a földrajzi elhelyezkedése Is helyenként különböző, más és más képet mutat. A magyar és lengyel kisebbség túlnyomó többsége aránylag összefüggő területen és nagy tömegben él, bár ezen tény ellenére is jelentős számú kisebbség van — különféle számarányban — a csehek, a szlovákok és a többi kisebbség között. Történelmi visszatekintés 1945 után a kisebbségek viszonyának és helyzetének fejlődése nem egyformán alakult. Az ukrán kisebbség egyenjogúsítása már 1945-ben megkezdődött és 1950-ig már megvolt a nemzeti képviseletük is, az Ukrán Nemzeti Tanács (Prjasevstyina). Azután megszüntették az Ukrán Nemzeti Tanácsot, s az egyébként vegyes nemzetiségű lakosság teljesen ukrán befolyás alá került, vallási téren is nagy átszervezés ment végbe (görögkatolikus vallásról át kellett térniük a pravoszláv vallásra), ami bizonyos fokú ellenszenvet váltott ki a népből, s ez például abban is megnyilvánult, hogy taktikából igen sokan szlovák nemzetiségűnek jelentkeztek. Ez az állapot még jelenleg is tart. A háború után a magyar kisebbség éppen arra a sorsra jutott, mint a német. 9 A Hét irodalmi melléklete 37. A nálunk élő magyarok egy részét, — főleg az értelmiséget, — áttelepítettük, sokat pedig lakosságcsere révén tettünk át Magyarországra, helyettük pedig magyarországi szlovákok jöttek át hozzánk. Mások viszont — az áttelepítéstől való félelmükben — reszlovaklzáltak, ötvenezer magyarnak a cseh határvidékre kellett költöznie, a magyar kommunistákat kizárták a pártból stb. A magyar kisebbség csupán 1948 után kap polgári, politikai és nemzetiségi jogokat (a kétnyelvűség elve, anyanyelvi oktatás, az állam politikai irányításában való részvétel). Közben viszont a Szlo na déli járásaiban élő magyarok nagyon is általános jellegű anyanyelvi jogait csak 1952-ben körvonalazták, határozták meg pontosan. A lengyel kisebbség politikai egyenjogosításával kapcsolatban is több probléma merül föl. A lengyel lakta falvak nyelvi egyenjogúsítására csak 1956-ban került sor. A német ajkú kisebbség itt maradó részének gyakorlatilag 1950-től 1960-ig kulturális vonalon bizonyos lehetőséget adtak. Az 1960-as Alkotmány elfogadása után, — melyben említés sincsen a nálunk élő német nemzetiségű polgárokról, — már ez a gondoskodás is megszűnt. Főként az 1950—53-as években, csakúgy mint a szlovák nemzetnél, a kisebbségeknél is üldözni kezdték az ún. „burzsoa nacionalistákat“, ami azután nagymértékben hozzájárult az állam kisebbségi politikájának deformálásához. A kisebbségek helyzetének megoldása terén pozitív jellegű volt a kulturális kiélés lehetőségének megadása a saját anyanyelvükön. Az 1960-as Alkotmány tulajdonképpen csak ezt vette tekintetbe, igaz, hogy az egyenlő polgári jogok bebiztosításán kívül, ami magától értetődő. Fejlődésnek indult a kisebbségek anyanyelvén a kiadói tevékenység, valamint a műkedvelő munka, a színjátszás, a rádióadások, a filmek felirata stb. Rohamos fejlődésnek indult a kisebbségi iskolaügy kiépítése (a németen kívül), s most már a kisebbségek a saját anyanyelvükön tanulhatnak a — főleg alapfokú — iskolákon. Kulturális kiélésük biztosítása érdekében három kulturális egyesület — azaz szövetség — alakul a magyar, a lengyel és az ukrán kisebbség részére. Mivel Csehszlovákiának a kisebbségek nemzeti képviseletére külön szervek nem voltak, ezen kultúrszervezetek vették át ezt a szervet. Viszont ez a tevékenység nagyon sokáig nélkülözte a valóban szakszerű irányítást. A központi szervek mellett csak nemrég alakult a kisebbségek iskola- és kultúrpolitikájával foglalkozó külön szakosztály. Iparkodtunk ugyan a kisebbségek részvételét számarányuknak megfelelően bebiztosítani képviseleti szerveikben, államjogilag azonban a kisebbségeket nem tekintettük specifikus etnikai egységeknek, hanem csak mint egyéneket, azaz, mint „ilyen és ilyen nemzetiségű polgárokat“. S éppen ezért a kisebbségek mindmáig nem rendelkeznek nemzeti szervekkel, nem alakultak a kisebbségi politika irányítására külön intézmények sem. Ezt nem foglaltuk bele az alkotmányba és mindmáig nincs törvényes biztosítékuk nemzetiségi jogaik érvényesítésére, sem pedig központi érdekvédelmi testületük. Bár a kormány 1952. június 17-én és a Megbízotti Hivatal 1952. július 1-én beiktatott bizonyos anyanyelvi jogokat (a vegyes nemzetiségű területen a kétnyelvűség elvét), megfogalmazták a kisebbségek politikai részvételét a nemzeti bizottságokban és más szervekben, de ezeket a határozatokat soha nem hozták nyilvánosságra és nem is emelkedtek törvényerőre, teljes terjedelmükben tehát nem is valósították meg őket. Mindkét nemzet — a csehek és a szlovákok — előtt gyakorlatilag ismeretlenek maradtak ezek a határozatok. Az ilyen jogilag biztosított normák nélkül pedig nagyon nehéz a helyes nemzetiségi politika megvalósítása. A CSKP Központi Bizottságának a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó külön bizottsága ugyan több javaslatot terjesztett a CSKP XIII. kongresszusa elé, de ezeket ott egyáltalán nem vették figyelembe. S ez súlyos mulasztás volt, mert a ma felmerülő problémák jelentős része már régen megoldódott volna. A jelenlegi helyzet A demokratizálódási folyamat mozgásba hozta a nemzeti kisebbségeket is. A kultúregyesületek megfogalmazták kéréseiket és követeléseiket egyaránt. Ez év márciusa folyamán több határozatot fogadtak el, melyekben az egész kisebbség nevében kifejezik véleményüket a politikai, kulturális, gazdasági és más problémákkal kapcsolatban. Ezek a határozatok élénk visszhangra találtak a sajtóban is. Szlovákiában a Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének (Csemadoknak) a határozata keltette a legnagyobb feltűnést.
