A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-08 / 35-36. szám
7 villanások Fut a vonat; néha-néha megrázkodik a váltók kényszerítő karja között. Nevenincs állomások, kenyérszagú, hallgatag falvak rohannak visszafelé. Plakátok jeges kiáltása, ismerős arcképek mellé tűzött virág, könnyet csorgató gyertyák, megsebzett út kígyóteste kísér. Honnan indult ez az út, s véget ér e egyáltalán? Pár nappal ezelőtt talán ennek az útnak a szélén álltam egy kelet-szlovákiai kisvároska közepén dübörgő vasak forgatagában, csodálkozó, néma tömegben. Tízórait vivő, munkában elnyűtt táskák szorultak oldalam köré. Magába zárt a tömeg, felszippantott, mint a lebegő harmatcsöppet. Csontomban éreztem roppant erejét. Nem az alázat, kétségbeesés, a csüggedés, hanem valami elszánt bizalom, az igazságba vetett rendíthetetlen hit lett úrrá a tömegen. Hittek azokban, akiknek kezébe tették le az ország sorsának irányítását, hogy mindig az igazság, az őszinteség, az emberiesség útját járják, népük javára fáradoznak. A sokféle nyelvet beszélő nép, még sohasem állt ki ilyen egységesen a törvényesen megválasztott vezetői és a szocializmus igaz ügye mellett. Ez volt az első komoly próbatétel. A második sokkal, de sokkal nehezebb: munkával bizonyítani eddigi utunk helyességét. B T Nagy késéssel, végre befut a gyorsvonat a kis vidéki város állomására. Szemereg az eső. öt percet állunk. Lehúzom az ablakot Felettünk repülőgépek húznak, el, monotőn búgással. A távoli úton lánctalpak csörögnek. A kivilágított, hosszú fabódé, a városka ideiglenes állomásépülete, inkább valami építkezés kantinjához hasonlatos Magas póznán lámpák imbolyognak, plakátokat tép a szél. Este tíz óra. Pár utas igyekszik a kijáró felé. A vágányok között egy sánta asszony, kezében bottal bandukol, meg-megáll. Vár valakit. Kezében hálószatyor, a szatyorból hatalmas villanylámpa kandikál kifelé. Lassan végig megy az indulásra kés2 vonat mellett, minden ablakon betekint. Az grca, mely pár perccel ezelőtt még bizakodó, reménykedő volt, most csalódott, kétségbeesett. A kijáratnál fiatalok csoportja áll, beszélgetnek. Az asszony hát- • rafordul, egy pillanatig kutatva nézi a fiatalokat, hátha ott van közöttük akit keres, akit reménykedve vár. Aztán két könnyektől fényes, nagy szeme újra végigpásztázza a fekete vonatot. Minden hiába .. A forgalmista zöld fényű lámpája komótosan emelkedik a magasba. Mint egy tüdőbeteg: hörögve, fuldokló köhögéssel lódul útjára a mozdony. A lámpa alatt hosszú ezüsnyilak, sűrűsödő esőcseppek verik az asszony hátát. Még látom ahogy elindul a dübörgő, sötét út felé. Egyedül... O. A. mennyit ét egy korona A zürichi tőzsdén nem jegyezték, és lépten-nyomon tapasztaltuk, hogy értékénél bizony baj van. Ugyanazért az áruért idén többet kellett belőle kiadnunk, mint tavaly. Mostanában elhatároztuk, hogy gátat vetünk ennek az árfolyam-zuhanásnak. Gyűltek a milliók a Köztársasági Alapra, gyűlt az arany, míg csengését, el nem nyomTöjji. JtŐLCko£sik zaja. —Aztán egy napon megtörtént a különös dolog. A korona árfolyama óriásit nőtt. Sajnos, nem nemzetközi viszonylatban, csak helyi jelleggel. De lehet, hogy az eset nem volt egyedülálló. Az országúton tankok, katonai teherautók hosszú sora állt. A legénység, szinte kivétel nélkül csupa fiatal fiú, friss levegőt szívni kijött a kocsik belsejéből és nézte a hol napsugaras, hol esővel fenyegetödző változó eget, az idegen táj képét, a gyér forgalmat. Telt-múlt az idő, a nap már erősen lefelé ballagott a felhős égen, a kis katonák unatkoztak, nem volt semmi dolguk. Az országban, ahová „rendet teremteni“ jöttek, teljes volt a rend és a nyugalom, eltekintve attól az izgalomtól, amit váratlan és hívatlan megjelenésük váltott ki. A tankokat kiváncsi, fokozatosan felbátorodó környékbeli gyerekek raja vette körül. Az iskolában tanultakat felhasználva beszédbe eredtek a katonákkal. Akkor történt, hogy egy tankista a szomszédék jancsijának három rubelt kínált egy koronáért. Egy koronáért három kiflit lehet venni és ő már reggel óta nem evett. Három kifli ilyen esetben sokat jelent és sokat ér a korona is, amelyért be lehet szerezni. Jancsi megkötötte az üzletet. Otthon megmutatta az idegen pénzt, és a biztonság kedvéért, hogy nem csinált rossz boltot, megkérdezte: — Mennyit ér egy korona, hány rubelt? — Nem sokat — hangzott a válasz. — Egy korona körülbelül tíz kopek, azaz a rubelnek tíz fillérje. — Én három, rubelt kaptam érte — vágta rá diadalmasan Jancsi. Ezekszerint tehát a korona értéke egyik napról a másikra a harmincszorosára nőtt.' Ennél| az 'emelkedésnek azonban nent tudtunk örülni. Csalóka jelen] ség. Attól lehet tartani, hogy ezek után a pénzünk értéke még', inkább esni fog, \ Deltát, ez majd rajtunk is múlik. Az áldozatkészségünktől is függ, attól, hogy miként végezzük a dolgunkat, mit teszünk meg kerékvágásából kizökkentett gazdasági életünk helyreállításának érdekében. TRDÖDY KATALIN geneket találok ... és aztán ... itt. ilyen meszsze ... — Bizony messze! — folytatta az asszony nagy buzgalommal, mert örült, hogy valami beszédtárgy akadt. — Olyan más itt minden, mint otthon... Különös és idegen volt itt először az élet, sokszor vágyódtam haza, de most már egészen jól érzem magam Gyakran megfordulunk otthon és apám és anyám is eljönnek hozzánk néha . . . — Igen, apád és anyád! Hogy vannak, egészségesek? — kérdezte megkönnyebbülten Olavi, és hangjában a visszaemlékezések jőleső melege remegett. — Egészségesek, jól vannak, mindenképpen. Apám nagyon beteg volt a télen, de most már ő is ... ' És ekkor kitárult a félig behajtott ajtó és szapora léptekkel belépett rajta egy kicsi emberbimbó. — Fiú! — kiáltotta a nő megütődve. Felpattant a helyéről és az ajtóhoz sietett. — Mért jött be most a kisfiú... vendég Van ... és a kisfiúnak piszkos a köténye ... — A fiú c§ak bejött! — felelte a kis emberke a gyermekek rendíthetetlen nyugalmával és anyjához ment. Olavi a gyermekre nézett... mintha szellemet látna. Az asszony haloványan és tanácstalanul állott ... kézen fogta a gyermeket. — Menj.., köszönj a bácsinak! — dadogta végül, és nem tudta, hogyan győzze le zavarát. A gyermek Olavihoz ment de nem tért vísz'** sza azonnal az anyjához, hanem Olavi térdére támaszkodott, és kutató tekintettel nézett az arcába. Mintha bűvölet szállta volna meg a szobát. Egy szó sem hallattszott, egy arcvonás sem mozdult... csak kérdezett három szempár tekintete. — Messziről való a bácsi, hogy eddig még sohasem járt nálunk? Reszketés futott át Olavin, mikor újra hallotta azt a hangot, amelynek már első rezgése megdobbantotta a szívét. — Hogy beszélhet így a kisfiú...? — szólt rá az asszony szenvedő hangon, s kézen fogta a gyermeket... A fiúcska kimegy a konyhába... a bácsinak dolga van anyával... anya is megy mindjárt! A gyermek szó nélkül engedelmeskedett, de az ajtóból még egyszer visszafordult és a vendégre Is, anyjára is csodálkozó, magyarázatot kérő pillantást vetett. A vendég elment, Inkala asszonya egyedül ült a szobájában. Most, mikor mindent végiggondo't magában, álomnak tűnt fel az egész. Valóban Olavi járt náluk? Vagy káprázatot látott fényes nappal? Oly jól Indult a dolog. Igaz, hogy megdöbbentek, mikor ilyen váratlanul találkoztak, de hamar visszanyerték a nyugalmukat és beszélgetésbe fogtak. De abban a pillanatban, mikor a gyermek bejött, mintha titokzatos fuvallat suhant volna át a szobán ... mintha szellemekké változtak volna, akiknek elintézetlen ügyük van a saját lelkiismeretükkel. Igaz, néha megfordult az eszében, hogy vajon mi történnék, ha a sors, amely egykor oly titokzatos kézzel nyúlt bele az életébe, egyszer csak egymás szeme elé vetné Olavit és a gyermeket. De azután, mint gonosz álmot, zavarta el magától a gondolatot. Most egymás szeme elé vetette — azt a kettőt, akinek láttára esküt tett volna akárki, hogy egyik az apa, másik a fiú... de akiknek még sincs semmi közük egymáshoz. Mintha számot kellene adnia egész életéről. Először a fiának, aki megállott az ajtóban és nagy, ártatlan gyermekszemével kutatva vizsgálta őket, kettőjüket. Azután egy hármas ítélőszék előtt... Olavi, a férje és Isten ítélőszéke előtt, minden titoknak kútfeje előtt. A jó Istenen és rajta kívül senki sem tudott erről a mai napig. Most tudja az a harmadik is, az, akinek semmit sem lett volna szabad tudni a dolgokról. És az a harmadik ott ült kérdéssé dermedve és várta a magyarázatot: — Annavirág? És most arra gondol, hogy milyen jó lett volna nyíltan és őszintén elmondani mindent, úgy, ahogy lassanként maga megértette. Hogy hiányzott neki és hogy vágyódott utána, és azt hitte, hogy soha senki mást nem fog tudni szeretni. De azután megjelent ő.. a férje. Milyen nagy volt a szerelme, milyen őszinte és áldozatos. Senki más nem kellett neki, csak a szegény zsellérleányt akarta e nagy házba asszonynak hozni. Hogy nélkülözte ő abban az időben a barátságot és a támaszt, s hogy éb redt végül szerelem az ő szívében is. jFolytatása következikJ
