A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-18 / 33. szám
Líránk gazdagodása m. Gyurcsó István: Percmutatók Indulása Idején, az ötvenes évek elején, munkásköltőnkként tartottuk számon Gyurcsó Istvánt. Különleges helyzetet, rangot és elismerést biztosított ez a meghatározás, ám ugyanakkor a művészi színvonal tekintetében elnézésre, a mérce lejjebb szállítására ösztönözte a kritikát. Ma tudjuk, hogy a „káderszempont“ felesleges volt; Gyurcsó- a múló évekkel bebizonyította, hogy érzékenyszívü, közvetlen, meleghangú, szókimondó költő, akinek sem elnézésre, sem dédelgetésre nincs szüksége. Ha ma első versesköteteiben (Anyám mosolyog, Termő időben) lapozgatunk, meglep bennünket, milyen friss maradt bátor hangja és egészséges optimizmusa, de főképpen versei témakörének gazdagsága figyeltet fel ismét: az élet teljességét törekedett kifejezni, a verejtékcsorgató munka értelmét és szépségét, a családi élet örömeit, a szerelem ragyogását, a lét és nemlét, a béke és a háború kérdéseit, melyekbe beleágyazta a dolgozó ember, s az itt élő magyarság legmaibb problémáit. Ez a túlburjánzó tartalmi telítettség kezdetben sokszor tehertételnek bizonyult; a szegénységből jött, nehéz sorsú költőnek még a felszabadulás után is keményen kellett verekednie, hogy önmagát és helyét megtalálja, de birkóznia azért is, hogy kellő műgonddal fejezhesse ki mindazt, ami forró telítettséggel élt benne és versekben lecsapódni kívánkozott. Visszajöttem. O ölelj magadhozl Gyöngeségben erősíts a harchoz, hogy helyrebillentsem a mérleget. Haraptak véres háborúk, ebek Téged is hazám, de meggyógyulunk — így énekelte meg hazaérkezését Hazajöttem című versében, és nem hatott plakátízü szólamnak a kijelentés: Itt akarok lenni ember, magyar. Közel két évtizede, hogy Gyurcsó így vallott magáról — máig érő tanúságtétellel és tanulsággal. Rajongása őszinte volt, szocialista hazafisága a szülőföld iránti szeretetéből fakadt — ez ma vitathatatlan. „S itt leszek örök gyökerű, / bármilyen szűkös a jelen“ — ez a fogadkozása Is milyen találó feleletet ad a mai vádaskodóknak, az elfogult szlovák nacionalistáknakl Az 1960-ban kiadásra került Termő időben kötetében egy egész ciklust — Magyarok és nem magyarok — szentel az együttélés, a nemzetek testvéri megértése gondolatának. Van itt is még szólam és érdesség, a közvetlenségében darabosság is, de az nem vitás, hogy a küldetését őszintén érző költő mondja ki a lényeget: „a fényben megnőtt ember“ bármily küzdés árán nem akar mást, „mint itt állni a szabadság posztján.“ Ám hogy kétség ne támadjon az olvasóban, mit értett az itt alatt, arra a Husziták földjén utolsó verszakaszában ad feleletet: Nagykapostól Chebig, Kelet—Nyugat, fölötte íves cslllagboltozat; alatta egy ország: a te hazád, ismerd meg, szeresd is minden fiát. További négy évet ugorva, a Nyugtalan énekben Gyurcsó már igazi, érett költőként sallangmentesen ad választ a mai elfogultaknak. Ebben a legszemélyesebb vallomásában egész népe nevében felel: Vádolhatnak: Aprócska táj! Költő, témád ennyi? Találj többet, mondják. Nagy távlatot, Nyiss a világra ablakot! Vallom: Ez is Európa! E domb, ez Is tartozéka. S mondhatják: Vele! Nélküle! Számít minden szál venyige! Csak vele enyém a távol! Nélküle milyen hazáról vallják, és tegyek hü hitet? ... (Pásztorének őt hangra.) Négy esztendővel ezelőtt az Oj Ifjúságban ezt a versét emeltem ki, de nem hallgattam el hlányórzésemet, hogy ebben a harmadik gyűjteményében ts visszaüt az indulás kezdetlegessége; erősebb költői koncentrációt, költői sűrítést kívántam tőle, újabb felfedező utat őszi, borongós hangulatoktól árnyalt érzésvilágában, s gondolatainak nagyobb elmélyültségét várva. Újabb számvetésében a kis Csábrádról vagy a Duna mellől tekintsen még messzebbre — a világra, s még mélyebben önmagába. Most itt az új gyűjtemény, a Percmutatók hatvan verse, s mint költészetének régi figyelője legelőbb azt keresem, vajon ez az új kötet meghozta-e a többet: sikerült e tágabbra nyitni a költészete kapuját, elmélyíteni a gondolatvilágát, s formailag nagyobb műgonddal kifejeznie közéleti ihletésű témáit? Ezt a nagyobb műgondot és igényességet csaknem valamennyi lírikusunktól elvárjuk, Gyurcsótól azért hangsúlyozottabban, mert éppen ő, a közéleti tematikát kedvelő költő olykor nehezen szabadul a publicisztikai harsányságtól, amely közvetlen élményekből fakadó vallomásainak értékét is csökkenti. „Nem csekély szorongással adom közre és ajánlom e kötetet olvasóimnak“, írja a kötet bevezetőjében ... „az sem bizonyos, hogy ver-, sek ezek a leírt gondolatok. Talán csak küszködő szorongások. Menekülés az élet kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan kérdései elől — vagy nyugtalan válaszkeresés e kérdésekre.“ Biztatónak találom szorongásait és Télelmeit, eloszlatják aggályaim javát, mielőtt magába a kötetbe belelapoznék. Nem a szerénykedés jelének tartom aggályait, de azt olvasom ki belőlük, hogy tisztába jött az írástudó felelősségével, és ismeri a nehézségeket, amelyekkel meg kell küzdenie. Szerintem Gyurcsó itt a lényegre tapintott. Az igazi olvasó nem szereti a mindent szájbarágó prózát, a mindent kimondó és tisztázni akaró lírát még határozottabban elutasítja. Gondolkozni akar az íróval, abban leli örömét, ha együtt teremthet vele, ha beleélheti magát érzés- és gondolatvilágába, és öröme akkor válik teljessé, ha ez a világ harmóniában áll az övével. A félig kimondott gondolatokat, a felvázolt vagy sejtetett képeket kiegészíteni — ez hozza meg a megértés, az együtt teremtés örömét. A lapozgatás megerősít hitemben. Az olykor publicisztikába tévedő költő érett férfikorában jelentős új állomáshoz, a gondolati líra állomásához ért. Örömömbe, sajnos, mindjárt a kezdetnél egy kis üröm is vegyül. „Minden perc múlása oldott csomó / s újabb bog sorsunk cérnaszál erén ...“ — jó érzéssel bólintok erre a két szép sorra, de felszisszenek a folytatásra: „míg elernyed a kéz, s a lángoló / szív por hamu a halál faterén.“ A kis vers gondolati szépségét és összhangját elrontja a rím keresettsége, a kellő érlelés hiányában odavetett: a halál főterén. De megbékít a 2. vers nyolc sorának gondolati tartalmassága; Gyurcsó képíró-láttató ereje és érzelmi bősége itt erőlködés és szólam nélkül emeli a közéleti mondanivalót, és teszi azt pátosztalanul teljessé: Erős maradj, mint a rózsafagyökér, virágozz, zöldüljön lombbá szived, s bármilyen tél fagya ér, ne félj, tüzeld fel töviseidet. Ne mondd azt, ha fegyver nélkül élünk, nincs béke: a tövis csak arra jó, hogy megszúrjuk egymást, és a vérünk, fekete vér, megáradt, vad folyó. Az érzelmek és gondolatok összefonódó láncában egyre kevesebb a gondatlanul kovácsolt szem, s mintha teljesen megszabadult volna a természetellenes görcsöktől, formailag is erősen tisztult a költészete, bőven ömlő képeiben nincs zavar, lírája vonzóbb lett, mert szellemileg elmélyült, s jobban Ismeri az aránytartásnak és sűrítésnek azt a titkát, hogy jól válogatott kevés szóval a lényeg teljesebben és tisztábban kifejezhető. „De ne sírjl — inti az olvasót. — Hiszen a visszatartott könny, / az el nem sírt fájdalom / megkövesedík a szívben; / és ha másra nem, hát fogad és körmöd / köszörülésére ! jó lesz az a kői“ Érdeklődésének tág köre az általánosból egyre Inkább az emberre, a természet jelenségeire, s emlékező, sírkövek közt járó önmagára korlátozódik, s éppen ebben a szűkülésben lesz emberibbé, teljesebbé és költőibbé. így jut el költészete talán legszebb négy sorához: Ossz szét magadból mindent, megtérül, hidd el, kamatok kamatjával, ha olyannak 'adod magad, aki tán maga is szegény, mert adakozott! Nincs szüksége már nagyobb hangerőre, próféciás ízű igehirdetésre, az emberi lét féltésére, — félelmeit, az ember gondját a világomlással fenyegető konfliktusok közepette már egyszerűen tudja kifejezni, s ezzel válik hangja bensőségesebbé. Költői credőját ma két sorban ki tudja fejezni: jó a vas, ha karddá érik, még jobb, ha ekének mérik. ti Vannak verseskönyveink, amelyek fárasztanak és el is csüggesztenek, s feleslegesnek találom, hogy hónapok vagy évek múltán újra lapozzak bennük. Gyurcsó István kötetét egy ültömben olvastam el, aztán több estén foglalkoztam vele, és mindinkább érzem, hogy később is szívesen veszem majd a kezembe. Megkaptam tőle, amit vártam: mélyebben nézett önmagába. EGRI VIKTOR
