A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-07 / 27. szám
A nagy paróka Mai cseh és szlovák drámák Az utolsó esztendőkben az Európa Könyvkiadó bőségesen adott ízelítőt a jelenkori cseh és szlovák költészetből, s a regényirodalomból is figyelmet érdemlő felkészültséggel válogatta ki azokat a műveket, amelyek maiságukkal és modernségükkel kitűnően reprezentálják a cseh és a szlovák szépprózát. Ezt a hídverő munkáját A nagy paróka címmel kiadott kötettel, amelyben hét jelenkori cseh és egy szlovák szerzőt mutat be, legújabban kíter-i jesztette a drámaköltészetre is. Egy válogatás a legritkább esetben mondható kielégítően teljesnek, s bár a nyolc darab mindegyike feltétlenül megérdemli, hogy a magyar olvasó megismerje, ez a gyűjtemény is csak csonka képet ad. Zádor András Utószavában maga kénytelelj utalni arra, hogy a kötet már terjedelménél fogva sem mutathatja be a mai cseh és szlovák drámairodalom minden értékes alkotását, amihez hozzá kell fűznöm, hogy a mai cseh dráma valóban nem képzelhető el Ludvik Askenázy, Jan Drda, Pavel Kohout és Miroslav Stehlík műve nélkül, ugyanígy a tavaly tragikus hirtelenséggel elhunyt szlovák Leopold Lahola és Ivan Bukovcan is megérdemelték volna, hogy legalább az Utószó méltassa a szlovák drámairodalomban betöltött szerepüket. Ennek elmulasztása csonkává teszi azt a képet, amelyet a válogatás olvasója csupán Peter Karvas színjátékénak megismerése után a szlovák drámáról nyer. E sajnálatos hiánytól eltekintve a kötet jelesen igazolja, hogy a cseh színműirodalom lépést tart a legújabb áramlatokkal, és van sajátos hangú mondanivalója, amelyben Dürrenmatt, Max Frisch és Osborne mellett íonescu, Beckett, Pinter és Mroíek hatása nem mosta el az egyéni jelleget, s amelyben a mai cseh dráma művelőinek sikerült korszerűvé tenni Capek, Langer és Vanéura, de Voskovec és KVerich Felszabadult Színházának jellegzetes cseh hangját is. Már Frantisek Hrubínak 1958-ban bemutatott Augusztusi vasárnap-ja, a háború utáni cseh drámairodalomnak ez a legjelentősebb, úttörő alkotása túllép a hagyományokon; kevesebb a cselekmény benne, mint egy csehovi színműben, Hrubín csupán gondolatok és magatartások összeütköztetéséből bontakoztatja ki alakjai drámáját, azt a szavakkal alig sejtetett birkózást, hogy életük ingoványos talaján valami szilárdra lépve el ne merüljenek. Az impresszionista dráma lírája és pasztell színei, majd a realista dráma harsánysága, robbanó konfliktusai után Hrubín égető napi problémák helyett hősei magánéletébe, lelki világába mélyed, színpadon szokatlan költői érzékenységgel. Hangulatokon nyugvó színpadi költészete — amelyben látszólagosan igénytelen párbeszédek során bontakoznak ki a tetteket kerülő s életük értelmét kereső jellemek — lelkes fogadtatásra talált, és utat nyitott a magánélet problémáit taglaló új drámáknak. Milan Kundera Kulcstulajdonosok című színjátéka erősen tágítja a hangulatokra felépített hrubíni drámát: izgalmas külső feszültséget teremtő cselekménnyel él, de a drámát magát nem annyira az izgalmas mesebonyolítás, mint inkább szempontok és magatartások határozzák meg, ezeknek összeütköztetéséből bontakozik ki Kundera mondanivalójának lényege: a tegnapi avult gondolkodásmód, az emberi törpeség elítélése. Az időben megszakítás nélkül, egy színen pergő színmű négy látomásával formailag is szakít a hagyománnyal, de még inkább eltér a szokványostól hősének az a döntő elhatározása, hogy a nagy cél, az ellenállás eredményessége érdekében elvetheti az eddigi kötelezőnek ismert etikai parancsokat, és jogában áll a Gestapónak kiszolgáltatnia a maradiság jármában élő családot — amelyre a statáriális rendelkezések értelmében az ő tette nélkül is halál vár. Kundera színjátékának cselekménye a cseh értelmiség ellenálásának történelmi tányéré utal a megszállás évei alatt, de szándékában — az erkölcsi probléma feltevésén túl — mítoszokat törekszik leleplezni, éspedig a törpeség negatív és a nagyság pozitív mítoszát, amelyek — a szerző szavaival élve — „úgy illeszkednek egymásba, mint két fogaskerék vagy helyesebben, mint egy kétszólamú fúga szólamai“, és a magántulajdonhoz való ragaszkodásnak a kulcsvíta jelképes jelentőségű tényével a néző figyelmét arra a jelenségre hívja fel, hogy „minden nagy fogalom, elv, igazság önmaga torz és abszurd ellentétévé válik, mihelyt az emberi kicsiség mágneses mezejében találja magát“. A Prágában nagy sikert aratott dráma budapesti előadása nem talált visszhangra, mert a rendezés gondolati összetettségében rejlő értékei helyett az erkölcsi problémára, az ellenállás tényére helyezte a hangsúlyt, s a magas szintű színészi játék sem akadályozhatta meg, hogy a főhősnek a víziókban költőien érzékeltetett dilemmája ne hasson belső morális vívódásnak. A kötetben közölt három „abszurd“ dráma közül Ladislav Smoőek Labirintusa felett napirendre térhetünk; a holnap nézőjét aligha fogja érdekelni a rejtelmes labirintus pénzbeszedő portásának vagy az óvatoskodónak kérdése, van-e a labirintusból, az élet. zsákutcájából kivezető út? Iván Klímának már címében is Kafkára emlékeztető Kastély című játéka érdekes példázata az elidegenedésnek, a meddőségnek és tehetetlenségnek, amelyet a teremtő élettől való elzártság, a kizárólagosság szül a Kastély tudósaiban és művészeiben. A külvilágtól való félelem végülis gyilkosságba torkoll. A játék abszurdsága nem olyan szövevényes, hogy a néző, illetve az olvasó könnyen át ne tekinthesse; alkalmasint meghökkentő problematikája mellett ennek az egyértelműségnek köszönheti külföldi nagy sikerét. Václav Havel Kerti ünnepélyét esztendőkkel ezelőtt a Katona József Színház mutatta be mérsékelt sikerrel. A gátlástalan karrierizmust ostorozó színjátéka után Havel új darabjában, a kötetben közölt Leiratban a minden értelmét vesztő bürokratizmust pellengérezi ki egy érthetetlen műnyelv szolgai elfogadásával. A szerző rendkívül mulatságosan leplezi le a gyávaságot, az elvtelenséget és a megalkuvást, amelyhez az öncélú bürokratizmus elvtelen fejbólintóinak szolgai meghajlása vezet. Célba találó gúnyos szatíra a Leirat, abszurditása ellenére is világosan áttekinthető, mint Klíma színjátéka, derűt keltőén és egyben hatásosan figyelmezteti a nézőt, hová vezet, ha lemond a józan értelemről, ellenállás nélkül elfogadja a bürokratizmus ostobaságait, s eltűri a jellemét eltorzító igazságtalanságot. josef Topolt költőisége teszi Hrubín követőjévé, de utánzástól és másolástól megóvja bölcselkedésre hajlamos intellektusa és illúziótlansága, amely Macska a síneken című egyfelvonásosában azt példázza, hogy az ember magányát csak a megsemmisülés tudata oldhatja fel. Éva és Véna esztendők óta tartó viszonyának vagyunk a tanúi; a lány tartósítani kívánja kapcsolatukat, a fiú nem akarja feláldozni vélt szabadságát, ám a szorongás őt sem hagyja el: „Az ember úgyis egyedül van. Csak nem tudja bevallani magának.“ És tovább: „Nem a haláltól halunk meg ... A halál teremti meg az embert.“ Bármennyire lebilincsel Topol két hősének pesszimisztikus életérzése, szívesebben láttuk volna a kötetben korábbi darabját, a Farsang végét, amelyet most tavasszal a bécsi Akademie Theater mutatott be, és a kritika megállapítása szerint az évad legértékesebb színházi eseménye volt. Oldrich Danék Negyven gazfickó meg egy ma született bárány című színjátéka abszurdumok nélkül is teljesen mai és időszerű, s bizonyára a legjobban elégíti ki a magyar néző és olvasó igényét. Korszerűvé és időszerűvé az a példázat teszi, hogy nincs kollektív felelősség, tetteiért mindenki egymaga felel. A betlehemi gyermekgyilkosság történelmi ténye csupán szükséges háttér, és nem arra szolgál, hogy a bibliai legendát sűrítse drámává, hanem arra, hogy a felelősség időszerű kérdését sokoldalúan megvilágítsa, s a nézőre bízza a döntést, vajon a színen meg sem jelenő, a vérengzésre parancsot adó Heródes a bűnös-e vagy a pap, aki hitt benne, vagy a katonák, akik végrehajtották — és hősnek tekinthető-e az altiszt, áki a félelemszülte esztelen parancs teljesítését megtagadta? Danék színjátéka mottójául Sartre szavait idézi: „A drámaíró feladata kiválasztani az adott helyzetek közül azt, amely a legjobban képes kifejezni belső nyugtalanságát, s ezt szabad ember előtt álló problémaként kell a nézőnek bemutatnia.“ A felelősség problémájának érdekes felvetése mellett a játék magasszintű művészi megfogalmazása, a jobbnál jobb jellemrajzok, az izgalmas meseszövés is értékessé teszi Danék kitűnően szerkesztett színművét. A kötet címadó drámája, A nagy paróka szlovák szerző műve, és műfaja szerint elüt a válogatás többi színjátékétól. Karvasnak, a groteszk tragikomédia írójának nincs szüksége absztrakciókra, hogy mindennemű diszkrimináció antihumanizmusát és abszurditását kipellengérezze. Vajon az általa megteremtett világban orvosolhatók-e a bajok, ha a kopaszokat teszik felelőssé a bűnökért, és biztonságban érezheti-e magát a hatalom, ha egy gondolatolvasó gép segítségével ellenőrizheti az alattvalók gondolatait? — ez a tragikomédia központi mondanivalója. A szerkesztés és jellemfestés művészi munkájában valamennyi társa között legjáratosabb szerző briliáns színpadi technikájával idézi fel a diszkrimináció boszorkányszombatját, értelmet varázsol az értelmetlenbe, a hazugságot az igazság mezébe öltözteti, végül pedig olyan helyzetet teremt, amelyben a hatalom megtestesítője, a Generális a némaságban, a gondolatok elhallgattatásában látja a bitorló hatalom megtartásának egyedüli üdvözítő útját. A gondolat nem teljesen új, de tálalása meglepően eredeti. Karvas tragikomédiája vagy negyven alakot sorakoztat fel, és rangos drámaírói készségét dicséri, hogy szinte valamennyien jelegzetes arcéllel vonulnak be emlékezetünkbe, köztük jellemzési remeklés a Szárnysegéd, Hanjo, a színházi parókamester és szélhámos unokaöcscse, meg a Hamletet találóan idéző színész. A szenvedélyes haragtól ihletett Éjféli mise mellett ez a művészete ellenpólusának mondható groteszk tragikomédia jelenti Karvas eddigi munkásságának, egyúttal a szlovák színműirodalomnak a csúcsát. A kötet drámáit Aczél János, Balogh Géza, Bojtár Endre, Hosszú Ferenc és Zádor András fordították igen gondosan, hűen visszaadva a szerzők nyelvezetének sajátosságait. Nincs itt semmi hiba a pontosság körül, Hrubín vagy Danék esetében a költőiséggel sem maradtak adósak, csupán a színpadi nyelv elevenségének hiánya érezhető olykor, annak az élő színpadi beszédnek, amelynek a csehből és szlovákból fordítók között a kötetben nem szereplő Pándt Lajos a legkiválóbb értője. EGRI VIKTOR
