A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-11 / 32. szám
Vannak látszatra csöndes, munkás hétköznapok, melyek felejthetetlen emlékként vésődnek az ember emlékezetébe. Ilyen volt az a júliusi, érett kenyérmag illatú délelőtt is, melyen hódoló tisztelettel látogattunk el Stószra, hogy kezet szorítsunk szellemi életünk kiválóságával, az európai hírű békeharcossal, a vox humána elkötelezettjével, lelkiismeretünk legelhivatottabb megszólaltatójával, Fábry Zoltánnal. Szépvízű, hús patak partján állt meg az autóbuszunk. Nagyobbacska falusi ház tárt ablakai nézegetnek a napsütötte dombokra, s az ablakon át a polcokról a világ bámul ki ránk könyvekbe zárva. Az ember azt hinné, hogy könyvmúzeum közelébe tévedt. De itt a könyvek élnek. A kedvencek: József Attila, Illyés Gyula, Németh László és a többi nagy barátja és írótársa dedikált köteteit kézbekézbe veszi Zoltán bácsi, s a homályos szobák megtelnek fénnyel, élettel. Visszatekint a múltba, hogy tisztultabb pillantást vethes- , sen a mi szorongásokkal és reményekkel teli jövönkbe. Dolgozószobájában fogadta a látogatókat. Szokatlan meleg árad a tenyeréből, mikor egyenként kezet szorít a negyvenöt magyar pedagógussal. — Szerencsés csillagzat alatt születtem. Sok bajon, kínon át, lám a mai napot is megértem — mondja megilletődve, s hellyel kínál minket. Néhány percre a padlóra kerülnek az ülőalkalmatosságokról a könyvek, de még így is sokan állva maradunk. Dr. Czine Mihály, a mai magyar irodalom kiváló ismerője és dr. Nagy János debreceni tanár a szoba egyik napfényes szögletébe ülnek Fábry Zoltán közvetlen közelébe, hogy baráti beszélgetésbe kezdjenek az érdemes művésszel. További magyarországi vendégeink, Róuai Béla és Szende Aladár nyelvészek, a könyvek között böngésznek. — A tavalyi év jobb volt az ideinél — szólal meg halkan Fábry. — Most nem tudok dolgozni. Csak a kisebbség gondjaival foglalkozó cikkre tellett az erőmből! — említi az Űj Szóban megjelent terjedelmesebb írását. — A demokratizálódási folyamat csak úgy érhet el valamit, ha a párt vezető szerepe megmarad — mondja Fábry. — Különben nagyon nagy baj lehet. Aki elől jár, arra mindig rá lehet szabni egy halált érdemlő bűnt. Ez már így van. A fasizmussal kapcsolatban prófétának bizonyultam, de most nem szeretnék az lenni. Nekünk meg kell maradnunk magyaroknak ahhoz, hogy emberek maradhassunk. Nagyon fontos helyre állított titeket az élet — mondja a pedagógusoknak. — Ma csak az iskola, a család és az egyének őrzik nálunk a magyar nyelvet és annak tisztaságát. Sajnos, a társadalom ezért vajmi keveset tesz. Erről ne feledkezzetek megl jt Aligha címezhette volna jobb helyre mondanivalóját az író. A látogatók valamennyien magyar szakos tanítók, tanárok. Kérdeznek, érdeklődnek is minden Iránt, amit csak eszükbe juttat a környezet, józsef Attilával való kapcsolatairól szeretnének tudni a legtöbbet. — Nem tudom, megvannak-e még valahol azok a leveleim, melyeket Attilának írtam. Szántó Judit említette egyszer nekem, hogy egy időn át éppen az én leveleim tartották a költőben a lelket. A hozzám írt levelei, sajnos, elvesztek. A háborútól féltve egy STÓSZI DÉLELŐTT vasszekrénybe zártam és elrejtettem őket.. Csak egyetlen egy maradt a könyvespolcon, a Döntsd a tőkét-ben felejtettem. Ez máig is megvan. Hát így rejtegesse a dolgait az ember. Az emlékeken egy kissé elmereng aztán azzal folytatja derűsen, hogy éppen a napokban jártak Itt Pestről „halhatatlanságot csinálni“. — Ma már ez is könnyen megy. Nem kell hozzá csak egy magnó meg egy fényképezőgép. Azok Adyról faggattak. Szeptemberben megjelenik egy gyűjteményes kötetem. Amit a pestieknek mondtam, az is benne lesz. A legjobban azonban a függeléknek örülök. „A vádlott megszólal“ lát benne végre napvilágot. Különben ez a könyv lesz életem legszebb, legfájdalmasabb alkotása — teszi hozzá szerényen. Magányának okáról kérdezzük az írót. — Az írónak nem szabad megnősülnie. A család leköti az embert. Akkor már másokért is felel. Meg mi is lett volna velük, mikor eszméimért a börtönöket jártam. A Hét jubileumi számának volt igaza: „Egyedül van, mégsincs soha egyedül“. Ezt ugyan a postás tudja a legjobban. Most is tíz levél megy. Egy öreg barátom gépel nekem néha. Szintén hetvenegy éves. Áprilisban 92, májusban 62, júniusban 61 levelet ka pogott le az én „szépséges gépírókisasszonyom“. Hát így élek — sóhajt fel. — Pedig táncos is lehettem volna. Valamikor fiatalkoromban elég jól táncoltam. De azt is csak egyedül szerettem A táncot is magam állítottam öszsze egy megadott témára. — Ki vagy mi jut eszébe, ha a tanító, a pedagógus szót hallja?—'tesszük fel a kérdést Zoltán bácsinak, hogy valamilyen bensőségesebb élménnyel szorítsunk kezet búcsúzóra. — Adamics Gusztáv jelenti számomra a tanítót. Osztályfőnököm volt valamikor. Nála feleltem először latinról — jelesre. Ezt csak az értheti meg, aki tudja, milyen nehezen tanulom a nyelveket. Ma is csak magyarul meg németül tudok. A német másik anyanyelvem. Itt tanultam meg Stószon. Adamics még ma is él Rozsnyón. Nemrég volt nálam látogatóban. Most 90 éves. A nap magasra hágott az égen. A falu szűk tornyában már elkongatták a delet. Indulni kellene, maradni volna jó. Készítsünk csak néhány felvételt. Örülni fognak majd a képeknek a tanítványok, a csehszlovákiai magyar gyerekek, akiknek sorsáért egy csöndes kis völgy álmos falujának magányos házában egy nagy ember szíve aggódva — remélve remeg. SZENK SÁNDOR Foitiin A Hét irodalmi melléklete 32.
