A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1968-08-04 / 31. szám
PAUSZTOVSZKIJ Július 14-én, vasárnap este egy moszkvai kórházban 76 éves korában örökre lehunyta szemét Konsztantyin Pausztovszkij, a szovjet széppróza nagymestere. A magyar olvasó a harmincas évek végén találkozhatott először a nevével — a Nyugat Dekameron sorozatának Mai orosz dekameron kötetében. Itt Jelent meg Hőstett című nyolcoldalas elbeszélése, s az elbeszélés elé írott rövid életrajzi adatokból megtudhattuk, hogy 1893-ban született, Kijevben tanult, s egyetemi tanulmányai befejezése után gyárimunkás és villamosvezető volt. % Pausztovszkij írói pályáját 1927-ben kiadott noveliáskötete óta számítják. A szovjet írók élsorába Kara-Burasz című kötetével lépett, melyben a Káspi-tó körül élő népek régi és új életét festette le. Jellegzetes, egyéni hangja, amely oly szerencsésen társította a romantikus pátoszt a realizmussal, teljes erejével ebben a művében szólalt meg először. Az orosz raznocsinyec társadalom fia volt. A nem nemesi származású polgári értelmiséget nevezték így, a hivatalnokokat, gyári alkalmazatottakat, sőt a cári tisztek ama rétegét is, amely nem származott a nemességből, a főúri világból. Ez a raznocsinyec társadalom nem rajongott a cári önkényuralomért, mert az nem juttatta sem vagyonhoz, sem magasabb ranghoz. Bizonyos értelemben forradalmár volt ez a réteg; azt vallotta, hogy a cári rendet meg kell dönteni, de nem azért, hogy a dolgozó ember, a proletariátus jusson hatalomhoz. Forradalmi ábrándjaikban több szerepe volt az „orosz léleknek“, mint a munkának, a megbecsülésre váró alkotó erőknek. Amikor huszonnégy esztendős korában, 1917-ben Pausztovszkij vonatra ült, hogy eljusson Moszkvába, egyetlen szenvedélyes vágy éltette, amelyről a Nyugtalan ifjúság befejező soraiban így vallott: „Csak azt az egyet tudtam, hogy lelkemnek minden erejével arra törekszem, hogy író legyek. Azért törekszem erre, mert ezzel akarom szolgálni népemet, mert szeretem a varázslatos orosz nyelvet, a nagyszerű orosz földet. Dolgozni fogok mindaddig, amíg ufjaim fogni tud fák a tollat, míg meg nem áll a szivem, míg szét nem feszíti a túlcsorduló öröm.“ Ismeretségünk a szovjet szépprózának ezzel a világirodalmi rangú nagyságával voltaképpen a legutolsó tíz esztendőben vált bensőségessé, s főleg regényes önéletrajzi vallomásait szerettük meg, köztük a Nyugtalan ifjúságot és a Nagy várakozások korát. Pausztovszkij nagy kortársaí, Alekszej Tolsztoj és Mihail Solochov talán monumentálisabban írták meg, milyen emberfeletti küzdelmekké» és önfeláldozással formálta meg új életét a szovjet ember, ám ez az összehasonlítás nem kisebbíti Pausztovszkij nagyságát: írói rangban jellemző erejével alig maradt le mögöttük, érzékletes stílusával, igazi emberségével és leszűrt életbölcsességével teljesen egyenrangú velük. Páratlanul hangulatos elbeszéléseiben, de kisebb karcolataiban is elsősorban kristályos írásművészetére figyeltünk fel. Iszaak Babel avatta be az írás műhelytitkaiba, és kitűnő tanítványnak bizonyult, megtanulta mesterétől, milyen önkínzó fegyelmet követel az írótól a fogalmazás, a kifejezés ötvösmunkája. Költői ihletésű prózája a nép alkotó erejét, a küzdő ember hallatlan erőfeszítéseit, a szépet és az emberséget dicséri, a közös munkáról, az emberi méltóság megőrzéséről, a szabadságról és a boldogság kereséséről szól. ihletett szépséggel, s ez teszi az élők sorából eltávozottat halhatatlanná. E. V. Déli iituzpta \ A vőlegény boldog volt... lehetett is olyan leány melletti És a menyasszony boldog volt.. hogyne volna boldog oly sok évi kitartó várakozás után! Mert tudta mindenki, hogy ő várt; ismerte mindenki azt a csodálatos történetet a leánykérésről, a zuhatag hőséről és a dalt a tűzpiros virágról. És ehhez a történethez a mesefoszlányok végtelen sora fűződött a vőlegény kalandjairól és a menyasszony hűségéről; és ezekből a foszlányokból az emberek szabadon csapongó költői képzelete szép kerek meséket formált. És a szájról szájra szálló mesék beosontak az udvarról a lakodalmas házba, a vőlegény és a menyasszony közelébe. Kalandok és hősénekek glóriája ragyogott körülöttük és az asztalfőnél ülő öreg Mojszio ősz fején is a tisztesség aranyfénye csillogott. A vőlegényt és menyasszonyt hívták megint — a mesebeli párt, a férfiasságnak és hűséges szerelemnek bámulatra méltó eszményképét, akinek nézésébe sohasem fárad bele a szem. Megint kivilágosodott a lépcsőház, megint lelkes éljen-kiáltások futottak versenyt az udvaron és a kíváncsiak közül megint belopódzott egyik-másik a lakodalmas házba és elvegyült a tömeg között. A nagyszoba is fényben úszott. A fehér lepedővel burkolt mennyezet kápráztatta a szemet, mint a frissen hullott hóval takart háztető a reggeli napsütésben. A hófehér lepellel bevont falakon az élet szimbólumaként füzérek és borókabokréták zöldelltek. A tánc megszűnt egy időre. A meghívott vendégek elvonultak, hogy élvezzék a frissítőket ... a nők a menyasszonnyal, a férfiak külön az örömapával és a vőlegénnyel. Mindenfelé kinálgatás, üveg- és porceláncsörömpölés... élénk beszélgetés zaja töltötte be a szobákat és az emberek szemében, mint tiszta ünnepi ital a kristálypohárban, menyegzői öröm csillogott. A hegedű felsikoltott és a vendégek betódultak a nagyszobába. A férfiak még kiürítették poharukat és csészéjüket és elszívták a cigarettájukat, de aztán bementek ők is. Utolsónak ment a vőlegény. De eszébe jutott, hogy elfelejtett cigarettát vinni a muzsikusnak és visszatért. És mikor magához vette azt, amiért visszament, és megfordult, hogy kimenjen: egy kurta, zömök fiatalember állt eléje. Olavi csaknem összerezzent... az a férfi olyan némán és hirtelen jelent meg előtte, mint egy szellem. És úgy is állt ott, mint egy szellem, mozdulatlanul, különös látványt nyújtva: szétterpesztett lábbal, bal keze a zsebében, a jobb a csípőjén, hátracsúszott kalapja a tarkóján és szájában vastag, égő szivar... Egyébként finom ruha volt rajta, hófehér gallér, csokorra kötött piros nyakkendő és vastag ezüstlánc a mellényén. Zavaros szemmel, ko moran meredt Olavira: — Néhány szavam volna a vőlegényhez.. . ha van ideje meghallgatni? — mondta a férfi vastag, rekedtes hangon, a szivarral a szájában. — Miért ne ... természetesen . . de nem is ismerem . . . ?l — felelte. Olavi. — Pedig ml ismerősök vagyunk — sziszegte a férfi és vastag hangjában mérgező titokzatosság bugyborékolt — sőt több, mint ismerősök, bár nein volt még szerencsénk egymáshoz. A férfi egy lépést tett Olavi felé. — Te mepyegződöt ülöd ezen az estén... én gratulálni jöttem. Neked, aki oly sok leánynak forgattad fel a szívét és oly sok fiúnak égetted szénné a lelkét, neked talán jó volna tudni... — Mit... ? — kiáltotta hevesen Olavi, mintha számadást követelne. A férfi üveges szeme kiduzzadt és pupillája szúrt, mint izzó szegnek a hegye: — Te, aki meghódítottad az egész világot és mégis olyan sok szegény embertől vetted el egyetlen báránykáját, talán jó, ha megtudod a mai estén, hogy ... ne gondold, hogy te magad fehér bárányt kaptál! És a férfi látta, hogy Olavi arca elsötétül, hogy az orrlyukai kitágulnak és remegnek, és hogy egész testében reszket, mint a kidülő fa, amely már csak az utolsó fejszecsapást várja. A férfi elhatározta, hogy egyszerre végez vele: — No, hogy érzi magát? Gratulálok! — csúfondárosan meghajtotta magát. — Nekem több jogom van ehhez, mint másnak, mert hiszen mi most tulajdonképpen osztozunk ugyanazon .. . — Nyomorult... gyalázatos .. . alávaló! — Olavi fájdalma és dühe áttörte a gátakat. Előrerohant, a férfit a kabátjánál fogva két kézzel megragadta és magasra tartotta, mint egy gyertyát. — Áldd meg magadat! — sziszegte Olavi fogai között; a férfit njég mindig a levegőben tartotta és olyan erősen szorította a mellét, hogy a keményített ing ropogott. A férfi néhányat rúgott, ezután a lába elerötlenedett, az arca elhalványult, a szivar kihűl» a szájából. Olavi úgy érezte, hogy az, akinek a ruháját megragadta, ernyedt hüstömeggé vált a kezében. — Én talán ré-ré-szeg vagyok. .. nem tudom mi-mi-mi... — fújódtak ki a szavak az elfehérült ajkak közül, mint a kiürült fújtatónak utolsó nyekkenései. — Szerencséd, hogy így van . .. különben . . .1 Olavi lecsapta az embert a padlóra. — Ki innen! A sápadt ember alig tudott megállani a lábán,' egyik oldalról a másikra dülöngött, majd sarkon fordult és egy szót sem szólva kitán-. torgott a szobából. Olavi csak állt a szoba közepén. Füle csengett, a gyertyák lángja táncot járt előtte a fiókos szekrény tetején. — Igaz! Nem merné mondani, ha néni volna igaz! — Olyan természetesnek találta, hogy egy percig sem kételkedett az ittas ember fecsegésében. A sors, amelynek a közbelépésétől mindig félt, most meglepte és egy szempillantás alatt összezúzott mindent! A hegedű élesen felsikoltott, a padló dübörgő», az egész épület megremegett belé... ott a szobában új táncba kezdtek. Olavi úgy érezte, hogy a hegedű fülhasító gúnykacajjal őt kacagja ki, és az emberek hahotáznak és ugrándoznak örömükben, hogy őt ilyen gyalázat érte. — Nem! Vége legyen ennek a komédiának! «« — kiáltott fel hangosan és kirohant a szobá- **
