A Hét 1968/2 (13. évfolyam, 27-52. szám)

1968-08-04 / 31. szám

Utána ml Is helyet foglaltunk a saját, Prága—Isztambul—Damasz­kusz—Bagdad vonalon közlekedő gépünkben, hogy ez a modern re­pülőszőnyeg vigyen bennünket a nap Járásával szemben, kelet felé. Kllencszáz kilométeres sebesség mellett nem hosszú az út Isztam­bulig, de még ezt Is rövidebbő és kellemessé óhajtják tenni. Rövi­desen uzsonnát tálaltak, amelyet érdemes néhány szóval leírni. Az Ízlésesen megterített asztalkán blszkvittésztából sütött kosárkában ráksaláta kínálta magát, sonkasze­letekbe csavart, rafflnált összeál­lítású húspástétom miniatűr csoma­golású Ízesítőkkel, celofánborltás­­ban néhány finom keksz, fekete­kávé és külön a repülőtársaság számára készült csokoládétallér. A stewardessek állandó gondos­kodása, a frlssltőszerekkel átitatott papírkendő használata sem men­tett meg azonban néhány utast a légibetegségtől. Utunk Budapest—Belgrád—Szó­fia felett vezetett s> a bulgár föld felett szállva érdekes Jelenséget tapasztaltunk. Nem feltűnően, de mégis szokatlan gyorsasággal al­konyodon. Kllencszáz kilométeres sebességgel mentünk elébe az éj­szakának és a török partoknál már két órával előbbre járt az Idő, mint Közép-Európában. Amint lefelé ereszkedtünk, az alkonyt fényben, a Fekete- és Már­vány-tenger ködös kéksége egyre közelebb került hozzánk. Az apró mozgó fehér pontok lassan hajók, vitorlások képében öltöttek testet, majd kirajzolódtak a tenger hul­lámai is, aztán átsuhanva az Aranyszarv felett, kisvártatva kikö­töttünk az isztambuli röptéren. In­nét már török géppel kellett Izmir­be Jutnunk. Az- első benyomások A tudnivalókban — amelyet még jóval utazásunk előtt kézhez kap­tunk — többek között az is szere­pelt, hogy az idő fogalma Török­országban kissé eltér a mi felfogá­sunktól és ezért, ha nem tapasz­talunk minden esetben kellő pon­tosságot és gyorsaságot, ne írjuk ezt török barátaink rováséra. Hogy ez a megjegyzés mennyire helyén­való volt, már az első órákban ta­pasztalhattuk. Gépünk nem érke­zett menetrendszerű pontossággal. Múltak a félórák s lelki szemeim­mel már láttam, amint a váróterem ülő és fekvő alkalmatosságain ösz­­szegyűrten heverve virrad ránk a hajnal. A várakozást azonban meg­rövidítette egy körülmény, főként a nők számára. Törökországban Turisták. a röptér várócsarnokéban is talál­hatók apró üzletek, úgy mint ná­lunk a pályaudvarok várótermei­ben, azzal a különbséggel, hogy itt újságokon, dohányárún és bü­fén kívül a legváltozatosabb em­léktárgyakat kínáló üzlet is van, de a nőnemű utasok legfőbb gyö­nyörűségüket az ékszerboltokban lelték, amelyeknek lenyűgöző lát­ványával nem lehetett betelni. Le­írhatatlan az a fantázia-gazdagság, ami a drága, ékkövekkel díszített csecsebecséket Jellemzi. Sokáig ácsorogtunk a kirakatok előtt, tel­jesen megfeledkezve a késlekedő repülőgépről. Áhltatos csodálatun­kat csupán egy valami zavarta: az eladó szokatlanul nagy készsége és figyelme. Még meg sem álltunk, hogy szemlét tartsunk a drágasá­gok felett, talán csak lépteink las­sulta Jelezte szándékunkat, az el­adók máris felbukkantak az üveg­­nuitok mögül és fuvolázva érdek­lődtek ml legyen, az ami megnyer­te tetszésünket. Kéretlenül elénk­­rakták legválogatottabb darabjai­kat, s ml, akiknek nem állt mó­dunkban a vásárlás, zavartan há­rít, eattuk el magunktól a figyel­met, a szinte kényszerítő kedves­­e*eet. Azt hiszem, nem egy gon­dolt közülünk arra, hoev otthon kedvünkre szemlélgethetjük, mus­trálhatjuk a kirakatokat, nem za­var senki, ami rend'én Is van. Az már kevésbé, hogy az üzletbe lép­ve sem Igen érdeklődnek óhajaink felől, s néha csak hosszabb vá­rakozás vagy többszöri sürgetés után kérdik meg, hogy mit is ke­resünk ott tulajdonképpen. Hiába, ez már Így van, az ember kül­földön akaratlanul is állandóan összehasonlít. A fehér mezőben vörös félhold­dal és vörös csillaggal, a török felségjelekkel ellátott repülőgép váore mégis megérkezett. Meg­könnyebbülve ragadtuk meg kézi­poggyászunkat és igyekeztünk a feljárat felé. Mikor már elfoglal­tam a helyemet, akkor tudatosítot­tam csak, hogy a török vámvizs­gálat, akárcsak Prágában a hazai, merő formalitás volt, Igazából át sem estünk rajta. Ez bizonyára nem szabály, de talán a csopor­tosan utazó turisták iránt a vámo sok több bizalommal vannak. Említenem sem kell, hogy köz­ben egészen besötétedett, s mikor gépünk felemeikedett a roezasba az utasok száláról az elragadta­tás kiáltásai röppentek el amint lenéztek az alattuk elterülő kivi­lágított Isztambulra. Monumentális kivitelben hasonló látványt nvúj­­tott, mint az ékszerboltok kiraka­tai. Az éjszaka fekete bársonyán hanyagul elszórt ezerfajta színár­nyalatban szikrázó drágakő volt a város. A csodálat hangjai a pilóta füléig Is eljuthattak, mert — s részben talán kárpótlásul a ké­sésért — két-három kört Irt le velünk menetrenden kívül a város felett, hogy kedvünkre klgyönyör­­ködhessük magunkat. Ekkor kap­tam a török mentalitásból már az első néhány órában egy kis íze­lítőt. Isztambul-Izmlr nagyjából olyan táv lehet, mint Prága—Pozsony. Ezen a vonalon Ismerkedtem meg a török konyhával. Felszolgálták a vacsorát, ami nagyon Jól elkészí­tett bárányhúsból állott, hasonlatos volt a ml pörköltünkhöz. Később is Jól bírtam a sok zöldséget és gyü­mölcsöt kedvelő török konyhát, amely a sertéshúst nem ismeri, csupán a marhát, csirkét (kacsá­val, libával, pulykával nem talál­koztam sem az étlapon, sem a fa­lusi udvarokban) halat, rákot, bír kát, kecskét — és egyesek kaján megjegyzése szerint, a szamarat. Izmirben leszállva mér várt az egyik ottani utazólroda, a Dokto roglu autóbusza, Ibrahimmal a tö­Izmlr gyönyörű luxusszállója, a hotel Efes, az előtérben Kemal Atatürk lovasszobrával. rök, és Jaioslav Oplt úrral, cseh­szlovák vezetőnkkel és tolmácsunk­kal. Izmir külvárosa, amely egy­ben gyárnegyed, kellemetlen bűz­zel fogadott. Azt hittük, vágóhi­dak mellett visz utunk, de felvilá­gosítottak, hogy a kiállhatatlan szagot az ezen a részen még le­­csapolatlan állóvizek párolgása terjeszti. Beljebb haladva a város­ba teljesen megszűnt a bűz.. Az éjszaka is forgalmas utcáknak nem szentelhettünk sok. figyelmet, a hosszú út ha rövid idő alatt Is tet­tük meg, mégis fárasztónak bizo­nyult. Futólag vetettünk egy-egy pillantást az öbölre, a hegyen emelkedő aranyos fényben úszó citadellára és mellette az új me­cset zöld kivilágításban ragyogó épületére. Átrobogva a városon fel a hegyoldal hajtűkanyaros szer­pentinjein kiértünk a szálláshe­lyünkre, Gümüldürbe vezető or­szágúira. Elhagytunk néhány al­vó falut, melyekből csak a lokan­­tlk, azaz vendéglők oszlopos kivi­lágított tornácait láttuk az elha­gyatott asztalokkal, székekkel. Ezeket a nyitott, veranda-féle he­lyiségeket reggeltől késő estig megtöltik az üldögélő, beszélgető, margllét szívó, teájzó, kávézó fér­fiak. Nőt ezeken a helyeken nem látni. Megérkezés Izmir és Gümüldűr között a tá­volság mintegy 45 km. A tenger­parton fürdőhelyek, hotelek, cam­­plngek fekszenek. Nyugat-Anatólla, az Egei tenger partvidéke. Török­ország egyik legszebb ős legkultú­­ráltabb tája. Megtudtuk, hogy köz­vetlen szomszédunk az Izmirben székelő NATO főparancsnokság egyik üdülője. Mikor feltűnt a szö­gesdróttal körülkerített fehér ház­csoport, tudtuk, közel járunk már utunk céljához. Letérve a tenger irányában egy lejtős mellékútra, végre meglát­tuk a kivilágított nyaralótelepet. Autóbuszunk egyenesen a központi épület, az ún. Kaszinó bejárata elé kanyarodott. Itt helyezték el a re­cepciót, itt találtuk az éttermet, a bárt, a szalont, a Játéktermet, a nagy színes ponyvákkal fedett tenger fölé hajló árnyas teraszt ó: természetesen, itt kaptak helyet az irodák is. Kiosztották szobakulcsainkat, az étteremben felszolgáltak gyorsan egy hideg pót-vacsorát és végre semmi sem állt útjában a már any nyira vágyott pihenésnek. A D blokkban kaptam szobát a föld­szinten. A Kaszinó körüli parkban hét földszintes, vagy egyemeletes épület alkotta a tulajdonképpeni szálloda-részt, itt voltak a vendé­gek szobái. Mikor behozták koffereimet a megfelelő baksis ellenében és be­csukhattam magam mögött az aj­tót, a megérkezettség, a megálla­podás, megnyugtató, kellemes ér­zésével vettem szemügyre szobá­mat. Tengerre néző oldalán üveg­fal volt és ajtó vezetett a tágas balkonra. Félrehúztam a függönyt és kiléptem a klsázsiai éjszaka enyhe, fűszeres levegőjébe. Ügy véltem, hogy teljes körülöttem a csönd és a nyugalom, csak mikor ágyban feküdtem már, fedeztem fel az éjszaka neszeit, a parthoz ütő­­dő hullámok csobbanását, a tücs­kök monoton cirpelését és mikor a kakukkfű beáramló illata meg­csapta orromat, akár azt is képzel­hettem, hogy valahol a Garam partján vagyok. A rám váró nap­pali valóság meglepetései feletti boldog izgalom hulláma öntött el, azután lassan elnyomott az álom. Az út véget ért. (Folytatjuk.) Az izmlri Konak-tér csodálatosan szép óratornyának egy részlete.

Next

/
Thumbnails
Contents