A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-07 / 1. szám
Veres Péter Sok földei oéjártam, messze országokban ts voltara (vagy küldtek, vagy, vittek), még ezer kilométerekben számolható távolságokat is befutottam, de például, a hozzánk oly közeli Rimaszombatban, bosoncon, Léván még sohase voltara, és a Csallóközbe is most jutottam el először Ha az ember téraéprűi néz egy tájat, a térkép aranyai úgy megkicsinyítik ezt a Csallóközt, hogy nincs rajta mit látni — kis zöld folt, kék csíkokkal szegélyezve-keretezve —, de ha végigjárja hosszoa-keresztbe, jó darab föld ez. Még ha nem gyalog Is — Ilyen öreg lábaknak ez már alig bírható volna — hanem autóval járja. Érdemes hozzátenni, még az a neaem mindig nehezen érthető tény is világosabbá válik, hogy a ha|dani gyaloglábas Időkben, a térkéjjen olyan kicsinek látszó területeken, mint Athén, Théba, Korinthos, Spárta stb., stb, hogyan élhettek olyan sokáig azok a kis országocskák. De maradjunk a Csallóközben, hogy ne essünk a sokat markolás hibájába. Ennek a tőidnek szinte minden talpalatnyi helye kéz alatt van, eke járja. Parlagon hagyott területeket alig látni, legfeljebb itt-ott a falvak szélén a vályoggödrök, vagy a csordacsürhe hajdani gyülekezőhelyét. Nagy ritkán egy-egy elhanyagolt kertet, vagy a most épülő üzemek, ipartelepek (tetszik nekem, hogy a feldolgozó üzemeket a jó termőföldek közepette telepítik) körül a szokásos elgazosodott üres, vagy limlommal behányt terepet. Kaszálatlan rétet, legeletlen legelőt az egész Csallóközben, de különösen a legjobban megismert dunaszerdahelyt lárásban nem láttam. Töretlen tengerit, ásatlan répát sem. (November 5.) A titok nyitja: elegendő gép, elegendő ember. Néhol már: elegendő állat. Azt a közismert kifejezést, hogy a föld-anya (Földanya), nem a parasztok találták ki, hanem a költők (még ha azok a költők parasztnak voltak Is), mert a parasztnak, akinek a föld minden lépésénél vagy sár, vagy por, néha olyan lágy, hogy lehúzza a lábáról a bocskort vagy a csizmát, máskor olyan kemény, hogy alig lehet belőle kivájni a burgonyát vagy a répát, nemigen születnek ilyen fennkölt gondolatai. Mégis a költőnek van igaza: azt fejezi ki, amit, legalábbis jó pillanataikban, amazok is éreznek. De mondom, az általános igazságok világából húzódjunk csak vissza a dunaszerdahelyl járásba. Mert igaz, hogy Nyitrán Is Jártunk (előadás ts, tsz-látogatás). Pozsonyba Is benéztünk, Komáromon Is átszaladtunk. Érsekújváron és Nagymegyeren még a magyar gimnáziumban is voltunk, Gúta mezőváros főterén is megáliottunk, Galántán is ebédejtünk, mégis elsősorban ezzel a járással ismerkedtünk jobban össze. Nagy, népes járás. 97 000 lélek, és a székhelye, Szerdahely is nemrégen emel-.. kedett városi rangra. És ehhez már megvannak és épülnek a közintézményei is. Itt volt az otthonunk is, mert a Csemadok (magyar kulturális egyesület) rendezésében, több napon át, egy magyar nyelvű kulturális konferenciasorozat folyt itt le. Engem elsősorban persze a harmadévi (1965J nagy árvíz nyomai érdekeltek. Olyan sok a baj a világon s nekünk Is annyi volt akkor, hogy 9 a Hét mmm melléklete • 1. akineK nem járt tu, s ue a szennyes viz a naza ablakán s nem vitte el párnáját, dunnáját, gyerekét, malacát, az nem őrizheti feiében-szivében a világ összes szerencsétlenségét, tűzvészét, árvizét. Otthagytam hét a nappali koníerenciákat hogy lássam: felépültek-e már az összeomlott házak helyén vagy helyett az új otthonok, s hogy egyáltalán visszaépült-e a helyére minden falu? Mert, bár örök harcban a hajdan is kiismerhetetlen Dunával, Itt valóban sok száz éves ősfaluk ülnek a kissé magasabb porongokon. Ahogy az idevalósiak mondják, a mostani nagy áradásban, amely azért volt katasztrofális, mert a gátak közé szorított Duna túl magas vízállásból, tehát tűi nagy erővel zúdult rá a tájra, minden falúban csak a templom és a körülötte levő házak maradtak lábon. Persze, mert az ősidőkben, amikor még szabadon járt itt a Duna, mindig oda települteképítkeztek, ahova nem futott fel a víz. A kép megnyugtató, jártam Csicsón is, ahol először szakította át a Duna a gátat: a falu áll. Kevés régi ház, sok új ház, egész új utcák. Kőalapon, sátortető alatt. Fürdőszobával, amely ha úgy akarják, nem lomkamra, hanem valóban rendeltetésszerűen használják. Annál inkább is, mert a legtöbb községben a végleges vízszolgáltatás, néhol már a csatornázás is kéz alatt van. Tudvalevő, hogy az olyan vidéken, ahova ki-kijárnak a folyók és fel-feltör a „föld árja“, hiába sok a víz, kevés a jó ívóvíz. Ugyanezt láttam Tanyban, Füssön, Kulcsodon és az egész árvízverte területen, ahol meg fordultunk. Igen, ez gyors és jó munka volt. Erre a legfőbb bizonyság, hogy szinte az egész lakosság visszajött. Tegyük hozzá, érdemes ts az ilyen földre visszajönni. Ahogy a járási pártbizottságon mondták, ebben az esztendőben, 1967-ben, a nagy árvíz utáni második nyáron, a háromhónapos aszály ellenére, a dunaszerdahelyi járásban a gabonatermés átlaga, hektáronként meghaladta a 40 mázsát (legelső lett az egész köztársaságban), sőt, ahogy Dömény |ános, a nyárasdi szövetkezet elnöke mondja, az ő földjeiken elérte az 51 mázsát Is. (At kell számítani kát. holdra: a legjobb bácskai-bánáti eredmények!) A járás cukorrépa termése (>edig 5 év átlagában eléri az 500 mázsát. Holott ez a föld, szürke, vízhordta homokcsíkok és fehéres agyagfoliok is vannak benne, amelyek zavarják az én feketeföldi- szememet. Csakhogy nincs Igaza a szememnek, mert ez a föld öntésföld, hordványtalaj és nagyon meghálálja nemcsak a folyónak a belekevert Iszapot, hanem az embernek Is a hozzáértést, a jó munkát, a trágyát és a műtrágyát. Én azonban jól tudván, hogy a városi olva sót, még azt Is, aki tegnap jött a faluról, nem a statisztika érdekli, hanem .csak az, hogy mi van a boltokban és a piacon s mennyi annak az ára, ezt a Szakmai beszámolót abbahagyom. Anélkül, hogy az ő kérdéseire válaszolni tudnék. Nincs is rá hely és nem volt Időm vé gigjárni a dolognak minden ágabogán Ezt jobban tudják azok a százezrek, akik árucsereügyben lépik át a határt. Én csak annyit tudok ebből: van, ami itt olcsóbb ... Ami azonban engem talán még á földnél Is jobban érdekel: az az ember, a nép. Sajnos, ez a nehezebb „anyag" még nekem is, még akkor Is, ha egy nyelven beszélünk. Néhány napi szaladgálás közben, amikor ráadásul az itteni emberek még azt se tudják, kt vagyok, legfeljebb fél fülheggyel hallottak valami Veres Péterről, aki tán parasztvezér, tán író, de még miniszter is volt, hogy- Is merhetnék hát csallóközi társadalomrajzot írni. Inkább csak egy pár adalékot. Azt is csak azért, hogy kerekebb legyen ez a kis írás. A konferenciákon és az előadásokon persze csak az értelmiséggel találkozhattunk. (Czlne Mihály volt az úti- és előadótársam). Az értelmiség azonban itt Is, mint mindenütt a világon, még ha a népből vétetett is, még ha közötte él is, és ha akármilyen jól szolgálja Is a néjtet, a lélek és az értelem útjain már nem együtt jár vele. Az elvont gondolkodásban való járatOSság teszi, amelyben ő otthon van, vagy otthonos lehet, a nép pedig — legalábbis ma még — nincs jelen. Engem azonban, mint Írót, nemcsak tájnyelvi értelemben érdekel a csallóközi magyarság, hanem az észjárás, a stílus, a népi logika tekintetében is, mert a visszahívó föld méllett ezek az igazi megtartó erők. Azt mondja például felmeiegendő beszélgetés közben a nyárasdi -tsz-elnök, amíközben a jó szövetkezetért folytatott másfél évtizedes harcairól mesél: „...Engem leválthatnak az elvtársak, én nem félek attól, hogy éhen halok, mert ha koldulni megyek, ötször annyi kenyeret kapok, mint maguk, mert nekem fél kezem van...“ (A háborúban veszítette el.) De a másik esetet is hadd meséljem még el. Körutaink során megáliottunk egyszer Gúta mezőváros főterén ts. Itt 768 ház dőlt össze, 1586 pedig megrongálódott. Az áradás csupán 107 hajlékot kímélt meg. Vagyis víz alá került áz egész vályogváros. Ezért az építkezés itt még folyamatban van. Főleg a nagyobb középületek maradtak hátra. De azért a félbenlevő főtér közepén már ott áll Nagy János csallóközi szobrász rokonszenves absztrakt szobra. És amiközben a szobrot nézegetjük, körüljárjuk, magyarázzuk, odavetődik a különben néptelen téren (vasárnap van) egy kicsi, sovány (öreg, mégis sovány) paraszt. Szokás szerint megszólítom. Nem az újságíró, vagy a tévériporter módján, hanem a magamén, amely általában alkalmas árra, hogy szóra szót adjanak. Nem a szoborról beszélünk, arról az ,a véleménye, amit megint a mi falunk parasztja Is mondhatna, hogy „nem nézek én.ki ebből semmit se“, hanem inkább a saját ügyeiről faggatom. — Ki volt, mi volt, mije volt, mije van, mit vitt el a víz és a történelem, hány holdja volt, hány éves, mennyi nyugdíjat kap? — Háromhektáros kisparaszt volt ő — amint mondja —, de bérelt .is hozzá, amíg lehetett. — Volt-e házg és az Is összedőlt-e? — igen, összedőlt. — És fölépült-e már az új? — Igen, felépült, de... de nincs befejezve. — Mennyit kajiott a biztosító intézettől (itt most egyszer visszakapták a parasztok az egész életen át befizetett összegeket), és mennyi Segélyt kapott hozzá? A sovány és kicsi, de igen eszes öregember rámnéz, kicsit tétovázik, kifélék, mifélék lehetnek ezek itt? Magyarul jól tudnak, de az autójuk hosszú és fekete, annak hatósági kéjjé van... ez az ember viszont — mármint én — olyan maguijkfélének látszik, még a. csizmája is megvan... igen, de a másik kettő valami úriember lehet... (mellesleg mindegyiknek paraszt az apja), végül is kiböki: — Kérem, én hem hazudok, ha nem muszáj.,. (Mint kiderült, túl nagyba, háromlakásos há'fcba kezdett és kevés lett a pénze hozzá!) Öh — helyben vagyunk: ez az én embereml Suli Kis Varga a Csallóközben! Magyar paraszti realizmus, némi öniróniával dúsítva, ha úgy szükséges. Az én falumban is ezen a nyelven beszélnek. Persze, valamelyes „balog“ naivitással keverve, ami azonban blzisten itt is megvan, csak ebben a fűtés útban nem juthattam el a forrásáig. A végére hát már csak az a sóhajtás illik, hogy de jő volna valamivel fiatalabbnak lenni és ide még egyszer, legalább egyszer visszajönni
