A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-21 / 3. szám
A könyvterjesztés érdekében Ajándékmese Ki üljön a bakra ? A könyvkiadók világszerte szinte ontják az újabbnál újabb irodalmi termékeket. Ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani a szellemi kincseknek ezzel az áradatával. Természetesen nem olvashatunk el minden kiadványt. Válogathatunk és válogatunk — ki-ki ízlésének, műveltségének megfelelően a legjobbat. A kíváncsi olvasó a könyv útolsó lapját, a tirázst, a könyv „születési bizonyítványát“ is megnézi. Hasznos dolog ezt látfutni még akkor is, ha nem a regény vagy a verse.skötét művészi értékére vonatkozó adatokat tartalmaz; megtudhatjuk belőle, például, hogy kik bábáskodtak a könyv születésénél, melyik „szülészeten“, kiadóban látott napvilágot, milyen terjedelemben és hány példányban. S bizony még kis nemzetek kiadványaiban is gyakoriak a tíz-, sőt százezres példányok. A hazai magyar kiadványok „szülészeti bizonyítványait“ böngészgetve éppe^ az alacsony példányszámok döbbentik meg az embert: az egyik négyszázharminc, a másik hatszázharminc, a harmadik négyszáz példányban jelent meg, s ha ehhez hozzáadjuk még azt a pár százat, amelyet a Magyar Népköztársaság átvesz, akkor is... Kevés vagy sok? Nem akarom eldönteni a kérdést, csak felvetem. Szinte magától kínálkozik a kérdés: eljutnak-e rendeltetési helyükre, a népkönyvtárakba és az iskolák könyvespolcaira a hazai magyar kiadványok? Érzésem szerint nem. Hogy mi ejjnek az oka? Ráth—Végh István írja A könyv komédiájában: „Régen, amikor a könyvkereskedő személyében egyesült a kiadó és a nyomdász, együtt húzta az irodalom társzékerét az íróval. S kitartott mellette akkor is, amikor a nyomdász elvált tőlük, a kiadó pedig felült a bakra Nem lenne ajánlatos, ha a bakra, a kocsis mellé felkéredzkedne az irodalomtanár és a könyvtáros, hogy a szállítmányt, a könyveket rendeltetési helyükre irányítsák? v CSIZMAR MIKLÓS A Nagyelosztó vezetője szívélyesen kezet szorított a nyugati üzletemberrel. Volt is rá oka. Előnyös szerződést kötött, sőt ő maga is kapott tőle ajándékba 200 külföldi cigarettát. Hosszúkás, aranyszínű csomagolásban volt a 10 doboz, rajta volt az ezernyolcszáz nagyonrégből származó alapítási év, szép vállalati címerben, sőt volt a dobozban olyan felírás is, hogy a benne levő cigarettákat a világ legfinomabb dohányfajtájával töltötték meg. Felbúgott a repülőgép motorja, elszállt a külföldi vendég. A Nagyolvasztó vezetője hazavitte az ajándékot és nagy örömmel újságolta a feleségének, hogy most aztán igazán finom cigrettákkal kínálják majd a vendégeket. — Ugyan, ugyan — mondta az asszony — mennyire hiányzik belőled a gyakorlati érzék. Eszedbe sem jut, hogy a hentes mindig félre teszi nekem a legjobb húsokat, soha sem kell sorba állnom. Illik neki a sok szívességét valamivel viszonozni. Éppen jól jön ez a mutatós ajándék. És nyúlt is már a dobozért, másnap pe dig diszkréten odaadta a derék mészárosnak. Vitte haza a hentes az ajándékot és mutatja a feleségének. - Erős dohányos volt, örült, hogy egy ideig nem kell cigarettát vennie. — Ugyan, ugyan — mondta á hentes felesége — persze neked nem jut ilyenkor eszedbe a textilbolt vezetője, aki nékem mindig eltesz a hiánycikkekből. Mennyi olyan anyagot vettem nála, miből csak kevés kerül a pultra. Már szinte ismeri az ízlésemét. Régen gondolkoztam azon, mivel viszonozzam neki a sok figyelmességet. Szőmorú lett a hentes, valóban nem gondolt a textilbolt vezetőjére. Belátta, hogy az asszonynak igqza van. A textilbolt vezetője másnap megkapta az arany csomagolású ci- < garettákat. Nagy örömmel újságolta a feleségének, mondván, hogy jól lesz egy kis változatosság a megszokott hazai dohány után. —- Ugyan, ugyan, mondta az asszony, te csak magadra gondolsz. Elfelejtetted, hogy a Nagyelosztóból sok olyan árut kaptál, amit más bolt nem kap. Az a Kishivatalnok a Nagyelosztóban sokban hozzájárult, hogy túlteljesíthetted az évi tervet és prémiumot kaphattál. Illenék neki valamit adni. Egy kis ajándékot. Mondjuk egy ilyen tetszetős doboz cigarettát. Úgy lett, ahogy az asszony javasolta. Öiplt a Nagyelösztó kishivatalnoka az ajándéknak, vitte is haza nagy örömmel, gondolta, örülni jog a felesége is. Örült is az asszony, de megjegyezte: — Csak nem akarod magad elszívni? — Nem gondolsz a főnöködre, aki olyan jigyel' mes veled szemben? Hát a fizetésemelés? Az semmi? Illik őt meglepni valamivel karácsonyra. Odaadod nekiI — hangzott a lellebbezhetetlen ítélet. És az ajándékdoboz megkezdte visszafelé útját oda, ahonnan indult. A Nagyelosztó vezetőjéhez. Másnap este a Kishivatalnok felesége látja, hogy férje a karosszékben ül és különös élvezettel jóillatú füstkarikákat ereget. A finom dohány illata megtöltötte a szobát Az asztalon ott volt a kibontott aranyszínű doboz, mellette egy megkezdett huszas csomag. — Te mégsem tetted azt, amit mondtam — méltatlankodott az asszony. — Nem, nem volt érdemef. Á főnököt ma reggel leváltották. LOŰSZ DEZSŐ — Nem, mégsem! Szeretnélek belefojtani téged — egyetlen hosszú, végtelen csókba. Megrebbent az éjhomály szeme — s becsukódott csendesen. Mintha járna valaki a tornác ajtaján, mintha nyikorgás hallatszott volna ... Két összeborult fej felemelkedett, két szív fcsaknem megszűnt dobogni. És megint, még határozottabban^ mintha valaki kitárta volna az ajtót. Az ifjú felállt, a leány rémülten ragadta meg á kezét. És most egészen tisztán — közeledő lépések hallatszottak. Vontatott, lassú lépések, mintha, az érkező minden erejét elvesztette volna, vagy haboznék: belépjen, visszatérjen-e? A vér lefutott az ifjú arcáról. Hihetetlen álomnak tűnt fel az egész. De mégis, azok a lépések meg nem csalhatták — rájuk ismert volna ezer közül is. — Mennem kell! — Megszorította a leány kezét, mintha össze akarta volna morzsolni, és gyorsan a kalapját vette. A polcokon az edények összerezzentek. Az Ifjú az ajtóhoz botorkált, találomra, mert semmit sem látott. Megfogta a kilincset, de nem volt ereje kinyitni. Majd érezte, hogy mennie kell mégis — azért, aki az ágyban reszket, és még inkább ízért, aki a tornácon áll. Az ajtó megnyílt és csendesen becsukódott megint. A sötét tornácon öregasszony állt. Mozdulatlanul állt, mint egy szobor. Ráncos arca megkövültnek látszott és tekintetében olyan nagy bánat és szenvedés tükröződött, hogy súlya az Ifjút csaknem a földre nyomta. Elmúlt egy perc, el a másik is. Nem mozdult egyik sem. Az öregasszony arca megszelídült, eltűntek róla a redők — csak tekintete maradt a régi. Aztán hirtelen megremegett az ts és azután az Ifjú nem látott többé semmit — forró könnyár tört elő pillái közül. Az öregasszony szótlanul megfordult s vontatott léptekkel halAt le a lépcsőn. Az ifjú követte. Az öregasszony elindult az úton. F£jét lehajtotta, keze erőtlenül csüngött alá. Egy rövid perc alatt nagyanyává vénült. Az ifjú szeretett volna hozzárohanni és térdreborulni előtte az úton. Csakhogy nem mert, — lába is [elmondta volna a szolgálatot. ' Kankála csűrjéhez értek. A csűrablak hirtelen felpillantott fekete szemével, s csodálkozva nézett az elmenőkre. Az Ifjú összerezzent és a füle csengeni kezdett. — Kik azok? — kérdezte a csűrablak. — Talán csak nem Koszkeláné asszony? És ki az a másik, aki lehorgasztott fejjel megy utána? Talán csak nem a fia? — A fia, persze, hogy a fia! — csúfolkodtak a pajta falának széles ablakai. — A Koszkela fiú leánynézőben járt. És az anyja megkereste, hazahozta — ha-ha-ha! — Hm! — szólt közbe a csűrablak. — Eddig bezzeg nem kellett az anyának a fia után futkosni éjjel! Olavi feje még mélyebbre hanyatlott. Az öregasszony lassan haladt fel Szeppölä dombján. — Hol járnak ők most éjjel, az anya és a fia? — zördült meg Szeppälä kútjában a vasláncra akasztott veder. —■ Rossz fát tett a tűzre a fiú ... ? Az Ifjú attól félt, hogy megindul a föld a lába alatt. Otthon, a kapuban, Musztl jött szembe, leült és örvendezve csőválgatta a farkát. De hirtelen mozdulatlanul nyúlt el a gyepen: — Miért oly szomorú az asszonyom? És hol voltál te — éjjel? Olavi elfordította fejét s lábujjhegyen ment el mellette. A lépcsőhöz értek. — Mi az? — búgta az udvar sövényének egy karórájáról a szélvitorla — gyermekkori emlék, amelyet Olavi maga készített. Nem szólt semmi többet, csak azt búgta egyszer: Mi az? Az öregasszony felment a lépcsőn. Nem szólt . egy szót sem, nem nézett hátra egyszer sem, de az ifjú mégis nyomön követte lépésről lépésre. Eszébe sem jutott, hogy a szauna-házba menjen, saját kis szobájába. 12
