A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-18 / 24. szám
kor szól, ha késő. Ekkor aztán mosdathatom, mint a kisbabát... — Gyermekeim lassan szétszéledtek; volt belőlük nyolc, de ezekkel együttvéve nem fáradoztam annyit, mint amennyit ezzel az eggyel. Magam is beteg, asztmás vagyok. Jelenleg még egy leányom itthon van, de munkába jár. A második pedig rövidesen elkészíti házát és elhurcolkodik. Nem is csoda, ha elkívánkoznak hazulról, mert engem legtöbbször sírni látnak, és ez a szegény nyomorék sem vigasztaló látvány. Nálunk nincs soha jókedv, vidámság. Már belenyugodtam, hogy holtom napjáig viselem a sorsnak ezt a kegyetlen csapását, csak abba nem tudok belenyugodni, hogy hiába fordulok bármerre, anyagi segítséget nem kapok. Kértem a helyi szerveket, majd az JNB szociális ügyosztályát, elutasítottak azzal, hogy 25 éves korában kaphat segélyt, addig csak a családi pótlék jár utána. Ha ez valóban törvény, miért kaphat a másik szintén ilyen leány szép segélyt. Egy, a leányommal egyidős fiú, aki szintén gyermekkora óta hibás, kap segélyt, pedig az még eljár dolgozni is. Nem irigylem én ezeknek a nyomorékoknak azt, hogy segélyt kapnak, csak szeretném tudni, miért nem adnak nekünkI? Pedig mi is egyszerű munkásemberek vagyunk, azok voltak az őseink is. Nem ártottunk mi senkinek soha. Más megunta a sok kilincselést és sok könyörgést, ezért fordulok önökhöz. Kérem, legyenek pártfogóim és segítsenek, mert e helyi szervekhez hiába fordulok. Először az elnöki irodába akartam panaszt benyújtani, de most ott is életbevágó fontosságú dolgokról döntenek, valószínű az én ügyem elintézésére nagyon soká kerülne sor. Ha van rá lehetőségük, nagyon kérem szánjanak ki.. Lementem Feketenyékre. Amit Jankovicséknál láttam, az teljes mértékben megfelelt a levélben vázolt helyzetnek. Az elkeseredett asszony, aki nyolc gyermeket nevelt, maga bizony ma is nagyon szűkős körülmények között él. Szociális eset — ahogy mondani szokták. Jankovicsné tele van keserűséggel, és ezt önmagukban a körülmények is indokolnák, de a sors keménységével megbékélt az évek folyamán. Ami fáj neki, az, hogy egy cseppnyi jóindulatot sem érez azoknak a részéről, akiknek módjuk volna könnyíteni terhein, ha emberségük is lenne hozzá. Míg hasonló esetekben jóindulattal járnak el, rá „haragszanak valamiért". Es itt aztán helyet kapnak a szubjektív magyarázatok, amelyek nem lehetnek perdöntőek. Elmentem tehát Benőik HNB elnökhöz is, hogy Jankovicsné esetét hivatalos oldalról is világítsa meg. Megtudtam, hogy a másik nyomorék leányka már túljutott 25-ik életévén és azért kap rokkantsági járulékot. A hibás fiúra — akire Jankovicsné szintén hivatkozik — más rendelkezések vonatkoznak, mivel ő részben munkaképes. Rokkantsági segélyt Jankovics Gabriella valóban csak 25. életévének betöltése után kaphat, így ő mossa kezeit, semmit sem tehet az ügyben ... Az elnököt legkevésbé sem volt szándékom törvényellenes cselekedetre bírni, de faggattam affelől, hogy legalább karácsonykor vagy évente egy-két alkalommal nem lehetne-e a HNB szociális segélyében részesíteni Jankovicsékat legalább egy-két száz korona erejéig. Az elnök a fejét csóválta, mondván, hogy ő ezzel a pénzzel nem rendelkezik tetszése szerint, hiszen vannak a faluban öreg, tehetetlen, segélyre szoruló emberek, akik elsősorban jogosultak a szociális ügyosztály támogatására. Nem értettem, miként volt mégis lehetséges, hogy az előtte hivatalban volt elnök, Krajcsovics Mihály, évente kétszer is kiutalt Jankovicséknak bizonyos segélyösszeget. (Néhány nappal később az aranyosi HNB-n jártam, ahol éppen egy hasonló ügyben tárgyaltak. A 3100 lelket számláló Aranyos 31 000 korona szociális alappal rendelkezik, és az ottani titkár határozottan állította, hogy a HNB-nek módjában áll ezekből a rendelkezésükre álló összegekből az olyan nyomorék gyermekek családjának, mint ahová Jankovicsék is számítanak, évente néhányszor! segélyt juttatni addig, amíg nem töltötték be 25. életévüket és nem jogosultak a rokkantsági járadékra.) A feketenyéki elnök csak a vállát vonogatta: ő a rendelkezésekhez tartja magát. Igaz ugyan, hogy önkényes módon, mondjuk karácsonykor lecsíphetne a szegény öregecskéket illető pénzből Jankovicsék részére, de hát mire mennének ezzel? Ez nem jelentene nekik segítséget... Jankovicsné sírva panaszkodott, hogy nincs tisztességes ruhája, amit valami alkalommal,1 ha emberek közé kell mennie, magára vehetne. Csak az nem tudja, hogy 200 korona nagyon is sokat jelenthet, aki maga soha nem látott szükséget semmiben, vagy pedig a tökéletes feledés képességével rendelkezik. Bele kelett nyugodnom, hogy .a HNB elnök jobban ismeri a lehetőségeket, mint én, de semmiképpen sem akartam az ügyet elintézettnek tekinteni. Az elnök adott is egy jótanácsot: Jankovics az állami gazdaság alkalmazottja, az ottani szakszervezet feladata lenne, hogy tegyen valamit az érdekükben. Felkerestem a gazdaság feketenyéki irodáját, ahol beszéltem Szolgay Gyulával, a műhelytanács tagjával, és ő szintén azt állította, hogy segítségre lenne mód. Valószínűleg eddig sem tagadták volna meg a szakszervezeti segélyt Jankovicséktól, ha Jankovics csak egyszer is megemlíti hogy szüksége van rá. Szolgay meg is Ígérte, hogy a kérelmet beterjeszti a kosútiban székelő ÁG igazgatósága mellett működő szakszervezethez és azt támogatni fogja. Útközben hazafelé én is bementem az igazgatóságra, hogy magam is megkérjem Tibensky elvtársat, az üzemi bizottság elnökét, intézzék el kedvezően az arra valóban rászoruló Jankovicsék segélykérelmét, de nem találtam az épületben. Helyette 2ák elvtárshoz utasítottak, aki készségesen vette pártfogásába az ügyet és megígérte, hogy a legközelebbi szakszervezeti ülésen hozandó erre vonatkozó határozatról értesíteni fog. Ezt az értesítést várom, mert valóban szomorú lenne, ha Jankovicsné kérése pusztába kiáltott szó maradna, és Gabriella már csak akkor kapná meg a tőle el nem vitatható rokkantsegélyt, ha — mint a törvény előírja — 25. életévét betöltötte. ORDÓDY KATALIN Z. MINACOVÁ, KOSSUTH ILONA és F. PETRUK felvételei « t
