A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-09 / 23. szám
(Folytatás a 9. oldalról / más tömegszervezeteivel és szlovák polgártársaikkal termékeny kapcsolatot és kedvező légkört kialakítani. Mindenkor tudatában vi.it annak, Ligy csak ezen az úton haladva sikerülhet a város lelkiségének, szellemiségének múltbeli értékeit átmentve az új szocialista társadalmi és politikai rend megkövetelte egységes lelkiséget, szellemiséget megteremteni. Az erre irányuló törekvések a kezdeti sikerek után megtorpantak, és ma, bármennyire fájó tény is, lelkét vesztett városról szólhatok csupán. A megtorpanásnak és az azóta tapasztalható már-már félelmetes közönynek eredőjét és okát meg sem kísérlem föltárni, csupán bizonyos tényeket rögzítek, s ennek során, még ha akarnám, se kerülhetem el az összehasonlítást Így talán közelebb kerülünk a lényeghez, az évszázadok óta kétnyelvű és nemzetiségű polgárok egységes és alkotó lelkiségének őszinte és tudatos akarásához. Városunkban ma sem szlovák, sem magyar énekkar nem működik. Nincs egyetlen állandó táncegyüttesünk. A Csémadok régi színjátszói máról holnapra beszüntették működésüket. Ennek a színjátszó csoportnak hiányát a Korunk Ifjúsági Irodalmi Színpada nem pótolja. A dolgozók általános és szakmai művelődését szolgáló népművelő előadásokat Csemadolt viszonylatban elvétve sem rendeznek, s ha mégis, nincs, aki azokat meghallgassa. A helyi szervezet taglétszáma az utóbbi évek során a felére csökkent. A más tömegszervezetek és a szlovák polgártársak felé való közeledés, előttem, érthetetlen és ismeretlen okból, sem megértésre, sem pedig őszinte viszonzásra nem talált. Mivel a Csémadok helyi szervezetek „önellátók“, a jövedelmet biztosító rendezvények: színdarabok, esztrádestek, tarka- és táncestek stb. kiesése miatt súlyos anyagi gondokkal küzd a losonci helyi szervezet. Ha aztán elvétve sikerül ís egy-egy Ilyen vagy olyan rendezvényt összehozni, az ezzel járó kiadások néha teljesen felemésztik a bevételt, nemegyszer ráfizetéssel végződnek, legjobb esetben igen-igen szerény összeggel gazdagítják a helyi szervezet pénztárát. (Itt jegyzem meg, hogy Losonc városának ma sincs kuíiúrháza, a Vigadó színházterme évek óta használhatatlan állapotban van, a Pol'ana szövőgyár üzemi klubja tekintélyes bért szed színháztermének átengedéséért, főként mozinapokon.) Nézzük, hogy állunk a hivatásos színjátszók, színtársulatok fellépéseivel. Több hónapig tartó színházi idényről sem szlovák, sem pedig magyar viszonylatban nem beszélhetünk. A komáromi Magyar Területi Színház az elmúlt évben egyszer sem játszott Losoncon! Igen ritkán tartanak előadást a hivatásos szlovák színtársulatok is. Komoly zenei rendezvényekre nem kerül sor, jeles énekesek, zenei előadóművészek, énekkarok fellépésére legfeljebb egy-egy jubileumi évforduló alkalmával. Középiskoláink nyilvános rendezvényeit is nélkülözzük. Iskoláink ilyen természetű kapcsolatot nem tartanak fenn a felnőtt dolgozókkal. Még a zeneiskola is csupán házi hangversenyeket, inkább csak vizsgahangversenyeket rendez. A kilencéves iskolák, nagy ritkán (az sem mindegyik] évenként egyszer tartanak nyilvános tarkaestet. Az előzőekkel kapcsolatban önként adódik a kérdés: A városi nemzeti bizottság mint tervező, szervező és irányító közigazgatási szerv, amelynek nemcsak kötelessége, hanem jól felfogott érdeke is a város lelkületének, egységes szellemének megőrzése és a szocialista társadalmi és gazdasági rend megkövetelte irányban történő fejlesztése, elkövet-e mindent, él-e pl. a kulturális téren mutatkozó lehetőségekkel? Az a tény, hogy ma kívülállók és a város őslakos dolgozói — fizikai munkások és értelmiségiek egyaránt — lépten-nyomon érzik a város polgársága egységes és egészséges lelkületének hiányát, arra mutat, hogy a nemzeti bizottság népművelési bizottsága sokkal adósa azoknak, akik a bizottság tagjait ebbe a megtisztelő munkakörbe ültették. Egyik barátom kulturális visszaesésünk okát a „szakbarbárok“ rohamos elszaporodásával magyarázza. Teóriájának helyességét így kísérelte meg bizonyítani: — „Tudod, nálunk az új káderek, városunk, üzemeink, a hivatalok vezetői szinte valamennyien „szakbarbárok“. Csupán a munkájuknak élnek. Nem érdekli őket a város mindenapi élete, a kultúra, de a sport és a társadalmi élet sem. „Szakbarbárjaink“ aztán a többi dolgozót is elkedvetlenítik az üzemen kívüli társadalmi — Igazán? Ebben az esetben bocsánatot kérek. És köszönöm önnek, asszonyom azt a kegyet, hogy úgy beszél velem, mintha nem egy faúsztatő és egy finom asszony ülne itt, hanem csupán két ember. — Igaza van; két ember; milyen találóan mondái A fiatalember gyors, kutató pillantást vetett rá lopva a szája szögletében megint elbizakodottság, titkolt gúny és dac remegett. — Az a dolog — beszélt tovább egészen megváltozott hangon — amiből beszélgetésünk kiindult, az is két emberre vonatkozik, két ember viszonyára, amelyhez egy harmadiknak semmi köze. Mondja, asszonyom ... Félbeszakította, mert egy vasutas jött be a kocsiba, hogy meggyújtsa a lámpákat. Aztán halk hangon folytatta. A lángok kigyúltak, a hideg fára meleg fény áradt, otthonos hangulat volt a kocsiban ... ...Az én véleményem szerint — felelte a fiatalember bensőséggel — a mi egész életünkben ez a legfontosabb, ettől függ a sorsunk, éppen olyan törvényszerűséggel, mint az újév eljötté a világegyetem jelenségeitől. Csakhogy ezt nem illik kimondani! — Miért nem, ha igaz? — Azért, mert itt nincs szó igazságról, hanem csak jólnevelt gyermekekről, akiknek a gólya hoz öcsikét és húgocskát és az az ábécés könyv kakasa ajándékozza a rézpénzt — folytatta keserű gúnnyal. — Szerelem — úgy bánunk ezzel az érzéssel, mint egy kis kutyakölyökkel, bocsásson meg a csúnya szóért! Megfürösztjük és megfésüljük,, megtanítjuk ar ra, hogyan kell cukordarabkákat elfogadni és megköszönni... aztán papucs a lábára, piros selyemszalag a nyakába, most ki az utakra és utcákra és a pórázt a lsedébe nyomjuk az elsőnek, akivel találkozunk: nézd, itt van a te jövendő urad, akit szeretni kell a sírlgl A fiatalasszony ajkát harapdálta, de arcának kis gödröcsk |i mégis megremegtek. — Nem gondolja, hogy túlságosan elragadtatja magát és hogy egyenesen túloz? Talán ... bocsásson meg, ha «megsértettem az érzelmeit. És mégis meg kell mondanom, hogy ez a kis kutyakölyök vezet bennünket, nem pedig mi őt. Mi férfiak büszkék vagyunk, mint az istenek, de a szerelem előtt a földön csúszunk, mint a férgek. Mi férfiak erősek va-D«|I a lÉSZpáFOS \ gyünk, mint egy oroszlán, de egy gyenge leány egyetlen hajszálával beleránt bennünket a kárhozatba. És ami önöket, asszonyokat illeti... igen, arról nincs jogom nyilatkozni. A vonat hídon szaladt át — a beszélgetők hangja bele-beleveszett az acélsínek dübörgésébe ... — Meggyőződésből mondja — hallatszott újra a fiatalember hangja — vagy csupán azért, mert ősidők óta hozzászoktunk, hogy így beszéljünk? — Meggyőződésből mondtam! — felelte élesen a fiatalasszony. — Ebben az esetben engedje meg, hogy megkérdezzem, mi hasznunk volt abból a hogyismondjákból? Azt, hogy elpirulunk, mert arra tanítottak, hogy el kell pirulni? És törődünk-e az erkölcsi törvényekkel és nem vagyunk-e készek bármire, mikor az igazi eljön? Nem vagyunk-e nyugtalanok, mint az iránytű, amíg nem tesszük meg azt, ami után a szívünk eped? A fiatalasszony megdöbbenve nézett rá — még senki sem beszélt így vele. — Ki ez az ember és mit akar? Miért is kezdtem vele ilyen dolgokról beszélgetni. — Elismerem, hogy vannak esetek, melyek feljogosítják rá, hogy úgy beszéljen, ahogy beszél, de meg kell mondanom azt is, hogy azért még nem lehet általánosítani. A legtöbb ember elcsitítja az ilyen pillanatnyi érzéseket, mert tudja, hogy így jobb. — Miért jobb? Mondja így: mert ezt parancsolják! — kiáltott a fiatalember és szájszögletében gúny és dac remegett. A vonat állomásra ért és egy csomó munkás hatolt be a kocsiba — a fiatalasszony a megkönnyebbülés sóhajával lélegzett fel. De az emberek észrevették a szakasz ajtaja fölött a fehérkék táblát és nevetgélve és rossz victíeket mondva a „női akolról“ a másik kocsiba rontottak be ... — Megint megsértettem önt — mondotta a fiatalember sajátságos fátyolozott hangon. — De ne vegye magára, ha az ön házassága boldog, aminthogy az. Miért ne beszélhetnénk a dologról általában, tekintet nélkül, hogy ön férjes asszony, én pedig nőtlen vagyok. Miért ne beszélhetnénk úgy, mint két ember? — Igen, igen, beszéljünk ügyi — mondta a fiatalasszony egyre fokozódó nyugtalansággal. — Sejt-e valamit, akar-e valamit? Ügy érzem, hogy gúnyolódik. — Nem akarok megsérteni senkit és nem akarok ócsárolni semmit — folytatta a fiatalember fojtott hangon. — De miért hallgassunk arról, hogy százan meg százan rohannak a boldogságuk sírjába, mint halak a hálóba? Vagy azt akarja állítani, hogy a háló a halaknak igazi hazája, azért, hogy a vízben van? — Hogy beszélhet így? — kiáltotta a fiatalasszony elrémülve. Az ön hasonlata sántít, nemcsak sántít, hanem teljesen rossz. Meg kell értenie, hogy én és ezrek énvelem tisztelik azt, amit ön a boldogság sírjának mer nevezni. A fiatalember szánakozó tekintetet vetett rá — hosszan. — Értem, de miért keveri be megint önmagát ebbe a dologbal Azt gondoltam — tette hozzá csendes hangon és hipnotikus erővel nézett a szemébe — azt gondoltam, hogy ön jobban megért engem, sőt, hogy helyesli is, amit mondok, mert az én felfogásom szerint ... önök, nők, ebben a tekintetben még rosszabbul
