A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-02 / 22. szám
A kassai Kodály emlékesten Ádám Jenő méltatta « Mester életművét Majkrics Erzsébet ipariskolai tanuló előadásában, majd a nagykaposi Erdélyi János Gyermekkórus énekelt Kodály gyermekkari műveiből, Kovács Aladár vezényletével. Az est további részében Sziklay Erika Liszt-díjas, a budapesti Országos Filharmónia szólistája és Nagy Sándor, a Magyar Állami Operaház tagja adott elő Kodály népdalföldolgozásaiból és néhány részletet a „Háry János“-ből, Szenthelyi Juditnak, a Zeneművészeti Főiskola tanárának a zongrakísérete mellett. Aztán Kodály tanítványa és kollégája, Ádám Jenő Kossuth-díjas zeneszerző, karmester és népzenegyűjtő, a Zeneművészeti Főiskola tanára lépett a pódiumra és lendületes előadásban méltatta a kodályi életmű jelentőségét a magyar zenekultúra fejlődése szempontjából. Végül a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara néhány Kodály-számmal lezárta a műsort. Akárcsak januárban Köbölkútra, a kassai rendezvényre is érkeztek autóbuszok vidékről. A kaposiakon kívül eljött az estre — közönség gyanánt — az egész szepsi énekkar. Sajnos Pozsonyból, a Csemadok-központból és a szerkesztőségekből senki sem tartotta fontosnak, hogy az esten megjelenjen. Pedig fölemelő érzés volt látni, hogy a több mint félezer főnyi tömeg mekkora figyelemmel, odaadással, milyen csillogó szemmel hallgatja a szót, a dalt, a zenét, amely a miénk, amely mindenkié ... Egy-egy hazai föllépés úgy simul a reggeltől estig tartó próbákhoz, mint a naptári héthez a vasárnap: csöndesen, meghitten, föltűnés nélkül. Mégis örömöt ad, a jól elvégzett munka örömét. S kell ez az öröm, hisz a munkanapokba annyi üröm csöppeni A központi tanítóénekkar tagjai munkahelyükön még mindig találkoznak meg nem értéssel, gáncsoskodással, amely csak megnehezíti több irányú tevékenységüket. A tanfelügyelőségekkel nem ártana végérvényesen megértetni, hogy a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkarára magyarságunknak igenis szüksége van, s hogy a kórustagok az összpontosításokat nem henyéléssel töltik, hanem munkával. Nem ártana végre megalakítani a csehszlovákiai magyar tanítók szövetségét, amely kiállna pedagógusaink érdekei mellett, s nem ártana visszakövetelni a csehszlovákiai magyar tanítók egykori székházát. A közös szlovák—magyar igazgatás alatt álló iskolák szétválasztása is segítene megoldani nem egy problémát. A tanítóénekkar legutóbbi összpontosításán el is hangzottak ezek a követelések, s határozat formájában továbbították is őket illetékes fórumok felé. Reméljük, nem eredmény nélkül. MIKÚTS I. RÓBERT Társadalmi vagy nemzeti megújhodás ...? i „RAGASZKODNI AZ IGAZSÁGHOZ: AZ IGAZSÁG EREJE; A SZERETET VAGY A LÉLEK EREJE... AZ IGAZSÁG A LÉLEK ÉS A SZERETET EREJÉVEL DIADALMASKODIK." Mahótma Gandhi A Csehszlovákiai magyar körhinta - Tóth Mihály írása az Uj Szó-bon - őszinte hangvételével, szemléletének nyíltságával, társadalmi mondanivalójának fontosságával új hangnemet jelent a demokratizálás folyamatában. Végre mi is tudunk (vagy merünk?) már európai szemmel látni és gondolkodni! Túl merünk már nézni a magunk kis szűk világán még a bennünket érintő kérdésekben is, mégha olyan látszólag „jelentéktelen" dologról is lett légyen Szó, hogy pl. milyen elvek érvényesüljenek a nemzetiségi vezetők (és általában a vezetők!) kiválasztásában. Bárhogyan is lesz a jövőben, egyet mindenképpen el kell kerülni: nehogy a „ki mond nagyobbat" elv alapján ismét azok kerüljenek vezető pozíciókba, akiknek a nemzetiségük eddig is csak érv és ürügy volt az érvényesüléshez; felfelé lojális bólogatással, lefelé farizeusi mellveregetéssel voltak álmagyarok. A magyarság ne legyen sem érdem sem hátrány az érvényesüléshez. Az igazi demokráciában természetes folyamat, hogy az emberi és jellembeli kritériumok párosulva a szaktudás és a hozzáértés feltételeivel, biztosítják az egyén helyét a társadalomban. Mert hiszen volt nekünk eddig is nemzetgyűlési mamelukunk (aki sajnos sohasem nyitotta ki a száját), de akadt szépszámmal közéleti pecsovicsunk is (aki bizony mindig kinyitotta a száját!). Minden bizonnyal lehetett „koncepciózus" vezetőnk is. De hát hogyan is állunk végül is a „szellemi hátország" kérdésével? Valóban nem lenne pl. közéleti tisztségviselésre alkalmas értelmiségi rétegünk? Nem gyengül majd meg nemzetiségi iskolaügyünk, ha ismét közülük markol a szükség? Mit vethetünk jogosan egymás szemére a múltbéli passzivitással s napjaink hirtelen megindult aktivitásával kapcsolatosan? A tömegek passzivitása - amely nálunk szükségképpen a nemzeti elzárkózás, befeléfordulás önféltésének érzésével és magatartásával párosult - valamiféle deákferenci paszszív rezisztencia volt (amelyet nacionalista (!) jelenségnek tartottak), amely bizonyos értelemben befolyásolhatta a nemzetiségi vezetők ténykedését is (egyeseket elgondolkodásra is késztethetett volna!) s most talán túl szigorúan kérjük tőlük számon még az olyanfajta kezdeményezést is, mint amilyen mondjuk a Gandhi-féle Szatjágraha elve. Ám kérjük, s a kérdezetteknek válaszolniuk illik, hogy igazán megbízhassunk bennük. Talán érthető, hogy a mi viszonylatunkban először és elsősorban a nemzetiségi sérelmek orvoslása érdekében nyilvánul meg leginkább a közéleti aktivitás. Nemzeti életünk, fennmaradásunk parancsa, hogy biztosítsuk a sajátos nemzetiségi érdekeink megvalósulását A megújhodási folyamat közéleti, társadalmi és szellemi vonatkozásai szükségképpen csak ezután jelentkeznek. Hiszen nem csak nemzeti téren van és lehet most mondanivalónk. A gúzsbakötött közélet, a szellemi középszerűség, vagy a hatalom megszállottjainak basáskodása nem volt sérelmes? Vannak aggodalmaskodó hangok, hogy a demokratizálódási folyamat nem jut el a népig. Nem jogos ez az aggály? Nem félő, hogy a maguk „kis hatalmához" görcsösen ragaszkodók megakadályozhatják a fejlődést? Hiszen az „apró hatalmasokénak azelőtt sem és most sem elvekről, hanem egyéni érvényesülésükről volt és van szó. Az utóbbi hetek hazai magyar újságírói nemcsak szakmai érettségről, hanem emelkedett emberi és világnézeti, nemzeti és hazafias kritériumokból is vizsgáztak. Jogos hát az az igény, hogy mértéktartó józansággal, kellő tárgyilagossággal megindítói legyenek a közéleti újjászületésnek is. Hasonlóképpen, mint ahogyan az a hazai nem magyar sajtóban erjedőben van. Hiszen hazánk nagyobb nemzetei példát mutattak arra is, hogy a nemzeti ' érdek egyben társadalmi és gazdasági érdek is. A kettő elválaszthatatlan. Azt hiszem, sokan vagyunk most szlovákiai magyarok, akiket a pezsgő belpolitikai lüktetés kiragadott elszigeteltségéből, népét sirató bizonytalanságából. Még az olykor disszonáns hangok ellenére is. Hiszen ma már világosan látszik, hogy a cseh és szlovák nép valóban demokráciát alkot, s az is nyilvánvaló, hogy ez a demokrácia, szocialista, humanista jellegénél fogva, tehát lényegénél, természeténél fogva nem lehet nemzeti, többségi privilégium. „Csak emberiség van, s ha mindazt leromboljuk, ami elválasztotta eddig az emberiséget, megteremtjük az örök béke feltételeit." - mondja nagy tanítómesterünk R. Rolland. Sok jele van annak, hogy a csehszlovák politika ezen az úton halad. „Ami természetes, az bekövetkezik". - mondja Zola. S vajon ki tagadhatná természetes voltát manapság a nemzeti érzésnek, a nemzeti érdek megnyilvánulásának? Emberi és nemzeti. A kettő együtt. Mindig együtt. így és nem másképp. Mert így természetes. Igaz, a múltban gyakran nem is szlovák részről intették nekünk a „csitt-csitt"-et, mert mindig akadt közöttünk, aki pozicióféltésböl, karrierizmusból pápább volt a pápánál. Talán nem az Új Szó szerkesztőgárdájából kiáltottak átkot jónéhány évvel ezelőtt az egyik legjobb magyar történelmi filmre, avagy klasszikus Írónk emlékezetes kötetére? Talán ez a példa is szemlélteti, hogy amit és amennyit tehettünk volna, azt sem tettük meg mindig. Kisebbségi szellemi életünk - ha vott ilyen - visszhangtalan maradt. De hát miért? Valóban nem lehetett másként? Pedig voltak próbálkozások, tervek, elképzelések. De valahogy mindig úgy adódott, hogy minden elsikkadt. Vallom, hogy az utóbbi évtizedben megjelent (mert ekkor már megjelenhetett), humanista jellegű publicisztikának volt valami eredendőben közös vonása, nevezetesen az, hogy az egyetemes emberi - ha olykor célzatosan, áttételesen is -, de mégis teret kapott, hogy „ébren tartsa a szellemet". Az is bizonyos, hogy egyre ritkábbak lettek még az ilyenfajta írások is. Fásultság és t lemondás lett úrrá még a javíthatatlan optimistákon is. És bekövetkezett a csend. Ezt a csendet törte meg - elemi erővel, forradalmi lendülettel - « ríftmnkrásÍQ ”n,n k Merjük remélni, hogy a kisebbségi magyarság szavát megértik és elfogadják azok is, akik helyzetüknél, számarányuknál fogva a hatalmat gyakorolják ebben az országban. Mert a mi szavunk a megbékélés, az együttélés és a kölcsönös tisztelet szava, az emberség, az igazságosság szava s mert „az igazság a gyengébb joga" mi a gyengébb jogán kérjük számon elorzott igazságunkat. 11 Böszörményi János
