A Hét 1968/1 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1968-05-19 / 20. szám

RÉVÉSZ BERTALAN

AZONOS

MÉRCÉVEL

Kevéssel azután, hu>y a demokratizálódás* megújhodás tisztító szele minket, csehszlovákiai magyarokat is megérintett, jogos igényként jelentkezett az a követelésünk, hogy a szlovák nyelvű sajtó a szlovák—cseh államjogi Kerdesek taglalása mellett foglalkozzék a mi ügyünkkel is, tájékoztassa olvasóit a velük egy hazában éló, azonos célokért küzdő s viszonylag nagy létszámú kisebbség helyzetéről, megvalósulásra váró igényéiről, egyszóval: hogy egészséges közvéleményt teremtsen, jó ideig csak süket fülekre találtunk, sőt a szerkesztőségekben való kiliocselés is meddőnek bizonyult, eladdig, ainig március közepe után be nem következett a furdulat. Ekkor ugyanis. mint tudjuk, megjelent az fij Szóban a CSEMADOK KB állásfoglalása, azaz javaslata a nemzetiségi kérdés megoldására, jóllehet egyetlen szlovák napi- és hetilap sem tartotta közlésre méltónak, mégis a magyar kérdés egycsapásra publicitást nyert. De milyen publicitást? Milyen impulzus révén és milyen szándékkal?

Egy biztos: a szlovák lapok (Lúd, Rofnícke nnviny, Práca, Predvoj, Kultúrny zivot stb.) és munkatársaink vita-módszere a legcsekélyebb újságírói etikát is nélkülözi, hiszen olyan dokumentumokat interpretál — vagy inkább vagdalkozik ellene, szubjektiven magyarázza, tehát elferdíti —, melyet olvasói nem ismernek s nem is ismerhetnek. Az efféle újságírói attitűdnek, mondanunk sem kell, semmi köze a demokratizáciához, mert éppen a legfontosabbtól fosztja meg a közönséget: az önálló gondolkodástól s a szabad vélemény-nyilvánítástól, aiielyett, hogy minden lehetséges eszközevei erre nevelné és szoktatná. — Hogy ez a magatartás milyen szándékot, céltudatosságot hordoz magában, igazán nem nehéz kitalálnunk, még akkor sem, ha rejtve lenne, csakhogy nagyon is szókimondóan, fenyítő hangsúllyal tudtunkra adatik. Valahogy így: követelésetek túlzott, asztalt csapkodó, irreális, jogtalan; szószólóitok, a CSEMADOK funkcionáriusai: nacionalisták, soviniszták, revansiszták. A cél, a törekvés — melyet korántsem akarunk a szlovák nemzettel azonosítani — tehát nem más, mint az, hogy „megfelelő“ légkört, hangulatot teremtsenek az SZLKP most készülő akcióprogramjához, a föderációs államrendezéshez, hogy megkíséreljék befolyásolni az illetékes hatóságokat és felelős funkcionáriusokat, akiken követeléseink gyakorlati realizálása múlik. Észrevételünket meggyőzően igazolja az a tény, hogy a CSKP akcióprogramjának közzététele óta a sajtóban egyre fokozottabb méreteket ölt a magyar kisebbség ellen tudatosan szervezett rosszindulatú sajtókampány; különféle „teóriák“ ütik fel a fejüket (mint pl. a reciprocitás), sőt a cikkek hangneme is agresszívebb lett.

Az alábbiakban a Kultúrny Zivot két utolsó számának (15., 16. sz.) egy-egy cikkére szeretnénk reagálni (R. Olsinsky: Mad'ari kontra Slováci? — M. Gáfrik: My, podnájomníci vo vlastnej krajine). Vitatható persze, hogy vajon érdemes-e vitába bocsátkozni a szóban forgó írásokkal, melyektől mi sem áll távolabb, mint a józan tárgyilagosság, hangvételük enyhén szólva elfogult és inkorrekt, vagyis nélkülözi a polémia, a dialógus létrejöttének feltételeit. Sőt, hajánál fogva előráncigált, valótlan ítéletek egész sorával az egyenetlenség magját igyekeznek elhinteni az olvasók körében, ami a szó szoros értelmében: visszaélés a becsületes olvasók tájékozatlanságával. Mégis, úgy véljük, nem szabad róluk hallgatnunk, mert a hallgatás könnyén a belenyugvás, a meghátrálás látszatát keltené, s ez hamarosan megboszszulná magát.

Nézzük meg tehát közelebbről a fent említett írásokat. Az előbbiben (Mad'ari kontra Slováci?) a szerző két CSEMADOK-dokumentumot — a Központi Bizottság és a Galántai járási Bizottság rezolúcióját — taglalva, azokat csaknem teljesen elmarasztalva, jogosságukat megkérdőjelezve fejti ki álláspontját a magyar kisebbség megújhodási törekvéseiről s az ezzel kapcsolatos követeléseiről. Sajnos, nem foglalkozik velük érdemben, csupán ürügyül használja saját reflexiói közlésére. Így aztán nem csuda, ha oly eredményekre, következtetésre jut, melyek nemcsak hogy nem származhatnak a rezolúciókból, hanem azokkal szöges ellentétben állnak! Íme bizonyságul néhány konklúziója, ítélete: a CSEMADOK KB rezolúciójáról Olsinsky csupán egy fél mondat erejéig ismeri el, hogy „sok vonatkozásban jó“, s nyomban így folytatja: „de sok bennefoglalt követelés 9 joggal váltja ki a vegyes járásokban élő szlo

vakok nyugtalanságát az egyik oldalon, a másikon pedig a magyar kisebbség egy részének helytelen ambícióit és aspirációit“. Majd ekképpen összegez, melyben korábbi szavait is cáfolja: „csaknem valamennyi követeléssel külön-külön lehetne vitatkozni. . .: a célja mindegyiknek az, hogy elősegítse és meggyorsítsa a tökéletes elszigeteltséget“ (mármint a magyarok elszigeteltségét a szlovákoktól) „de az egész állásfoglalásban... a szavakon kívül semmilyen jele sincs olyasféle javaslatnak, mely elősegítené, hogy a magyar kisebbség meg tudná magát érteni ... a szlovák nemzettel, amelynek területén él, s amellyel együtt kell élnie és dolgoznia“.

Először is szeretnénk a fenti sorok íróját biztosítani afelől, hogy szlovák barátainknak semmi okuk a nyugtalanságra, mert törekvéseink nem ellenük, nem valami ellen irányulnak, hanem „valamiért“, pontosan ugyanazért, amiért a testvéri szlovák nép is vehemensen küzd. Törekvéseinknek ilyetén való minősítéséhez azonban szükséges, hogy szavaink mögött ne keressék mindenáron a hátsó gondolatokat, a különböző negatív előjelű indítékokat, miként mi sem kutatunk a Matica sluvenská újjászervezése mögött valamiféle magyar ügyet fékező tendenciát — noha Olsinsky szószerint azt mondja, hogy a vegyes lakosú területen a Maticát a CSEMADOK „ellensúlyozására“ hozzák létre —, hanem igenis olyan partnert látunk benne, amellyel a magyar kulturális szövetség gyümölcsözően együttműködhet.

Másodszor: A szerző fent idézett sorai utolsó mellékmondatának van egy kellemetlen mellékzöngéje: azt sugallja ugyanis, hugy a magyarok Dél-Szlovákiában csak afféle megtűrtek . .. Ideje volna már tudomásul venni, hogy mi nem vagyunk kegyelemkenyéren élő jöttmentek, sem pedig elmagyarosodott szlovákok, akiket időnként viselkedni-tudásra kell oktatgatni; mi itt éltünk és élünk, ez a haza a miénk is, legalább annyira az, mint azoké,

A Hét irodaimi melléklete 20.

akik húsz év óta lakják (minden föld azé a népé, amelyik nép lakja).

Melyek is azok a követelések, amelyek 01- Sinskyt magát nyugtalanítják, mert őszerinte: elősegítik és meggyorsítják a két nép elszigetelődését? Ezek a következők: „Az ifjúságnak az anyanyelven történő II. ciklusú oktatásban való részvétele nem felel meg korunk követelményeinek, és ezáltal erősen fékezi a gazdasági és politikai kiegyenlítődés annyira szükséges folyamatát. ... Lehetővé kell tenni, hogy a magyar iskolákat magyar iskolaügyi intézmények irányítsák és vezessék .... ... biztosítani kell a magyar fiatalok arányos felvételét a főiskolákra; ... meg kell teremteni a nemzetiségi iskolák vezetéséhez és irányításához szükséges tudományos és kutató intézményeket; ... szükséges a nemzetiségi lét szükségleteinek megfelelő tudományos és kulturális intézetek, munkahelyek és intézmények létesítése“. — Ehhez igazán nem szükséges kommentárt fűznünk, hiszen a napnál is világosabb, hogy a KZ munkatársa számunkra alacsonyabb szintű és tökéletlenebb demokratikus jogokat tart megvalósíthatónak; nem veszi tudomásul, hogy egy iiazában csak egyenlő mércével lehet mérni a demokráciát nemzetnek és nemzetiségnek egyaránt — különösen akkor, ha ennek a demokráciának „szocialista“ az állandó jelzője! S még valamit: az elszigetelődés ellen csak kölcsönösen lehetséges küzdeni, mégpedig úgy, hogy mindkét nép fiai és leányai tanulják meg kölcsönösen egymás nyelvét, ismerjék meg egymás kultúráját, múltját és jelenét! Mi, ebben a tekintetben igen jelentős eredménnyel dicsekedhetünk — a viszonzás azonban még mindig késik.

Ezek után azon sem csodálkozunk, hogy a területi átszervezéssel kapcsolatban arra inti a nemzet itt élő fiait: vigyázzanak, nehogy elnyomják avagy megfosszák őket egyenjogúságuktól; nehogy a „hivatalossá váló magyar nyelv“ (a szerző szavai) megtanulására, gyerekeik magyar nyelven történő oktatására és elmagyarosítására kényszerüljenek; hogy a nemzet, az ország szuverenitását reális veszély fenyegeti. No meg azon sem, hogy szerinte a rimaszombati boltokban és hivatalokban nem beszélnek szlovákul... Mindez inkább fordítva igaz. Olsinsky, enyhén szólva szélmalom harcot vív: nincs rá ugyanis precedens, hogy a történelem folyamán egy köztársasági államformában a nemzeti kisebbség elnyomta volna a nemzetet. — A rimaszombati viszonyokat nem ismerjük, de Dunaszerdahelyen e tekintető un a helyzet a következő (hadd álljon itt a kerületi pártkonferencián elhangzott adat): a járás magyar lakossága 87 százalék, a járási és egyéb hivatalokban való képviseletük azonban csak 20 százalék; a rimaszombati arány minden bizonnyal még ennél is kirívóbb.

Ma, amikor a hazai magyar kommunisták (— akiket 1946-ban kizártak a pártból, csuk azért, mert magyarok voltak —) egy emberként támogatják a CSKP demokratizálódácímegújhodási törekvéseit, s nyoma sincs bennük a bosszú-, a revansvágynak — ugyanakkor Olsinsky arra buzdít, hogy a múltat mindkét nép vésse jól emlékezetébe, mégpedig azért; mert „a szlovák nemzetnek a saját egzisztenciájáért vívott ezeréves harcát a magyar töbaséggel szemben nem hoinályosíthatja el még a baráti magyar állam húszéves léte sem . .. főként azért nem, mert vannak frisebb tapasztalatok is ... 1956-ből, amikor is Magyarországon . .. „lábra kaptak olyan hangok — s ezt a hazai magyarok némelyike is támogatta —,

Folytatás a 10. oldalon